A cél egy németek és magyarok nélküli szláv nemzetállam megteremtése volt, de amíg a németek kitelepítését a nyugati győztes hatalmak is szükségesnek tartották, addig a magyarok más megítélés alá estek. A potsdami konferencián Csehszlovákia nem kapott felhatalmazást a szlovákiai magyarok egyoldalú kitelepítésére, ezt követően került sor a csehországi kényszermunkára, a magyar-csehszlovák lakosságcserére, valamint a magyar nyelv és iskolák betiltására.
A dekrétumok egy részét később hatálytalanították, más részük azonban érvényben maradt. A vagyonuktól megfosztottak kártérítésére például azóta sem került sor, sőt, az elmúlt időszakban több olyan hír is napvilágot látott, miszerint az állam földtulajdont kobozott el a tulajdonosok magyar nemzetisége miatt. (Felvidék.ma)
Személyes visszaemlékezések, akik Budaörsön hazára találtak:
– Egy reggel a nagymamám kiment az állatokat megetetni. Gyanútlanul kinyitotta az utcai kaput és egy cédulát talált rajta. Valaki éjjel odarakta. Az állt a hivatalos papíron, hogy a szüleimet – név szerint – a Szudéta-vidékre fogják telepíteni. Nagymama zokogva hozta be az értesítést, teljesen le volt sújtva, hamarosan az egész ház zengett a sírástól. Édesapám gyorsan döntött: – Azt nem fogom megvárni! Átszökött Magyarországra, bekerült az áttelepítési kormánybizottságba és elintézte, hogy átjöhessünk. (Fehérné Takács Klára , Kisújfalu)
– A magyar lakosság körében megkezdték a kitelepítést, sokan a jeges Dunán szöktek át. Nagy volt a nyugtalanság,a bizonytalanság, a félelem. Először fehér igazolványt osztottak a „hontalan” magyaroknak, utána akinek kéket adtak, azok a családok már kezdhettek csomagolni. A mi családunk az elsők között kapta meg a fehér lapot, tudtuk, hogy hamarosan menni kell. (Horváth Ernőné Nagy Izabella, Pozsonypüspöki.)
– Emlékeimben elevenen él, ahogy szüleim egymás között beszélgettek: ki fognak telepíteni bennünket, mert apám magyarnak vallotta magát. 1947-ben egy napon jött egy szlovák nemzetiségű férfi Magyarországról – Sóskútról –, kezében egy listával, arról választhatott magának egy házat. A miénk nyerte meg a tetszését. Ő is hentes volt, ezért a mi házunkat választotta. Azt követően 24 órán belül el kellett hagyni az otthonunkat. Hivatalosan jöttünk, tehát hozhattuk az ingóságot. Szüleim csomagolni kezdtek… Éjszaka megverték az ablakot. Jöttek a teherautók és vitték a holminkat a vonathoz. (Kalmár Péterné Németh Anna, Pozsony)
-A háború után apám nagybátyját a Szudétákba vitték fakitermelésre, szinte rabszolgamunkára. Három év elteltével jöhetett vissza. Apám nem akarta felvenni a szlovák állampolgárságot, erre azt mondták neki, hogy akkor menjen át a Duna másik partjára, mert a magyarok ott laknak. 1947-ben egy ismerős rendőrparancsnok szólt, hogy tűnjünk el, mert jönnek értünk. Azt is megsúgta, hogy az állomáson áll egy vonat, abba majd bepakolhatunk. Egyik nap aztán megjelent nálunk egy teherautó, hogy visznek bennünket. Apám éppen nem volt otthon. Anyám tiltakozott, hogy nélküle nem megy sehova, inkább a kútba ugrik, velem együtt. Még aznap éjjel berakodtunk a vagonba – szerencsére közel volt az állomás –, bútort, ruhaneműt, sparherdet, edényeket, élelmet. Többen is jöttek a falunkból és a környékről. Két hétig laktunk a budaörsi állomáson. (Kianek Magdolna, Köbölkút)
– Apámat egy feljebbvalója felkereste és azt mondta neki: – Két dolgot tudsz tenni. Vagy szlováknak vallod magad, vagy átszöksz Magyarországra. Magyarországon Ortutay Gyula – mint kormánybiztos – volt az áttelepítés egyik szervezője. Apám felkereste és személyesen találkozott vele. Megkapta az engedélyt és az igazolást, hogy magyar állampolgárok vagyunk. Örömmel jött haza. Az egy szerdai napon volt, és már másnap, csütörtök reggel hatalmas robajjal katonai teherautó tolatott be az udvarunkra, a kaput átszakítva. Tizenegy katona ugrott le róla. Nagy hangon utasítottak, hogy csomagoljunk, mert azonnal visznek a Szudétákba. Az apám akkor felmutatta az engedélyt: – Magyar állampolgár vagyok! A katonák meglepődtek és látható csalódottsággal távoztak.(dr.Kiss Gyula Bátorkeszi)
