Jó tanácsa így hangzik: „Legyünk jóban önmagunkkal, és fogadjuk el, hogy az élet annyit ad, amennyit adni tud. Se többet, se kevesebbet…”
A lelke mélyén felkavarta, hogy nyolcvanöt esztendős lett?
Nem. Egyáltalán nem. Mivel még mindig egészségesnek tűnök, el tudom fogadni a koromat, sőt még a vele járó gyengeségeimet is. Például azt, hogy a nevek néha baromi nehezen jönnek elő. De ami biológiailag történik velem, az nem visel meg lelkileg. Volt egy forgatókönyvíró társam, Tóth Zsuzsa, aki mindig azt mondta: „Amíg az ember él, addig
romlik.” És ezt nemcsak tudomásul veszem, mert az kevés lenne, hanem teljesen rendjén valónak tartom. Az, hogy már nem tudok úgy futni, mint harminc évvel ezelőtt vagy hogy egy sor más dologra fizikailag már nem vagyok képes, az beleépült a nyilvánvalóba.
Marcello Mastroianni, akivel a Miss Arizonát forgatta, száz éves lenne, ha élne. Eszébe jut mostanában?
Ez csak egy kis apropó, hogy száz éve született. E nélkül is gyakran gondolok rá, hiszen megtörtént velem az, ami álmaimban soha. Dolgoztam vele, és ez felejthetetlen élmény volt. Életem filmtörténetének egyik ikonja Marcello Mastroianni, méghozzá Fellini miatt. Ők ketten elválaszthatatlanok egymástól. A 8 és 1/2 életem egyik legfontosabb filmje. A Bibliám. Óriási mázlim, hogy a sors olyan életet szánt nekem, amelyben megvalósíthattam mindazt, amit akartam. Hogy eljutottam addig, ameddig eljutottam. Tudomásul vettem, hogy ennyit mért számomra az élet, és egy kicsivel sem többet. Én ezzel is elégedett vagyok.
Az általános iskola nyolc éve alatt nyolc intézet lakója volt. Miért? Hiszen rendezett családi körülmények között nőtt fel, az édesapja pedig pártmunkás volt.
A világ legrosszabb gyereke voltam. Egyszerűen kezelhetetlen. Más magyarázatom nincs a kérdésre. Gyerekként, ha rámjött a dili, figyelmeztettem az édesanyámat, hogy megszállt az ördög. Mára a diliből csak annyi maradt, hogy hangos, vagy kacag néha, és nem tud elcsendesedni. A feleségem ilyenkor fogja magát, és otthagy. De szól, hogy „jelezd, ha vége! ”
Sok mindent megtanultam a nyolc év alatt. Bár akkor utáltam az egészet, és éheztünk is sokat az intézetben, mégis azt mondom, hogy nagyon jó hatással volt az életemre. Beilleszkedtem. Aztán kirúgtak és megint be kellett állnom egy sorba. Végül megtanultam, hogyan kell egy közösségben jónak lenni, sőt jobbnak, mint a többiek. Nincs nekem semmi bajom azzal a nyolc évvel, bár volt benne sok verekedés, győzni akarás, néha engem püföltek, máskor én mentem neki valakinek. Olyan volt az egész, mint egy előjáték az élethez.
A fiúintézetből elengedtek bennünket egy buliba, ahol lányok is voltak. Szívpostát játszottunk. Írtál egy levelet, és megkértél valakit, hogy adja át a címzettnek. Tizenhárom éves lehettem. Már mentünk vissza az intézetbe, dicsekedtek a srácok, hogy ki, hány válaszlevelet kapott. Kérdezték, hogy én vajon hányat? Azt mondtam, hogy sokat, de eldobtam mindet. Pedig egyet sem kaptam. De reggel, amikor felkeltem, és mosakodás közben belenéztem a tükörbe, szépnek láttam magam.
