Mi az, hogy cigány? – kérdezte tőlem a minap egy nyolcéves, amikor a cigány üstfoltozóról szóló magyar népmesét kezdtem neki olvasni. A kislány, aki születése óta sok nyelv és kultúra mindennapos körforgásában él, nem értette ezt a jelzőt a magyar népmesében.
„Tudod, olyan ez, mint azok az osztályodban, akik otthon szerbül beszélnek, angolul beszélnek” – kezdtem bele, de a keresztkérdésből azonnal éreztem, hogy magyarázatom nem állja meg a helyét. „Aki cigány, az más nyelven beszél? De akkor hogy értette meg magát a cigány üstfoltozó azon a piacon a mesében? Hogyan tudott szilvát venni? Ott nem magyarul beszélt az árusokkal!” „De igen” – mondtam én. „Magyarul is beszélhetett, de tudhat a saját nyelvén is.”
De akkor mitől cigány a cigány?
Láttam, hogy itt nem lesz könnyű dolgom. Mégsem kezdhetek bele identitáselméletekbe és nyelvi kisebbségek definiálásába különböző kontextusokban, ahogy a szakmámból adódóan tettem volna.
És akkor akkor milyen, mi az, hogy cigány? Ők milyen országban laknak?
A nyolcvanas években, az akkori lányok ilyen kérdéseire milyen válaszok érkeztek? Hogyan lehetne elmondani a cigányságot a mai gyerekeknek? Hogyan lehet szavakba önteni azt, hogy gyakran attól cigány valaki, hogy a többség kiközösíti őt? Vagy hogy nekik barna a bőrük. Milyen cigánynak lenni manapság Magyarországon? Mikor jön el az a pillanat, amikor nemcsak a kíváncsiság, hanem az igazságtalanság is elkezd beszéltetni bennünket?
xxx
Arra a napra emlékezünk, amikor augusztus 2-án éjszaka a lengyelországi asuchwitz-birkenaui nemzetiszocialista német erőszakszervezet tagjai háromezer roma gyermeket, nőt és férfit gyilkoltak meg. És természetesen azokra a cigányemberekre is, akik a második világháborúban magyarként váltak a holokauszt áldozataivá.
A Cigány Világszövetség tagjai párizsi kongresszusának 1972-es határozata alapján erre a tragédiára augusztus 8-án emlékezünk. Fejet hajtunk azok előtt a cigány származású áldozatok előtt, akik második világháború során származásuk miatt üldöztek vagy meggyilkoltak, köztük a magyar roma áldozatok előtt is. Az ő megalázásukra, deportálásukra vagy teljes jogfosztásukra 1944 augusztusában már Európa több országában sor került. A cigányság az 1940-es években már a Harmadik Birodalom zsidósághoz hasonlító megaláztatásokat és méltánytalanságokat volt kénytelen elviselni.
Mi történt a magyar cigánysággal?
Magyarországon a cigánykérdés nem volt olyan nagy horderejű tényező a közbeszédben, mint a zsidókérdés. Bár idénymunkásként, vándoriparosként, kereskedőként vagy muzsikusként sok tízezer roma kapott fontos szerepet a helyi közösségek életétében, a többségi társadalom egy része rasszista előítéletekkel viseltetett a cigányokkal szemben. A romaügy Magyarországon is közbiztonsági kérdésnek számított, akárcsak Németországban, a politikai elit alig törődött vele.
A rendészeti fellépés nálunk a kóbor cigányokra és a vándorló, nem dolgozó cigányokra korlátozódott. A húszas években azonban már nálunk is születtek cigányellenes rendeletek. 1928-tól évente kétszer szervezett cigányrazzia keretében összeterelték a vándor cigányokat és kitoloncolták őket. Később megnehezítették az iparengedélyek kiadását. Radikális javaslatokból sem volt hiány, 1944-ben az államtitkárként irányító Endre László már azt követelte, hogy a bűnöző oláhcigányokat zárják koncentrációs táborokba. 1938-ban a roma népcsoport megbízhatatlanná nyilvánításáról rendelkeztek, és utasították a rendőri hatóságokat, hogy szigorúan lépjenek fel ellenük. 1944- ben harminc gettót és munkatábort hoztak létre, ahol tízezer romát dolgoztattak embertelen körülmények között, Dobozon, Várpalotán, Lajoskomáromban. Lengyelben tömeggyilkosságokra is sor került. A fajüldözés összességében százezer cigány származású embert, a magyarországi roma közösségek egyharmadát érintette.
A faji racionálás ötlete az 1938-1941 között visszaszerzett területeken élő zsidókat és cigányokat is sújtotta, de azért a magyar zsidók és cigányok sorsa jelentősen eltért a németekétől. A zsidókkal ellentétben a romákat épp úgy besorozták, mint a magyarokat. Eichman, aki levezényelte a magyar zsidók internálását, eleinte nem foglalkozott a kb. 200 000 fős magyar cigánysággal. Csak később rendelték el 50-60 cigány munkásszázad felállítását, de a kontingenseket nem töltötték fel teljesen. Tulajdonképpen csak 1944-ben, a nyilas hatalomátvátel után kezdődött a cigányok szervezett gyűjtése.
A legnagyobb gyűjtőközpont a komáromi Csillagerőd volt, több ezer romát hurcoltak a nyáron elszállított zsidók helyére. Sokan belehaltak az éhezésbe és a bántalmazásba. Az akció azonban nem a cigányság egészének fizikai megsemmisítésére irányult. Az erődben kiválogatták a munkaképeseket, a gyermekes anyákat, az öreg és beteg embereket, azokat hazaengedték. De előfordult az is, hogy 13-14 éves lányokat munkaképesnek nyilvánítva mégis visszatartottak. A kiválogatottak Dachauba és Bergen-Belsenbe kerültek, ahol sokakat meggyilkoltak, mások az embertelen kísérletek áldozataivá váltak. A magyar cigányok közül a holokauszt mintegy 5000 életet követelt.
A magyar nép mély szomorúsággal hajt fejet azon cigányemberek előtt, akiket üldöztek és akik életüket vesztették, áldozatul estek annak a tragédiának, aminek következtében még virágot sem szórhatunk nyughelyükre, hiszen legtöbbjük valamelyik tömegsírban várja a feltámadást.
Legyen béke köztük, halottaink nyugodjanak békében.
R. V.
