Modemünkről eltűnt a telefonnal való kapcsolat, pirosan égett a kis kijelző. A telefonon a hívások és fogadások is lehetetlenné váltak. Mindez késő este történt.
Hívtam az illetékes telefonszámot mobilomról, és már sejtettem, hogy nem élő emberrel fogok „beszélgetni”. Így is történt. Vanda udvariasan érdeklődött problémámról, bár legtöbbször csak igennel vagy nemmel felelhettem neki. Ami meglepett, pillanatok alatt tudta, ki vagyok – anélkül, hogy bemutatkoztam volna -, hol van a problémás készülék, és már csak az érdekelte, ott vagyok-e a készülék közelében.
Adott néhány tippet, majd befejeztük a beszélgetést azzal, hogyha mégsem oldódik meg a probléma, hívjam újra. Hát persze újra kellett hívnom, és itt is rögtön tudta, ki vagyok, milyen problémával kerestem fel az imént. Ekkor konstatálta, hogy már ezek szerint „ő” nem elég a megoldáshoz – és végre kapcsolt egy kedves kollégát, hangja alapján egy fiatalembert, akivel mindent megbeszéltünk és megoldottunk. Jó tanácsot adott, várt türelmesen, műszaki távsegítség is történt – és működött újra vezetékes telefonunk.
Elgondolkodtam, mit hoz a jövő, hiszen hatalmas lépésekben halad előre – a szakemberek nagy lelkesedése közepette – a mesterséges intelligencia fejlesztése. Ez biztosan nagy teljesítmény nekik, de hová vezet ez majd hosszú távon? Hová tűnnek az emberek a rendszerből? Még kevesebb személyes kapcsolat lesz köztünk, az elmagányosodás még jobban felgyorsul?
Amióta tévés beszélgetésben azt hallottam hozzáértőtől, hogy ők maguk sem tudják, végeredményben hogy működik a logaritmus, kicsit megijedtem, és tudományos-fantasztikus filmek, regények jutottak eszembe, amikor már a gép uralkodott az emberek fölött.
Ugye, nem jutunk el odáig?
SzK