Az 1915-ös évvel az örmény történelem legsötétebb korszaka köszöntött be. Április 24-én a török hatóságok letartóztattak több mint 200 örmény vezetőt Konstantinápolyban, majd néhány nap alatt valósággal lefejezték az értelmiséget. Anatóliai börtönökben végezték ki a papokat, a tanárokat, mindenkit, aki szóval vagy tollal veszélyt jelentett számukra. A török hadseregben szolgáló katonákat munkaszolgálatra vezényelték. Ezt követően megkezdődtek a tömeggyilkosságok, több százezer embert brutálisan lemészároltak, a szíriai sivatagba elűzöttek, – főleg nők és gyermekek – útközben éhen haltak, a kimerültség és a járványok egyaránt megtizedelték őket.
A törökök ezután a Kaukázusban élő örményeket irtották ki módszeresen, aki életben maradt, azt kitelepítették. A túlélő gyermekeket a legrosszabb janicsárhagyományok szellemében iszlám hitre kényszerítették. A fiatal nőket tömegesen megerőszakolták vagy háremekbe zárták. Nem meglepő, hogy a török belügyminiszter így fogalmazott a tartományi elöljárókhoz írott üzenetében: „maradéktalanul eltöröltük az örményeknek azt a jogát, hogy Törökország területén éljenek és dolgozzanak”.
Az áldozatok számát illetően csak becslések vannak. Az általánosan elfogadott nézet szerint 1,5 millióan estek áldozatul az örmény genocídiumnak, de a vizsgálatot nehezíti a török levéltárak elzárkózása is.
Aki jobban beleássa magát az örmény történelembe, az egész biztosan szívébe zárja a békés, ártatlan, sokat szenvedett örmény népet. Ajánlott irodalom: Franz Werfel 1933-ban megjelent regénye, „A Musza Dagh negyven napja”.
s.k.
