Harangzúgás és a mozsárágyúk hangja ébreszti és hívja imához az embereket. Ezen a napon már korábban ébrednek, mint a többi vasár- és ünnepnapon; ma van a „Kiritog”, a templomi búcsú napja. A község minden családja ugyanazzal a gonddal, derűs, örömmel serénykedik, hogy ezen a napon is olyan ünnepi köntöst öltsön az egész falu, mint amilyet az Úrnapján szokott. Mindent, amit konyha és pince adni képes – sültek, diós és mákos bejglik, egyéb finomságok mellett -, a legjobb bor és az ünnepi ínyencségek minden háznál készen állnak a közelről és távolról érkező rokonok és vendégek fogadására. Honfitársaink — akik ugyan szeretnek néha kissé bezárkózni — őszintén örülnek, ha a jeles ünnepeken, mint a mai búcsú vasárnap — sok vendéggel oszthatják meg a nagy ünnep örömét. Az első, amit a vendégek mindig megcsodálnak, a gyönyörű népviselet, amely a búcsúkor többnyire új darabokból áll.
Az öltözködés ma tovább tart, mint máskor. Hát persze, ma fehér ingben mennek a férfiak, legények. A lányok, asszonyok ruhájából levendulaillat árad, a gondosan fésült, font hajakat dió- és rózsaolajjal simítják, majd csonthajtűvel rögzítik, megakadályozandó az enyhe szellő esetleges összekócolja a frizurájukat. Amint a leányoknál minden kötőnek, szalagnak, fodornak, masninak helyén kell lennie, ugyanúgy a legényeknél is rendben kell lennie a sötét ünnepi ruhának. A csizmák tükörfényesen ragyogjanak!
Hamarosan nagymisére harangoznak. A kék „Heiligenzeit-Kittel”-ek (az ünnepi kék selyemszoknya) és a selyem vállkendők ragyognak a májusi verőfényben, amikor az emberek a templom felé sietnek. Megszólal a rezesbanda! „A lövészek, a lövészek” – adják szájról szájra. És máris megjelennek a zene pattogó ritmusára lépve a délceg legények, fejükön virágdíszes kalap lobogó piros szalaggal, díszes „Stiefelgwand”-ban, azaz csizmás ünnepi ruhájukban, előttük a zenekar lépdel. Felejthetetlen, megkapó, színes jelenet.
Ünnepélyes komolysággal, vállukon fegyverükkel vonulnak a lövészek a Katolikus Kultúrháztól a templomig. Az út két oldalán, a járdákon velük tódul öreg és fiatal. A lövészek a falu büszkeségei. Nem egy idősebb szempárból bizony örömkönny csordul, amikor ezt régi szép szokást – mint ifjúságuk idején – újra láthatják. A fiatal, büszke faluszépei is vetnek egy-egy röpke pillantást a legényekre. Ha az ember Midi, Resi és Susi arcára tekint, észreveszi a látható örömpírt, hisz kedvesük is ott lépdel a lövészek soraiban.
Nemsokára már a falu egész apraja-nagyja a templomba érkezik, ahonnan a búcsúkörmenet elindul. Az útvonal — amelyen az ájtatos hívők az Oltáriszentséget elkísérik — megegyezik az úrnapi körmenet útvonalával, tehát a tűzoltóság háztömbjétől a Pojzl-vendéglő (Ma már nem áll.) megkerülésével vissza a templomba. Énekelve és imádkozva halad a körmenet; négy meghatározott helyen, a négy égtáj felé fordulva áldást oszt a plébános. A körmenet résztvevői letérdelve fogadják az áldást, a ministránsok csengetnek, a harangok zúgnak, kürtök szólnak, a lövészek díszlövéssel tisztelegnek, a Kőhegyen mozsárágyúk durrannak. Majd a körmenet visszatér a gyönyörűen feldíszített templom falai közé, ahol megkezdődik a zenés nagymise. A lövészek a templom bejáratánál foglalják el helyüket. Vezetőjük — az első világháború után Riedl András — utasítására az evangéliumnál, a felajánlásnál és az átváltoztatásnál egy-egy sorozatot lőnek a levegőbe. Az ünnepi nagymise lassan végéhez közeledik. A mise után a templomból kitóduló tömeg a rezesbanda köré csoportosul, a zenészek most három vidám, ismert világi számot játszanak. Majd lassan mégis feloszlik a tömeg, a zenészek és a lövészek is hazamennek.
