Még jóval a Covid-járvány előtt történt, hogy egy presszóban akarva-akaratlan hallottam, hogy mit mond az egyik közelemben ülő idős hölgy a kávét kortyolgató barátnőinek: „Én csak szeretek sok mindenfélét megvenni. Ha valaki közületek benézne a szekrényembe! Legalább ötven pár cipőm van, vagy harminc táskám, meg számtalan szatyrom, bőröndöm. Már tömve vannak a szekrényeim és nincs helye a az újaknat.. Nagyon szeretek vásárolni. Hogy hordom, használom-e a régieket? Dehogy! Valójában már arra sem emlékszem, hogy milyen ruhákat őrzők az akasztókon meg a dobozaimban. De ne mondjátok azt nekem, hogy ez egy betegség!”
Pedig dehogynem az! Ez az örömszerzés beteges formája. A vásárlási kényszer ott szerepel a szenvedélybetegségek felsorolása között az orvosok asztalán. Bátran kijelenthetjük, hogy ugyanolyan leállíthatatlan és megfékezhetetlen vágy hajtja ezeket az embereket a vásárlásra, mint az alkohol-, drog- és nikotinfüggőségben szenvedőket a maguk örömére.
Az örömszerzés beteges formája
Miről szól ez az állapot? Látszólag egyszerű a képlet: valami erősen hajtja őket, hogy vásárolniuk kell mindenáron. Sokan annak a kristálytiszta tudatában vesznek kézbe bármilyen tárgyat, hogy arra abszolut nincs semmi szükségük, hiszen néhány napja már vettek egy ugyanolyat. De meggyőzik magukat, hogy ez kell, mert amit a múltkor vett, az fehér és ez fekete. És néhány nap múlva valamelyik polc mélyén vagy tetején landol az a bizonyos tárgy, amire néhány percig annyira vágyott. Olyan izgalmi állapot ez, amelyben a józan ész és a realitás szinte mindig a háttérbe szorul és csak annak a sóvárgásnak a kielégítése, annak a bizonyos valaminek a birtoklása a lényeg. Ez a szenvedély lassan, alattomosan hatalmasodik el az embereken. Hosszú ideig azt érzik, hogy minden rendben van, hiszen csak egy kis „bánatvásárlásról” van szó. Ha viszont a szekrényeik kezdenek megtelni olyan dolgokkal, amelyekkel már amúgy is telis-tele vannak a polcaik, fiókjaik meg a szekrényeik teteje is, és mégis hazaviszik a hatodikat meg a hetediket, ilyenkor egy másfajta állapotba kerülve döntenek. Ennek a folyamatnak a lényege egy csillapíthatatlan kényszer, vagyis egy állandó készenléti állapot a vásárlás örömének előidézésére.
A jó érzést a tárgy megszerzése és birtoklása adja, ez azonban nem tart sokáig, mert gyakorta előfordul, hogy azonnal csak bedugjuk a szekrény mélyébe, ahonnan az soha többé nem kerül elő. Ennek a betegségnek a hátterében többnyire depressziót, életvezetési nehézségeket, szorongást, a magány elviselhetetlenségét, önértékelési zavarokat és gyakorta testkép-problémákat is találunk. A baj az, hogy az örömszerzés ilyen formája annyira elhatalmasodhat, hogy az illető súlyosan eladósodik, emberi kapcsolatai megromlanak, és állandó pénzzavarai miatt, csak erre koncentrálva, elhanyagol egyéb területeket az életében. Jellemző, hogy a beteg a környezete előtt mindent rejteget, „örömeit” titokban tartja, elzárkózik mindenki elől, nem engedi be sokszor a saját gyerekeit a lakásba, és szinte intim akcióként takargatja, amit tesz.
Ez lenne az érzelmekkel való küzdelmek mankója?
