Még egy utolsó szerelvény indult több mint egy évre rá, 1947. augusztus 25-én, utasainak a keleti blokkban –az egykori Kelet-Németország területén, Hoyerswerda volt a végállomás.
Főleg az indulás órái, pillanatai váltak kitörölhetetlen emlékké. Álljon itt néhány a túlélők elbeszéléséből.
Daxhammer Antal így emlékezett: Apám orosz hadifogságban volt, nagyapám az olasz frontra került, onnan rövid hadifogság után hazaengedték. Így ő volt az egyedüli férfi, aki eligazgatta kis családunkat a kitelepítés idején. Kizavarva otthonunkból, elűzve szülőföldünkről, így indultunk útnak: Péter nagyapám és Anna nagyanyám egy-egy batyut, az édesanyám engem –másfél éves voltam akkor – cipelt a hátán. Marhavagonokba tereltek minket. Senkit nem érdekelt az állapotunk, az érzéseink, egyszerűen csak menni kellett. Alig volt mód rá, hogy lefekhessenek az emberek és a szükségüket is a vagonban kellett elvégezniük. Így gurult velünk a vonat közel egy hétig Németország irányába.
Deigner Pál visszaemlékezéséből: 1945 júniusában, éppen a születésnapomon, édesapám hazatért a fogságból, de bujkálnia kellett. Így ment ez 1946. január 19-ig, a kitelepítés napjáig. Azon a napon a rendőrség és a katonaság nagy erőkkel körbe vette a falut és azt mondták, két óránk van, hogy összepakoljuk a legszükségesebbeket és a vasútállomásra menjünk. Mindenki csak 50 kilogrammnyi holmit vihetett magával. Úton a vasútállomás felé találkoztunk néhány baráttal, rokonnal, akitől búcsút kellett venni. Az a búcsú nagyon nehéz volt, mert senki sem tudta, hova visznek bennünket, Németországba vagy Oroszországba. A kinti fogadtatás nem volt szívélyes. Volt, aki azt kiabálta: – Emberek, szedjétek be a ruhákat, jönnek a magyar cigányok!
Mindent elölről kellett kezdenünk…
Holl JózsefnéBoros Mária emlékei: A szomszédok arra biztattak, hogy meneküljünk el az oroszok elöl. Édesanyám csomagolni kezdett. Az első, amit a pakkba tett, egy darab szappan volt. Aztán mégis úgy döntött, hogy lesz, ami lesz, mi nem megyünk el apánk nélkül. Ő akkor még hadifogságban volt.
1946. január 19-én mégis mennünk kellett, már nem volt választás. A fiúiskolában kellett jelentkezni, ott megkaptuk a tájékoztatást. (.) A szerelvény napokig állt az állomáson és az utolsó pillanatban megérkezett az édesapám. A Markó utcában tartották fogva, de a rabokat kivitték munkára. Megtudta, hogy a budaörsieket viszik, akkor élete kockáztatásával megszökött. Újra együtt volt a család, de milyen körülmények között!
A vagonból csak egy kis résen tudtunk kinézni. Láttuk, hogy távolodnak a jól ismert hegyvonulatok, a Frankhegy, a Kőhegy, az Odvas hegy, a Törökugrató, a Huszonnégyökrös….aztán egyre messzebb kerültünk a szeretett szülőfalunktól.
Fiatal lány volt még Kindtner Teréz, amikor kitelepítették a szüleivel, testvéröccsével.
-Mikor elindultunk, azt írtam az ajtófélfára: Suhog a szél Budaörs felett, édes hazám Isten veled. A szomszédunk átjött és elkérte apánk kerékpárját és anyánk varrógépét. Odaadtuk neki.
Mi a második szerelvényre kerültünk. Apánk egy kis demizson bort is hozott magával. Amikor egy ismerőst megkínált vele, az azt mondta: – Ilyen jó bort ott hagynál? Nekem van egy kisebb hordóm, menjünk vissza és hozzunk még. Úgy is tettek. Addigra a szomszéd már vödörrel hordta át a bort magának a pincénkből.
Prach Jánosné Latosinszky Éva édesapja a hadifogságban meghalt. Megözvegyült, reményt vesztett édesanyjával együtt szállt fel a hatodik szerelvény egyik vagonjába.
-Akkor már nem mérték a csomagok súlyát. Még hallottuk a budaörsi templom harangját, aztán megrándult a vonat és lassan elindult. Hirtelen csend lett. Az asszonyok összeborultak és zokogásba törtek ki, a férfiak elfordították a fejüket, hogy ne lássa senki a gyengeségüket, . A gyerekek megszeppenve nézték a felnőtteket. Az út során az élelmet megosztottuk. Napokig nem tudtunk mosakodni, átöltözni. ..
Koroknay Ágnes családja már több megpróbáltatást is átélt a háború alatt, mire elérkezett a kitelepítés napja.
-1946 február 2-án , Gyertyaszentelő Boldogasszony napján szálltunk fel a vonatra..még hallottuk, ahogy a budaörsi templomban megszólal a harang. Az a kedves, jól ismert hang búcsúztatott minket.
A harangszó, amely misére, litániára hívott. Amikor a földeken dolgoztunk, jelezte, hogy itt a dél, és tudatta velünk, ha egy lélek eltávozott közülünk. A harangszó hallatán még most is felidéződik bennem az a pillanat, amikor a szerelvény elindult velünk a szülőfalunkból.
1947-ben az Ebner család már azt gondolta, elmúlt a veszedelem. Ebner György Budaörs egyik legmódosabb gazdája, aki a háború előtt a falu bírója tisztséget töltötte be, ismert volt a magyar érzelméről. Mégis, egy augusztusi vasárnapon két rendőr jött, két partizánnal. (Partizánoknak hívták a budaörsiek azokat a főként kommunista egyéneket, akik a 2. világháborúban folytatott ellenálló tevékenységükért elismerést kaptak.)Erre a napra a Lipcsében élő Müllerné Ebner Mária így emlékezett: – Fél óra alatt csomagoljanak össze!- kaptuk a parancsot. Nem segített ott már semmi, sem édesapám mentesítési okmánya, sem a férjem minisztériumi tisztviselő igazolása. Egy rendőr anyám mellett, egy pedig mellettem állt és figyelte, mit teszünk a gabonazsákokba, ruháskosárba, ládákba. Apám nagy gabonamérlegén lemértek mindent. Egy zsákot visszatartottak. Jött egy teherautó és mi elindultunk a budafoki vasútállomásra. A szüleim nagy önuralmat mutattak, pedig a szívük majd megszakadt…
Budafokról másfél nap múlva indultunk, harmincnégyen egy vagonban, hat kisgyermekkel, köztük, ami négy éves Gyurkánk és a tizenhárom hónapos Tóni fiunk. Csehszlovákián át, lassan araszolva haladtunk. Amikor megállt a vonat, a férjem tüzelőt gyűjtött, hogy egy kis meleg ételt, rántott levest tudjak adni a gyerekeknek.
Részletek a Régi budaörsi családok c. könyvből
s.k.