– Egy ismerős szlovák ember szólt apámnak, hogy vigyázzon, mert hamarosan deportálni fognak bennünket a Szudétákba. Mindig voltak ügyeskedő emberek, akik mások szorult helyzetét kihasználva nyerészkedtek – akkoriban az embercsempészek. Őket kereste fel apám, a nehezen összekuporgatott pénzecskéjét adta oda, hogy Magyarországra szökhessünk, menekülhessünk. 1947. január 24-én indultunk Párkányból. Istenkísértés volt az az út – a hátunkon cipeltük legszükségesebb holmijainkat – éjjel, iszonyú hidegben, a befagyott Duna jegén. Életveszélynek voltunk kitéve, mi is és a csempészek is. Félúton elvékonyodott a jég, onnan már csak csónakkal lehetett továbbhaladni. Mire mindent beraktunk és mi is beszálltunk, bizony a kis lélekvesztő majdnem elmerült. Ujjunk odafagyott, ahogy oldalt kapaszkodtunk. A csónak halkan hasította a hártyajeget. Mozdulni, szólni sem mertünk. A húgommal csendesen sírtunk félelmünkben. Már hajnalodott, amikor Esztergom partjához közeledtünk. Megnyugtató látvány maradt bennem örökre, ahogyan a szürkületben kirajzolódtak a házak körvonalai, a bazilika kupolája… és amikor partot értünk, megszólaltak a harangok…A magyar katonák észrevették, hogy jövünk. Segítettek kiszállni, rögtön a laktanyába vittek, meleg teával kínáltak. (Dr. Kiss Gyuláné, Kisújfalu)
– 1945 után aztán a politika durván beavatkozott az életünkbe. Nem tanulhattam tovább. Szüleim magyarnak vallották magukat, ezért nem fért kétség ahhoz, hogy kitelepítenek bennünket, meg is kaptuk a felszólítást. 1946-ban, egy napon kora hajnalban megzörgették az ajtónkat. Anyám már a piacon járt, apám az állatokat etette a gazdasági udvarban, a bátyám még aludt, ezért én nyitottam ajtót. Egy szlovák katona állt ott. Nem értettem, hogy mit mond, hívtam apámat. A katona elmondta neki, kezdhetünk csomagolni, majd szalutált és elment. (Pócsik Józsefné, Kisújfalu)
– Abban az időben fenekestől felfordult a világ. A német családokat barakkokba zárták, aki még tudott, az elmenekült. Sem a magyarok, sem a németek nem használhatták az anyanyelvüket. Falragaszokon, plakátokon ezt olvashattuk szlovákul: „Magyarul és németül beszélni tilos! 1938-tól 1941-ig „hontalanok” lettünk. 1941-ben apám a bécsi konzulátuson – mert akkor közigazgatásilag oda tartoztunk –, kérte a visszahonosítást, azaz, hogy újból magyar állampolgárok lehessünk. Így volt érvényben 1945-ig, utána ismét „hontalan” lett a család. 1945-ben, közvetlenül a háború után Ligetfalut táborrá nyilvánították. Sem a magyar, sem a német származásúnak nem mehettek ki a faluból. Keserú volt azt a kort megélni. 1947 július közepén megkaptuk a kitelepítési értesítést. Egy csendőr két napon keresztül vigyázott ránk, mi meg csomagoltunk. Jóban voltunk a szlovák szomszédainkkal, kérdezték is anyámat: Magyarics néni, mikor jönnek vissza? –amire ő mit is felelhetett volna… Mégis, mi jobban jártunk, mint a nagybátyáim, akiket a hatóságok 20 kg-os csomaggal a Szudétákba telepítettek. (Magyarics Ferenc, Pozsony- Ligetfalu)
– A Benes-dekrétumok kezdték éreztetni a hatásukat. Egyre-másra megszűntek a magyar iskolák, a magyarokat elbocsátották az állásukból, megszüntették a magyar állampolgárságot. Apám soha nem rejtette véka alá a magyarságát. El is bocsátották – az elsők között – a vasúttól. 1946. november 20-án ezt írtam a naplómba: „Rossz híreket hallottunk. Még a Slovenska újság is megírta, hogy 200 000 magyart költöztetnek a Szudéta-vidékre. Falvakat körülzárnak. A gazdag magyar családokat, mint az emberpiacon, válogatják.” Tudtuk, hogy rajta vagyunk a kitelepítési listán. Apámnak már egy éve nem volt munkája, munkahelye. Ezt írtam: „Jaj,Istenem! Apu szökni fog Magyarországra, hogy mi is követhessük.” Apám valóban átszökött és megszerezte Budapesten a betelepülési engedélyt. „1947. május 29-én már 120 családot kitelepítettek. Az utcánkból is vittek többet és a helyükre már a szlovákok is megérkeztek… De nekem úgy fáj a szívem, hogy itt kell hagynom azt a szép várost, az otthonomat. (Willand Józsefné, Érsekújvár.)
Forrás: Hazára leltünk Budaörsön
s.k.