Otthon már vár mindenkit a gazdagon terített asztal. A legjobb falatokat tálalják sorban, míg a házigazda gondosan ügyel rá, hogy a poharakban mindig legyen finom bor. Koldusok és cigányok kopogtatnak némi alamizsnáért. Jól tudják, hogy a búcsú napján, Budaörsön nem utasítják el őket. A lakosság ugyanis tartja magát a régi közmondáshoz, miszerint: „Aki búcsúkor koldust vagy vándort éhezni, szomjazni hagy, annak szükség jön az otthonába.” Ezen a napon mindenki kap valamit, mert: „Búcsúkor ezen már nem múlik!”
Az ünnepi lakoma után a gyerekek szüleiktől, a nagyszülőktől, rokonoktól úgynevezett búcsúpénzt kapnak, ami persze a gyerekeknek sosem elég, legyen az mégoly sok pénz is. A téren azután gyorsan elköltik ezt a zsebpénzt körhintára, hajóhintára, játékra, édességre, amire a megannyi sátorban, standon bőven van lehetőségük.
Később, délután újra megismétlődik a kép a templomba igyekvőkkel, meg a lövészek vonulásával. Kezdődik a vasárnapi litánia, ami most még ünnepélyesebb a szokásosnál, és ezzel a búcsú vallási része befejeződik.
A litánia után kezdődik a búcsú vidám része, a fiatalság által oly régen várt népünnepély.
A lövészek és a zenekar tagjai most nem mennek haza, mint délelőtt, hanem egyenesen a szomszédos nagyvendéglőbe vonulnak. A fiatal lányoknak — akik már a táncmulatságban is részt vehetnek — kezd sürgőssé válni a dolog, gyors léptekkel, nehogy lemaradjanak az első gyorspolkáról és a két „Schützenstück”-ről – a lövészek zeneszámáról – hazasietnek és átöltöznek a tánchoz. Az ünnepi templomi ruhát most vakító fehérre cserélik. Az idősek számára a litániával be is fejeződött a búcsú. Ó Istenem, régen persze, amikor még ők is fiatalok és csinosak voltak, bizony ugyanígy zajlottak az események. Most azután már ők őrzik ilyenkor a házat, a kisunokákat. Sötétedésig még a ház előtti kispadon elüldögélnek és elbeszélgetnek a szomszéd öregekkel, és talán arról csevegnek fájó szívvel, milyen vidáman táncoltak és daloltak annak idején búcsúkor, amikor még ők is fiatal lányok voltak. Nos, az idő és a fiatalság is elmúlik, vissza többé nem hozható, de öröm látni a mai fiatalok derűjét, vidámságát.
Közben a téren, a vendéglő előtt a zenekar rázendített az első „Marsch”-ra, az első polkára, s azután még egy indulóra, a lövészek pedig a kocsmáros tiszteletére egy sorozatot lőnek a levegőbe.
A mai táncot két „Schützenstück”-kel (lövészdarab) kezdik: Ländler és Hops. Hej, pirulnak az orcák, csillognak a szemek, repülnek párok a zene ritmusán. A csizmák és a bársony cipők felkavarják a táncpadló fehér porát, repülnek a szoknyák! Az arcokon azonban – minden ifjúi hév ellenére – van egy bizonyos komolyság; ugyanis a „Schützenstück” egy tisztelettánc. Csak a lövészek táncolhatják, természetesen szívük választottjával, és ha egyiknek-másiknak még nincs?… Ha nincs, hát akkor keres magának a lövész egy leányt, akit ezzel a tisztelettánccal kitüntethet. Egy lány számára egy lövész felkérése erre a táncra nagy megtiszteltetés, és emlékezetes marad.
