Régebben elképzelhetetlen volt, sci-fibe illő – engem ma is megmosolyogtat -, hogy valaki megy az utcán, a kezében tart egy kis készüléket, szinte fel sem néz, és valakivel beszél, beszél. Vagy csak egy alig észrevehető kis vezeték lóg a füléből – és „nyomja a sódert”. Aki annak idején magában beszélt nyilvános helyen, arra bizony furcsán néztek az emberek…
Tudjuk, most más világ van, hallunk eleget róla. De azért gondolkodni, néhány észrevételt tenni még szabad.
Ez a sok beszéd felveti bennem a kérdéseket: Őszinte-e a beszédünk? Meggondoljuk-e, mit mondunk? Saját gondolatainkat közöljük-e, vagy csak átveszünk másoktól sok butaságot akár? Lehetőségeinkhez mérten utánajárunk-e a híreknek, amelyeket továbbadunk? Fontosak-e ezek, vagy felejtésre érdemesek? Akkor meg minek foglalkozunk velük? Érdekel-e mást is az a jelentéktelen dolog, amiről én hosszabb ideje csacsogok?
Érvényes-e még az a mondás: „Sok beszédnek sok az alja?”
SzK