Az volt az első pillanat az életemben, amikor kívülről is, belülről is elfogadtam magamat, és még tetszett is a képem. Sándor Pál akkor szerette meg Sándor Pált. Erre pontosan emlékszem. De be kell vallanom, hogy apaként és nagyapaként nem érzem magam olyan sikeresnek mint rendezőként. Úgy alakult, hogy én ezt nem tudom csinálni jól, bármennyire szeretném, és el kell fogadom, hogy nekem ez nem megy…
Levonjuk a konzekvenciát?
Eljön az idő, amikor az ember tudomásul veszi saját magát. Százhatvanegy centi vagyok. Sőt már csak százhatvan. De mi ez ahhoz képest, hogy van egy barátom, aki arra kényszerült, hogy bottal járjon? Garas Dezső is így járt, amikor már nagyon rossz állapotban volt. Nem mert színpadra menni, félt, hogy megbotlik és elesik. Vettem neki egy bambuszbotot. Olyat, mint amilyen Chaplinnek volt. Hatvan centi a bot. Erről tudom, hogy plusz egy méter, és az már én vagyok.
A kis nagy ember?
Nem tudom, hogy nagy ember vagyok-e, csak azt, hogy rendben vagyok a saját életemmel. Sándor Pál bírja Sándor Pált. A „szeretek élni” pedig mindig abból fakadt, amit éppen csináltam. Rendezőként, producerként, dramaturgként. Ha színházban rendeztem, azt is élvezettel csináltam. Minden érdekel a szakmámban. Valaminek a létrehozása, megteremtése, elmondani a véleményemet a világról, kapcsolatokról. Az emberekkel való viszony számomra olyan folyamat, ami nekem nagyon fontos. Még a bukásaim is. Tudomásul vettem, hogy ez a munka speciel nem volt könnyű. Az a fontos, hogy az életed tele van olyan dolgokkal, ami a tiéd.
Nekem ez a film. Belekeveredtem, és ez ki is tölti az életemet. Meg tudtam kapaszkodni benne. Biztosan lehetett volna még jobb filmeket csinálni, de én ez vagyok, amik ezek a filmek, a bennük levő érzések, kapcsolatok, viszonyulások. Ha az ember dolgozik, akkor tévedhet is. Ezért mondtam az előbb, hogy a bukásaimat is az életem részének tartom. Könnyen túltettem magamat rajtuk, és ez is azt jelezte, hogy az az élet, ahogyan élek, az nekem való. Napok, hetek, hónapok, évek teltek azzal, hogy létrehozzak, elmondjak valamit, amit majd mások jelentős mértékben szeretni fognak, beszélnek róla, hozzászólnak. Ezért úgy tudtam kijönni minden kudarcból, csalódásból, hogy ezek is az életem tartozékai.
Hogy a só hozza meg az édeset?
Az életet én olyan térnek tekintem, amelyből impulzusok jönnek. Jók is, rosszak is. Ezekben megmerülök, majd felbukkanok, az egyik ponton hasra esem, a másikon felállok.
Régi idők focija
Gimnazista korában, mesélte régen, csütörtökönként lógott a suliból. Moziba ment. Vannak még ilyen lógós napok a mai életében?
Nem olyan régen kénytelen voltam új életet kezdeni. Sok minden megváltozott bennem, velem, körülöttem. Rá kellett jönnöm, hogy a jelenlegi szakmai vezetés nem kíváncsi arra, amit én szeretek csinálni. Fogalmazhatok úgy is, hogy nem tartozom a kiválasztottak közé, akik filmet rendezhetnek. Ez új helyzet elé állított. Én mindig megtalálom a módját annak, hogy ha nem így, akkor másképpen, de az is jó legyen. Meg kellett tanulnom jól érezni magam egy új társaságban, mert befejeztem a kapcsolatot a régivel.
Megpróbálok én is egy független filmet összehozni. Ha a fiataloknak sikerül, akkor hátha nekem is. Sok téma foglalkoztat. Alacsony költségvetésű filmet szeretnék csinálni. Ez egy másfajta film-készítési
vonzódás, mint amilyen egész életemben volt. Nyolcvanöt éves koromban rákényszerültem arra, hogy fiatal legyek. Kiestem az egyik közegből, és meg kellett találnom azt a helyet, ahol néhány középkorú rendező kollegám dolgozik.