A nyitótánc után jöhetnek a többiek is, fiúk, lányok, akik eddig csak a fal mentén álltak és figyelték a mulatságot. Amíg a feldíszített táncteremben a fiatalok a vidám zenére táncolnak, addig kintről az ablakokon és ajtón keresztül a kíváncsi asszonynép kukucskál és közvetíti a benti eseményeket. No, meg persze elhangzik sok kitalált pletyka és mese is.
Néha egy-egy párocska kisurran a térre, ahol óriási a lárma, az ember a saját szavát sem érti. Az emberek a szűk utcákon a színes mutatványosbódék és a vásári sátrak között tolonganak, a gyerekek fütyülnek, trombitálnak, visítanak és kiabálnak. Trombitaszó és dobpergés hallatszik a körhinta felől, durrogás és csattogás a céllövöldénél, verkli szól a hajóhinták mellett, így együtt fülsüketítő bábeli zűrzavart gerjeszt. Azonban az egészséges falusiaknak jó idegeik vannak, meg különben is búcsú idején természetes a lárma és a hangoskodás. Néhány legény hajóhintára invitálja a neki tetsző leánykát, aki félénken szorítja a hinta vasrúdját, miközben a hinta egyre magasabbra lendül. Minél jobban visítozik a lány, a legény annál magasabbra hajtja a hintát. Azután megszólal a menet végét jelző kisharang, a párok kissé bizonytalanul kiugrálnak a hintából, de azután egy kupica pálinka mindent helyrehoz.
Csodálatos ez a színes, hangos forgatag, ahol a gyermekek búcsúpénze gyorsan gazdát cserél, ahol mindenki vesz valamit, ahol mindenki kap valamit, legyen az a karon ülő, vagy anyja szoknyáját cibáló kisgyermek.
A többi vendéglősnél is ugyanolyan vidám a hangulat, mint a lövészeknél. A már meglett férfiak félrevonulva poharaznak, kártyáznak, vagy csak kedélyesen beszélgetnek. Néha a táncos kedvűek bemennek a táncterembe, hogy ők is részt vegyenek a fiatalok vigalmában. A vidámság táncról táncra fokozódik, még a zenészek pihenőszüneteiben is énekelnek, kurjongatnak a fiatalok. A fiúk, ha nem ropják a táncot, a fal melletti padokon ülnek, a lányok sosem ülnek le, nem akarják gondosan kikeményített, vasalt szoknyájukat összegyűrni.
A vigalom az esti harangszóig tart, akkor a zenészek vacsoraszünetet tartanak. A fiatalok, amilyen gyorsan összesereglettek, most olyan gyorsan hagyják el a tánctermet, különösen a lányok, mert úgy mondják, hogy az utolsók a „seprűk”, akik kiseprik a termet. Mindenki hazafelé tart, vacsorázni és az állatokat megetetni. Útközben még vesznek egy-egy kis ajándékot a családtagoknak, de elsősorban a gyerekek kapnak egy kis „vásárfiát”.
A szerelmespárok megállnak mézeskalácsos sátornál, a legények vásárolnak egy gazdagon díszített mézeskalács szívet, amit a leányok pironkodva ugyan, de ragyogó szemekkel elfogadnak. Az öregek és betegek is kapnak mézeskalácsot, a fiúknak lovasfigurát, huszárt, a lányoknak pólyás babát ajándékoznak. A felnőttek és a lányok búcsú után még sokáig megőrzik az ajándékokat, nem úgy a gyerekek, akiknél a mézeskalács huszárok csak ritkán érik meg a másnapot.
A vacsora után a fiatalok és a fiatal házasok még visszamennek a táncterembe, és folytatják a táncmulatságot. Röviddel éjfél után azonban a „búcsú-vasárnap”-nak a is vége, pedig talán most lenne a legszebb. De sebaj, holnap van a „Kiritog-Montag”, a búcsú-hétfő, amikor tovább folytatódik a vidámság.
Minden a maga idejében.
Prach János írása nyomán
s.k.
