Az utolsó Messiás

2022-04-08 | Budaörs
Kik vagytok ti? (Kötelező magyar irodalom – Újraélesztő könyv) címen jelentette meg 2019-ben az Európa Kiadó Háy János csaknem hétszáz oldalra sikeredett, és később kemény kritikákat (is) kapott kötetét. A könyv József Attiláról szóló írását elolvasva azt éreztem: ez az esszé minden korábbit felülírt, amit idáig legkedveltebb költőmről elolvastam.

A Költészet Napjához – és egyúttal a költő születésnapjához közeledve – elővettem verseskötetét meg a fent említett kötetet. Lapozgattam a veresek között, majd újra elolvastam Háy Jánosnak a könyv 55. oldalán kezdődő, Az utolsó Messiás című esszéjét, ami rendhagyó módon nem úgy kezdődik, hogy született ekkor és ekkor, itt és itt… Háy, a tanítvány mezébe bújva előbb a költő verseskötetéről, ennek a “szent könyvnek”  mágikus hatásáról szólt, amit gimis korában mindig a táskájában cipelt, és elővett buszon, metrón, villamoson egyaránt. „Leülök egy lépcsőre, ott olvasom, hogy lássák: én is tanítvány vagyok. Mert ez a világ két részre bomlott, tanítványokra és gyilkosokra. Gyilkos volt Illyés Gyula, Kozmutza Flóra, Szántó Judit, Horger Antal, Hatvany Lajos, a kommunisták, a fasiszták, a liberálisok, a hortysták, az analitikusok, az analízis maga, a kor, tokkal-vonóval, a zsidók, kivált Kajafás és a rómaiak a mesüge Pilátussal az élen –írja szenvedéllyel. – De mi tanítványok vagyunk…(…) Kiírtuk a gimiben a falra, hogy „dolgozni csak pontosan, szépen, / / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes”. Mit nekünk az igazgatói megróvás…”

Belegondoltam, vajon hány és hány magyar gimist érintettek meg napjainkban az ő versei? Nekünk, a nagyon átkosban, még csak azokat a verseit tanították, amikben olyasmik voltak, hogy „A mozgalom vár, munka és család, / míg megbukik a kizsákmányolás…”. A sötét Rákosi-korszakban, titokban (de „gyárilag” így faragva), átléptünk ezeken a verseken. Azokon tépelődtünk és azokat szerettük, amiket szerelmeinek írt, mondjuk ezt: „szerelemért csalok ölök…”, meg olyanokon, mint a „Tudnál-e Flóra annyira szeretni…), és azokat, amelyekben saját keresztjének súlyáról és fájdalmáról vall nekünk. Könnyeztük azt, hogy „Magadat mindig kitakartad, / sebedet mindig elvakartad…”. Valahogy mindig vele fájtunk és vele szerettünk. Kívülről fújtuk és orrba-szájba idéztük a hozzánk legközelebb álló verseit. Ez a „szerelem” nem szűnt soha. Hazánk állapota időről időre változáson ment át, de ő máig legyőzhetetlen, talán utolsó messiásunk maradt. Költészete – ahogy Háy János írja: „húsunkká és vérünkké vált”.

„Ő a magyar költészet megasztárja – állítja Háy János, amin persze mosolygunk kicsit. Pedig nem kéne. Ő volt az, aki nem tudott megbirkózni a társadalmi elvásárokkal, nem akart betagozódni. Ahogyan nem akarunk mi sem, hisz nem akarjuk elveszíteni a szabadságunkat”. Attila rövid életet élt és teljes életművet hagyott maga után. Ezúttal nem ismételjük meg a róla iskolában tanultakat. Inkább Háy Jánost idézzük, aki teljes azonosulással, empátiával és megértéssel vezet végig esszéjében Attila életének történésein és titkain. Sem véletlennek, sem nem túlzásnak, inkább telitalálatnak vélem azt a bátorságot és merészséget, hogy ő a költő életútját az író Krisztus keresztútjához hasonlítja, és a tanítvány jogán Messiásként, mindenki fölé, mennyei magasságba emelte József Attilát.

„Ez az életmű egy olyan keresztút történet, amelynek során a versben mesélő én megpróbálja a kijutást a magányból – állítja Háy János József Attila költészetéről, majd újra magára marad az Olajfák hegyén és a Golgotára felkaptatva. Nincsenek Simonok és Mária Magdolnák. Csak létünk súlya van és a súllyal való magányos birkózás. A költő élete valóban mindenkitől eltérő különlegesség volt: az ember partravetettségének tragédiája. Az utolsó években eljutott odáig, ahol a semmibevetettség a belső semmiségérzéssel ölelkezik össze. Űr az ürességgel.”
Kétezer egynéhány évvel ezelőtt a Jézust körülvevő emberek sem látták meg benne a Krisztust. Attilára sem figyeltek az emberek. Miért? Nem szerették? Háy egyenesen így kiált fel: „Miért nem tettek a fejére glóriát? Miért nem mentették meg a betegségbe való belesüppedésből?” Igen, nagy kérdés: miért hagyták magára ezt a sérült lelket? Háy így írja meg a történteket.

„A mi Megváltónk számára már a szanatórium sem volt megoldás – írja Háy János. – Ott megkínozták, majd elkísérték a Kálvária hegyére, Balatonszárszóra, ahol megjelentek a tanítványok. Elsőként szerelme, Flóra, néhány nappal később a mecénása, néhányan a hívek közül, még a kezelőorvosa is megjelent. Teli vannak jó hírekkel: állás, Baumgarten-díj, felolvasás. Ő már nem reagál. Veletek mennék, mondta a nap végén. Nem lehet, sokan vagyunk. Majd másnap, mondják a vendégek és otthagyják. Nekik menniük kell, hogy tovább vigyék a tanítást.
Az autóba nem volt hely a Megváltónak – folytatja Háy János. – Írt néhány levelet, egyiket az orvosának: „Kedves Doktor úr! Sok szeretettel üdvözlöm. Hiába kísérelte meg a lehetetlent. József Attila” (193 december 3). Aztán kisétált a vonathoz, először csak a kezét tette a kerekek alá, végül a testét. A költő, aki addig csak kevesek számára volt az, aki volt, harmadnapon a leghíresebb lett. Véres eseményként, óriási szenzációként tálalta a halálesetet a napi sajtó.

Hirtelen ismerni és szeretni vélték őt oly sokan, akik persze nem ismerték és nem szerették korábban. Harmadnapon, et ressurexzit tercia die, december hatodikára minden nagyot maga mögé utasított, s ő lett és maradt azóta is az első, és megváltóból az utolsó.”
xxx

Húsvét közeledik. Krisztus halálára emlékezünk és a feltámadást ünnepeljük. Vajon van-e még hely az autónkban? És vajon észrevesszük-e száguldás közben azt, aki szenved, aki vígaszra vár, és akinek kezelni tudnánk fájó sebeit?

R.V. összeállítása

(Forrás: Háy János: Kik vagytok ki?)

Megosztás