Szent Lúcia vagy Luca (Siracusa, 283 körül – Siracusa, 304 körül) keresztény mártír, aki a 4. század elején, Diocletianus üldözései során szenvedett mártírhalált. A keresztények által az 5. század óta tisztelt szűz és vértanú. Hagyományos ünnepét, amelyet Szent Luca napjaként ismernek, a nyugati kereszténység egy része (pl. a katolikusok) december 13-án tartja.
Védőszentje a szembetegségben szenvedőknek és vakoknak (mivel a Lúcia név a lux = fény szóból származik), a bűnbánó utcanőknek, valamint a hegyes szerszámokkal dolgozóknak (földművesek, kézművesek, varrónők, párnakészítők, nyergesek).
A lucabúza-hajtatás valószínűleg az egyik legősibb ma is élő néphagyományunk: a néprajzi kutatások kimutatták, hogy eredete Délkelet-Ázsiában visszanyúlik a Krisztus előtti 17. századig.
Luca napja a keresztény hagyományban Szent Lúcia emléknapja, amely idővel összefonódott a természet körforgásával és az adventi készülődés időszakával. A búza, mint az élet és az újjászületés szimbóluma, különleges jelentőséggel bír:
- A termékenység jelképe: A Luca napi búzavetés jó termést és bőséget ígér a következő esztendőre.
- A karácsonyi remény hordozója: A magból hajtást nevelni az új életbe vetett hitet erősíti.
- Az otthon dísze: A kizöldült búza frissességet és természetes szépséget csempész az ünnepi asztalra.
A Luca napján (december 13.) történő búzavetés az egyik legismertebb és legszívhezszólóbb karácsonyi népszokásunk, amely mélyen gyökerezik a magyar néphagyományban. Az év legsötétebb napjaihoz kötődő hagyomány egyszerre jelképezi a termékenységet, a reményt, és a következő év bőségét.
Én is elültettem és várom, mikor kel majd ki és hoz gyönyörű, friss zöld színt a karácsonyi asztalra.
SzK