Voltak olyan idők, amikor évente több filmet is forgattak.
Nem ez a legfájóbb. Mi már csináltunk nem egy és nem két olyan filmet, amelynek értelme volt. Itt az a baj, hogy nem szólalhatnak meg azok a fiatalok, akik a régi filmművészeti egyetemen végeztek. Amikor huszonnégy-huszonöt film született egy évben. A független filmeket leszámítva ma legfeljebb három vagy négy. Nem tudnak szóhoz jutni a fiatalok. Mi már elvagyunk a saját életművecskéinkkel, nekünk már hab a tortán, ha esetleg összejön még egy film, nekik viszont a tehetségük törik ketté. Nem próbálhatják ki magukat. Eléggé meg van rostálva, hogy ki csinálhat filmet. Az én időmben ez úgy volt, hogy akit tehetségesnek láttak, az lehetőséget kapott. És ki is derült róla, hogy mire képes. Egyszer csak ez is eltűnt, és ezzel a magyar kultúra, a magyar film kontinuitását vették el. Stúdiók voltak, amelyekben értékes munka folyt, és ezeket a filmeket a mai napig szeretik az emberek. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.
Terasz, mínusz 10 fok. Ez volt a vizsgafilmje. Mit akart elmondani vele?
Felülről mutattam egy szűz hóval letakart teraszt. Asztalok, székek összerakva. Jön négy fiatal, játszanak egy kicsit. Egy pillanatra övék a világ, örülnek egymásnak. Aztán mindent összeraknak, ahogy volt, és kimennek a képből. Lírai etűd arról, hogy lefoglaljuk magunknak a jövőt. Az a nemzedék, amelynek a tagja vagyok, elvégezte a maga dolgát. Lefoglaltuk a jövőt. Azok a filmek, amelyeket akkor mi csináltunk, ma is láthatók a televízióban, sőt van egy magyar filmcsatorna is, amely vetíti őket. Mi elmondtuk a magunk véleményét a világról.
Kávéhordozóként, mai megnevezéssel best boyként volt pályakezdő a filmgyárban. Most kinek vinné ki a kávét egy forgatáson?
Elég sok olyan kölök van a szakmában, akinek tisztelem a tehetségét, a képességeit, azt, hogy még ezekben a zord időkben is valamilyen formában meg tud szólalni. Én már kistotálban élem a szakmát. Korkérdés.
Negyvenévesen büszkén hirdette, hogy mindenkit túl fog élni. Túl is élte Garas Dezsőt, Margittai Ágit, Tóth Zsuzsát, Ragályi Elemért. Van még a szakmában olyan ember, akiben meg tud kapaszkodni?
Amikor én ezt a hülyeséget kitaláltam, hogy 106 évig fogok élni, az hitvallás volt az élet mellett. Hogy milyen sokáig szeretnék itt lenni. Most, amikor átélem, hogy rengeteg ember elment, hogy az alaptáborból tulajdonképpen már csak Kern Andris van itt, lassan nem lesz, akinek azt mondhatom, hogy: emlékszel? De a felsoroltak olyan mélyen lakoznak a
tudatomban, az emlékeimben, hogy úgy érzem, nem hagytak itt, csak éppen nincsenek itt személyesen. Meg kellett tanulnom a fizikai jelenlétük nélkül élni. Szerencsére van még néhány ember, akivel tudok beszélgetni. Kern András, Rudolf Péter…
Belép egy egészen új terepre is. Tanítani fog. Lélekben régóta készült erre?
Nem akartam tanítani. Salamon András hívott a Lumiere Filmiskolába. Ott olyan tanártársaim lesznek, akiknek hiszek. Én azért megyek, hogy jöjjenek a fiatalok, és találják meg azt a rést, amelyen keresztül még tudnak filmet csinálni. Szomorú vagyok, nem elkeseredett.
Közreadta: R. V.
Forrás: Internet
