Bár csak októberben lesz hetven éve annak, hogy létrejött egy Német Demokratikus Köztársaság nevű állam, már sokasodnak azok az elemzések, amelyek a keletnémet térség mostani, szívszorító állapotának okait próbálják feltárni. Az ilyen elemzések egyike az az írás, amelyet a Bloomberg hírportálján jelentetett meg egy térségbeli (orosz származású) szerző, Leonid Bershidsky, aki Felix Röselnek, az Ifo gazdaságkutató intézet munkatársának tanulmányából idéz.
A tanulmány azzal a megrendítő összefoglalóval indul, amely szerint Kelet-Németország népessége ma nagyjából az 1905-ös szinttel azonos, míg Nyugat-Németország népessége ezen időszak alatt több mint kétszeresére nőtt. Ha a második világháború utáni népességet nézzük, még súlyosabb a helyzet, hisz azóta a keleti rész népessége húsz százalékkal csökkent, míg a nyugatié hatvan százalékkal nőtt. És végül a legnagyobb dráma, hogy az 1990-es, máig is ünnepelt német újraegyesítés óta a nyugati rész népessége ötmillióval nőtt, míg a keletié kétmillióval csökkent. Annak ellenére, hogy csak ezermilliárd euróban mérhető az a roppant méretű transzfer, amit a németek Nyugatról Keletre szivattyúztak az elmúlt közel harminc év során.
A demográfiai katasztrófa részben a végzetesen alacsony szintre süllyedt termékenység, részben pedig a változatlanul tartó, sőt egyre intenzívebb elvándorlásnak köszönhető. A Bloomberg cikkírója mindezek alapján egyre súlyosabb kihívásként említi azt, hogy Kelet-Németország választópolgárainak politikai preferenciái rohamos gyorsasággal fordulnak a „szélek” felé, s mivel ezekben a tartományokban a legerősebbé az Alternatíva Németországnak (AfD) és a Zöldek kezdenek válni, átrajzolhatják Németország politikai térképét. S mivel az idén több tartományban is választások lesznek, így akár eddig elképzelhetetlen politikai kombinációk is kialakulhatnak, például először kerülhet kormányra tartományi szinten az AfD.
Németország jövője alapvetően határozza meg egész Európa jövőjét, ezért talán érdemes kicsit eltöprengenünk azon, hogy számos súlyos történelmi kihívás mellett miért jelent egyre nyomasztóbb terhet Németország két része közötti feszültség.
E feszültség legmélyebb oka Európa társadalmi változásainak történelmi rétegeiben keresendő. Az „Elbától keletre” kifejezés aligha véletlenül lett az uralkodó történetírás egyik legfontosabb Európát leíró fogalmává. A nyugatias modernizáció nagyjából ebben a sávban vágta ketté Európát a 16-17. századtól kezdve. Az ettől nyugatra fekvő térségek a kialakuló globális hatalomgazdasági komplexum legbelső magját alkották, míg a keletre fekvő vidék a periféria részévé vált. Azé a perifériáé, amelynek paraszti társadalmai nyersanyagbázist és „munkaerő-lelőhelyet” biztosítottak a centrum számára. És Kelet-Németország jó része valóban az Elbától keletre fekszik, így a centrum-periféria magán a Német Birodalmon belül húzódott történelmileg is. Az sem véletlen, hogy a harmincéves háború pusztítása is itt volt a legsúlyosabb.
Sajátos fordulatot jelentett, hogy a „második német birodalom”, amelynek jó oka lehetett arra, hogy nem illesztett neve mellé sorszámnevet, ide helyezte székhelyét azzal, hogy Kölnnel vagy Münchennel szemben Berlint tette birodalmi fővárossá. Kelet azonban ettől még kelet maradt, és Németország két fele között meglévő társadalomszerveződési különbségek ettől még nem enyhültek. S bár a második világháború után kialakult helyzetben a magát szocializmusnak nevező társadalomszerveződési mód magabiztosan azt ígérte, hogy nemcsak ennek a történelmi elmaradásnak a behozására mutatkozik majd képesnek, hanem arra is, hogy a hanyatló Nyugattal szemben ő váljon a társadalmi fejlődés igazodási pontjává, a térség relatív helyzete ezekben az évtizedekben még gyorsabban romlott.
Egyszerűen azért, mert a globális hatalomgazdasági rend abban a fél évszázadban is „felülírta” ezeket a törekvéseket, és a kelet-európai „rendszerváltás” óta eltelt harminc év azt látszik bizonyítani, hogy a felzárkózás illúzió. Ma a kelet- és közép-európai térség egyetlen országa sincs relatíve kedvezőbb helyzetben a leggazdagabb perifériához viszonyítva, mint egy évszázaddal ezelőtt volt. Az ok magában a globális hatalomgazdasági rendszer belső természetében rejlik. A legsúlyosabb következmény (ami aztán folyamatosan egyre inkább okká is válik, „önmaga okává” időnként) azonban nem anyagi, hanem demográfiai természetű, és ez egyben az egész szerveződési mód, illetve az e szerveződési módra épülő Európa végét jelenti.
Aligha véletlen, hogy a világ egyik legalacsonyabb termékenységi indexeit éppen Kelet-Németország, a volt NDK produkálja, és Japán mellett a világ leggyorsabban elöregedő régiói közé tartozik. Érdemes lenne egyszer azon is eltöprengeni, hogy a világ legrosszabb népesedési állapota legfőképpen a második világháború három fő vesztesét (Németországot, Japánt, Olaszországot) jellemzi. És mivel a közvetlen anyagi feltételek durva hiánya azért egyik országra sem érvényes, így a feltételezhető ok lelki, erkölcsi, szellemi természetű lehet. Mindhárom ország számára a szó szoros értelmében „visszautasíthatatlan” ajánlatot tettek a háború után a világ urai. Ennek az ajánlatnak a lényege az volt, hogy saját szorgalmukra és tehetségükre építve újra jómódban élhetnek majd, ám ennek van egy feltétele. És ez a feltétel nem más, mint az, hogy ennek fejében viszont nincs múlt, nincs kultúra, nincs identitás, vagy ha van, akkor az egy szigorúan ellenőrzött „globalo-konform multikulti” lehet. Az elfogyó Kelet is e hazug alku áldozata.
