Az idei év teljesen megváltoztatta életünket. A „Maradj otthon” majd a mind erősebb távolságtartás ajánlása egymástól egy bizonyos elszigeteltséget hozott mindannyiunk számára. Hol van már a másik ember teljes elfogadása, meleg öleléssel való köszöntés, a barátságos kézfogással való üdvözlés. Félünk és ezt a félelmet a mindennapos esetszámok közlése a médiákban még jobban felfokozzák.
Az idősek elszigetelődéséről és magányáról sokat hallottunk, olvashattunk már. Nem egy cikkben tudatták velünk, hogy idős korban súlyos egészségkockázatot jelenthetnek mind testi, mind lelki téren a magány és az elszigeteltség. Főleg azoknál, akik úgymond szociális peremhelyzetbe kerülnek. Ez a fájdalomként emlegetett kellemetlen, bántó érzés, a szervezet működési zavarát idézheti elő.
A korosztályhoz tartozóknak azt javasolják, hogy az öregkori szociális eredetű fájdalom enyhítésére maguk menjenek elébe a szociális leépülésüknek. Nagyon fontos ebben a fázisban, hogy az egyén maga akarja megváltoztatni addigi életvitelét.
Mindenkinek saját magának kell keresni olyan közösséget, ahol kapcsolatokra tehet szert, amelyek megvédik őt az elmagányosodástól. A befelé fordulás, az elzárkózás minden kapcsolat elől kifejezetten betegséggeneráló tényezőnek számít.
Az idős emberekben lezajló lelki történések élettani hatásai a test belső szerveinek működésére jelentenek veszélyt. Az élet utolsó szakaszában a szubjektív fájdalomérzet keletkezésében nemcsak a szervezet fokozatos leépülése játszik szerepet, hanem az idős embert ért szociális környezeti jeleknek is nagy szerepe van.
Márpedig ezekben a hónapokban hiába is küzdenének az idősek az elszigetelődés ellen úgy, ahogyan azt ezidáig tették, a körülmények alaposan megváltoztak. Hiszen, míg a tavalyi évben virágoztak az országban a nyugdíjas klubok ugyanúgy, mint itt Budaörsön is, ahol négy klub tárta ki ajtaját az idősek előtt, most csak bezárt kapukat talál az arra járó. Lassan elmaradtak a családi találkozások, jó esetben maradt a telefonhívás vagy online kapcsolattartás. De meddig mehet ez így? Meddig bírja egy ember egyedül és társtalanul?
A hosszúra nyúlt ősz lehetőséget adott a találkozásokra egy séta erejéig. A budaörsi lakótelepen élő idősekkel nem egyszer találkoztam sétáim során, akik szintén egymás társaságában rótták a hosszú köröket, megpihenve a lakóházak övezte kellemes szép parkban vagy a buszmegállóban, ahol szintén pad várja a fáradt utazót vagy buszra várót. Lassan itt a korai sötétség, a hideg mínuszok, amelyek nem kedveznek az idősek sétájának. Talán ez is az oka annak, hogy már nem látom az egymás mellett sétálgató időseket, eltűntek az utcákról. Vajon mi van velük? Vajon mi zajlik egy-egy lefüggönyözött ablak mögött?Hány idős ember várja napról napra a reményt adó kapcsolatot a külvilággal?
Hiába nézem a padokat, hogy talán ott találom őket. Nincsenek. Tudom, hogy a legtöbben egyedül élnek és rájuk nézve a fent leírt elmagányosodás réme erősebb, mint valaha. Vajon, ha egyszer véget ér az egész világot uraló járvány, vissza tudunk-e változni, felenged-e a dermesztő félelem és távolságtartás egymástól? Tudunk-e újból örülni felhőtlenül egymásnak, átöleljük-e még egyszer egymást úgy mint régen, fenntartás nélkül?
Hamarosan itt a karácsony. Az év legszebb várva várt ünnepe. Jó lenne újra együtt örülni szeretteink örömének, jó lenne átölelni a nagymamát, nagyapát és hosszú hálás ölelésből kibontakozva helyet foglalni a szépen terített ünnepi asztalnál. Jó lenne együtt örülni a gyermekeink örömének és egy jót beszélgetni, fellélegezni szabadon – úgy, mint régen.
Major Edit