„Lányok, nekem nincsenek problémáim, csak szeretek vásárolni!” – ezt mondta a fent említett, közelemben ülő idegen, idős asszony. Ez az a pont, amikor az ilyen gondolatok és kijelentések szinte teljesen súlytalanítják a helyzetet, és ennek következtében eljutunk oda, hogy sokszor már csak a pszichoterápiás kezelés vagy az esténként bevett gyógyszer segíthet. A kutatások szerint a múlt századhoz képest a kényszervásárlásban szenvedők száma mára nagyon magasra nőtt, ezt a vásárlás megkönnyebbítése is előidézte. Megjelent az online-vásárlás lehetősége, a mérhetetlenül nagy kínálat és a könnyű elérhetőség. Ezek sokunkban akarva, akaratlan feltüzelik azt a vágyat, hogy minél több elérhető dolgot a magunkénak tudjunk. Még a megfontoltak is elcsábulhatnak, hiszen a bankkártyák korában már a pénztárcájuk elővételére sincs sok helyütt szükség, és nagy a kínálat, átéljük a várakozás izgalmát, az örömet, amikor végre már ott szorítjuk a kezünkben a csomagot. Úgy örülünk neki, mint gyerekként a karácsonyi ajándéknak. Felnőtt emberként úgy várjuk azt a pillanatot, amikor feltéphetjük a ragasztószalagot a dobozon… Bizony, bizony, a túlzott vásárlás gyakran válhat az érzelmekkel való megküzdés mankójává. Vannak persze, akik egy idő után feleszmélnek és rájönnek arra, hogy csak akkor vásárolnak felesleges dolgokat, hogy jobban érezzék magukat, amikor szomorúak, stresszesek, dühösek, unatkoznak vagy félnek. De igaz, hogy akik gyakran szenvednek szorongástól és depressziótól, azoknak valóban hozhat átmeneti enyhülést a mértéktelen költekezés.
A covid-fertőzés, később a háború és az infláció hatására az emberek elbizonytalanodtak. Ez időben sok családban felébredt az élelmiszer-felhalmozási láz, különösen ott, ahol gyerekek is vannak, vagy éltek még azok a nagyszülők, akik átélték a második világháborút és sokszor emlegették, hogy nem csak féltek, hanem éheztek és fáztak. Nekem a nagymamám még az első világháborús, meg a tanácsköztársaság idején átélt nyomorúságokról, hosszú sorbanállásokról is mesélt. Mi, itt Európa közepén, sokáig éltünk békében. És csak keveseknek volt ilyen drámai helyzetről információja. De akiknek igen, azok azonnal megrohanták a boltokat, vitték a lisztet, cukrot, olajat. Ez nem betegség volt és senkinek sincs joga pálcát törni felettük. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy ez egy „egészséges félelem”, olyasféle védelmi akció volt, amit a közvetlen vagy hallott tapasztalat dirigált…
Szünetek beiktatása
A vásárláskényszerben szenvedő embernek gyakran egész napját kitölti a fantáziálás arról, mit, hol és mennyit fog megvenni. Ez olyan kellemes izgalom, ami valójában abban is segít, hogy ne kelljen élete valóságával foglalkozni. Azoknak, akik időnként shopping-szünetet tartanak és próbálják tudatosan befékezni magukat, mielőtt folyamatossá válna az örömszerzésnek ez a faramuci módja, az ilyen szünetek beiktatása okos dolog. Amikor az illetők rálátnak saját érzelmi működésükre, nem mindig képesek alacsonyabb szinten tartani, ezért megpróbálják teljesen leállítani. Ez legtöbbször csak egy kis időre sikerül.
Ha most felrémlik előttünk az az alkoholbeteg, aki azt mondja – a pszichoterápiás osztályok klasszikus mondataként –, hogy „én meg tudom csinálom, hogy fél évig, vagy akár egy évig nem iszom”, akkor nem tévedünk. Akár az ivás, a vásárlás is el tud annyira hatalmasodni, hogy túlszalad minden realitáson és kényszerbetegséggé válva inkább megkeseríti, semmint örömökhöz juttatja az illetőt.
Mint oly sok pszichés zavarnál, ennek a betegségnek is van ellenszere. Érdemes, sőt kell szakemberhez fordulni ilyenkor és segítséget kérni akkor, ha valaki azt érzi, hogy a kontroll kicsúszott a kezéből, és az élete már tényleg csak arról szól, hol és mit lehetne vagy kellene megvásárolnia, hogy úgy érezze: ettől egy kis időre jobbá válik körülötte a világ.
Láttam a presszóban az öreg hölgyek arcát, miután barátnőjük határozottan kijelentette, hogy ő nem beteg. Mind a hárman lesütött szemmel ültek és hallgattak. De persze nem tudom a folytatást. És nem tudom azt sem, hogy hol a határ? Ha bármelyikőnk ismerőse vagy családtagja ilyen helyzetbe kerülne és érezné, hogy ez már betegség, van-e jogunk figyelmeztetni mondjuk az édesanyánkat, a szomszédunkat, a férjünket vagy valamelyik barátnőnket, hogy vigyázzon, ez már egy kezdődő, nehéz betegség…
R. V.
