Az utolsó vacsora

2022-03-17 | Budaörs
Petőfi Sándor életművében hiába keresünk ínycsiklandozó ételleírásokat. Nagyevők sem találtatnak föl a lapokon. Versében, ha szerepel étel, az legfeljebb a komiszkenyér. A Disznótorban című versében előfordul a hurka és a gombóc, de abban is mi vagyunk a töltelék…

A költőnek nincs jó szava az ételekről. Levél egy színész barátomhoz című versében leírja, hogy vándorszínész korában egy vidéki direktor őzcombbal meg káposztával akarta a társulatához csábítani. Statisztaként a színész uraknak cipelte a sert, bort meg a tormás kolbászt, katonaként hol strázsált, hol mosogatott, hol meg kukorica gombócot főzött közlegénytársainak. A János vitézben a kősziklát majszoló óriások kínálták: „Nesze, elég lesz egy darab, aztán gombócot kapsz, nehogy összeharapd!” A Helység kalapácsában Harangláb vágja Fejenagy szemébe: Én kendet utálom, mint a kukorica-gödölint!”

A csárdák költője
„Petőfi kevés étkű volt – mondta róla Egressy, a nagy színész fia -, levest, húst evett csupán, a többi ételt alig ízlelte. De a töpörtyűs pogácsa kedves eledele volt. Egy tarisznya pogácsával indult el 1845-ben is, amikor nekivágott, hogy bebarangolja az Alföldet meg a Felvidéket. Utazásairól rendszeresen beszámolt úti leveleiben, amelyekben nem átallotta kibeszélni a trehány és pénzsóvár fogadósokat, és bizony a kocsmárosokkal is sokszor meggyűlt a baja. Azt írja: „Bihar két helységében ettem is, nem is, azt adtak, ami nekik tetszett, nem azt, amit kértem, s azt is úgy tettek elém, mintha Isten irgalmából adnák.” Volt, amikor a kocsisa kenyerét, szalonnáját, vöröshagymáját ette vacsorára, nem is beszélve azokról a pocsék borokról, amit olykor az asztalára tettek.

Dehát Petőfi maga is szegénylegény volt, házassága első éjjelét is egy Nagybányai fogadóban töltötték, azt írta erről Koltón kelt levelében, hogy „…nemhiába vagyok a csárdák költője.” Mézesheteit gróf Teleki Sándor koltói kastélyában töltötte, akivel 1846-ban ismerkedtek meg a nagykárolyi Szarvas fogadóban. Teleki számtalan történetet örökített meg emlékirataiban Petőfi hétköznapi életéről. Nagybányán Csausz Bogdán polgármester ebédlőjébe jártak ebédelni, aki imádta a csonthúst, mindig nekikészülődött az evésnek. Kirakta a sót, a zöldhagymát meg felaprózta, de a várt étel csak nem jött: a gróf és a költő már mindent megevett… Nagy házi jelenet következett ezután, de ez a gyerekes csíny módfelett mulattatta Petőfit.

Roszprádli
Az egyetlen étel, amiről bevallotta, hogy szereti, az a túrós tészta. Egyszer az írta: „A szeretőmet, a franciákat, a túrós tésztát meg a rónaságot fülem hallatára ne gyalázza senki!” Arany Jánosnak írt verses levelében is felesküdött a túrós tésztára meg a pipájára. Tehát nem a túrós csuszára! A kettő nem ugyanaz. Az elsőnél a nyers tésztát eleve összegyúrják túróval és hosszan pirítják, a maradék túrót azután adják hozzá, pörccel és tejföllel.
Más ételt ő maga nem említ. Jókai írta már holta tán, hogy Petőfi szerette a csigát. „Színház után elmentünk a Sperlbe (a Váci utcai kurta kocsmába), oda járt Petőfi rendesen. Télen szerette a csigát, amitől én írtóztam, hozzá karlócai ürmöst ivott, egy pisztolyt esténként, ami két deci.”
Egy másik anekdota egy vacsoráról számol be, amit a költő a debreceni Bika szállóban költött el Arany Jánossal és Balogh János szalontai szenátorral. Balogh rettegett rímfaragó hírében állt. Petőfi az étlapot olvasva felkiáltott: „Roszprádli! Na, erre adjon kend kádenciát!” Balogh némi töprengés után ezt a rímet faragta: „Be jó ez a roszprádli!/ Jobb, mint a bolti kvárgli/. Sütötte a jó Náni, /nem szereti a Pármi/Zán sajtot.” Ez már sok volt Petőfinek, leintette Baloghot, és írt egy másikat: „Tedd be ajtód!/ Rossz rím fajta!/ Tör be rajta!/ Fülem sérti”/ Az ebadta.”
A roszprádli (a német Rostbraten torz alakja), kétszer is szerepel legrégibb fennmaradt étlapunkon, Márkus Mihály nyíregyházi vendégfogadós 1834-ben írt étlapján. Cziffray István nemzeti szakácskönyvében már rostélyosként szerepelt.

Findzsapárt
A Pilvax Kávéház 1845-től lett a jurátusok, lapszerkesztők, írók, költők törzshelye. l848-ban átkeresztelték a Szabadság Csarnokának. Hogy Petőfiék mit ettek, ittak, azt sokan feljegyezték. A jurátusok vekniszám ették a Deák-kenyeret, itták rá a fűszeres mokkát, ami a ház specialitása volt (kávélikőr, ánizs, és vanília ízesítéssel). Fillinger apó, a kávéház bérlője mindent megtett, hogy törzsvendégeit megtartsa, reggelente maga pörzsölte az udvaron a friss kávét, személyesen vette a tejet a pesti milimáriktól, a süteményt és a kávét a kellner hozta, a fűtésről, a takarításról a tűzilegény gondoskodott, a biliárdteremben markőr várta a játékosokat, a jurátus urak csibukját külön, zárható pipatóriumban őrizték.
A reformkori ifjak két pártra szakadtak, volt findzsa és meszely párt, az előbbiek a kávéra, utóbbiak a budai borokra esküdtek. Petőfiről sokan hiszik, hogy borivó volt, de ez nem igaz: ö findzsa párti volt, csak a divatot követve írt bordalokat. Maga szinte soha nem ivott. Egyszer még szemrehányást is tett Vörösmarthynak, mivel a mester már délidőben borozgatott. És mikor Jókai édesanyja telerakta boros butéliákkal a hálószobáját, a költő reggel erősen rápirított kedves asszonynénéjére, hogy gondolhatta róla, hogy szereti a bort.
A legenda szerint többnyire ő állította össze a menűt, ha Papp Endre ügyvéd, országgyűlési követ házában szállt meg. Úgy mondták, hogy a gulyást annyira szerette, hogy olykor még reggel is azt evett. Valószínűsíthető, hogy Petőfi a Térey-kertben, rántott csirkét vacsorázott. Hatvany Lajos báró szerint a Depscher-féle Tejeldében, a Párizsi utcában, rendszeresen tejfölös aludótejet fogyasztott. Szendrey Júlia állítólag arról panaszkodott, hogy a fokhagymás kolbászt szereti. Néha Jókai is meghívta egy halászlére a Zrínyi Kávéházba. Ha Vahot Imre, a bevarrt zsebű kiadó fizetett neki a verseiért, betért a Fehér Hajó Vendégfogadóba, a Lamáts Serházba, vagy a Csiga Vendéglőbe, a Sebestyén utcába.

Kedvenc ételeiről talán még abból az ebédleírásból tudhatunk meg a legtöbbet, amely során Laborfalvy Róza Jókai legjobb barátait akarta elbűvölni. A svábhegyi lakoma ötlete – amit 1848 nyarán tartottak – abból az alkalomból született, hogy ott jelentsék eljegyzésüket Jókai Mórral. A kortársak visszaemlékezése szerint Róza a Duna parti piacon rendelte a rákot, vizes dinnyét vásárolt, amit jégbe hűtve, rummal és tejszínnel adott fel, rostélyost készített, kenyeret dagasztott, tésztát gyúrt, mártást kevert, főzött és sütött megállás nélkül.
Mikor Jókai érezte, hogy itt a kulináris pillanat, felállt és elcsukló hangon bejelentette házassági szándékát. Petőfi azonban kákabélű volt, őt nem lehetett a hasával lekenyerezni. Dühösen kiviharzott és értesítette az idős Jókainét, hogy a hebehurgya fia egy nyolc évvel idősebb “vén személyt” akar feleségül venni, akinek ráadásul törvényen kívüli gyereke is van. És bár később mindenkivel megbékélt, Jókai és Petőfi barátsága sohasem állt helyre.

A sors kanala
Különösnek tűnhet, de az egyik legjobban dokumentált történet Petőfi Sándor utolsó vacsoráját meséli el. 1849. július 30-ika estéjét a küldő Vargha Zsigmond földbirtokos családja körében töltötte Székelykeresztúron, a Gyárfás kúriában. A vacsora bivalytejes és túrós puliszka volt, ami a költőnek annyira ízlett, hogy hosszú verset írt a házigazda lányának, Vargha Rozáliának az emlékkönyvébe.
A következő nap a segesvári csatában elesett a költő. A csata kezdetén Petőfi Bem apó körül volt, ló és fegyver nélkül. A vezér délután egykor utasította, hogy hagyja el a csatateret. Mütter Ferenc százados szerint a költő aznap vitorla vászonból készült blúzt, mellényt, szürke köpenyt, fején egyszerű katonatiszti sapkát, a vállán egy sárga bőrtáskát viselt. Így érhette menekülés közben a halál. Végezetül egy mondat az Úti jegyzetekből – ami nemcsak a gasztronómiához, de az egész nemzethez való viszonyát összefoglalja: „Nekem a sors mindig akkor ad kanalat, ha levesem nincs, és viszont.”
Vinkó József

Petőfi Sándor: Disznótorban
Nyelvek és fülek… csend,
Figyelem!
Szóm fontos beszédre
Emelem!
Halljátok, mit ajkim
Zengenek!
Egyszersmind az ég is
Hallja meg!
Hosszan nyúljon, mint e
Hurkaszál,
Életünk rokkáján
A fonál.
Valamint e sültre
A mi szánk:
Mosolyogjon a sors
Szája ránk,
S pályánk áldásával
Öntse le,
Mint e kását a zsír
Özöne.
S életünk fölé, ha
A halál
A romboló torát meg-
Ülni száll:
Egy gömböc legyen
A magas ég,
És mi gömböcben
A töltelék!

(R.V.)

Megosztás