De valahogy mégis elgondolkodtam azon: vajon egy olyan lelkiismereti kérdésben
– ami talán a legintimebb magánügyük azoknak az asszonyoknak, lányoknak, akik ott ülnek a várakozás mozdulatlanságába fagyva és pontosan tudva azt, mi fog történni odabent, vállalva, de talán soha nem elfogadva töprengenek életük talán legszomorúbb döntésén –
vajon ebben a dermedésben mi szükségük van arra, hogy piros rózsát adjon a kezükbe egy idegen, aki jóságból épp arról a bűnről suttog a fülükbe, aminek az elkövetésére kényszerülnek?
Mindnyájan tudjuk, hogy a gyermek isteni ajándék és az abortusz a teremtés elleni vétek. Az a magzat, amely tán szerelemből, tán gazságból megfogant, nem tud arról, hogy anyja méhe vágyik rá vagy nem. Ő ott van, megteremtetett.
Különös az élet. Vannak párok, akik komoly vagyont adnának egy saját gyermek megszületéséért, aki nem jön. És vannak párok, akik talán csak életükben egyszer jöttek össze egymással, és néhány hét múlva a nő már érzi testében a jeleket, hogy megfogant. És ott vannak a megerőszakolt nők, meg azok, akik ha félrelépésük következményeit vállalnák, abba talán csak az anya, vagy egy egész család menne tönkre. És ott vannak mindazok, akik azt mondják, hogy lélekben még nincsenek felkészülve az anyaságra, meg a lakás és támasz nélküli nők sokasága, a kiskorúak és a sok gyermekkel megáldott családok. Az a kislány, aki azt mondja a bizottság előtt, hogy ő csak játszadozott a barátjával, és akik már képtelenek vállalni több gyermeket. Sokan, megtudván, hogy a várt gyermek betegen, vagy valami rendellenességgel születne meg, inkább lemondanak róla. És ezek az anyák valamennyien ott ülnek a kórházi várószobákban, bizottságok előtt, és kétségbeesetten, de elszántan, olykor mély bűntudattal csak arra várnak, hogy letehessék terhüket. Nem arra a méhükben megfogant kis életre gondolnak, akiknek egy idő után már a szívverését is lehet hallani, hanem csak arra, hogy túlessenek valami szégyenen…
A keresztény egyház tiltja az abortuszt, és minden állam igyekszik azt korlátok közé terelni. A háború utáni kommunista rendszer nálunk szigorú rendeletekkel és komoly büntetéssel sújtotta azokat, akikről kiderült, hogy tiltott abortuszon estek át, és természetesen azokat is, akik ehhez támogatást nyújtottak. Mégis voltak titkos beavatkozások, lebukott és bebörtönzött segítők, és sok-sok tragédia. Miután nálunk is megjelentek a fogamzásgátók meg az esemény utáni tabletták, liberalizálódott az abortuszok engedélyezése. Érzésem szerint most a helyzet az, hogy hol elhalkul, hol felerősödik az abortuszvita.
Sok évvel ezelőtt, a fővárosi gyermekvédő központban csináltam riportot. Egész napon át követtem az ott történteket és megrendítő eseményeknek voltam tanúja. Egy anya jött Szabolcsból, egyenesen a pályaudvarról két kislánnyal, meg egy igencsak ingadozó, ittas fiatalemberrel. Közölte, hogy most ő otthagyja őket, nekiáll albérletet és munkát keresni, és utána majd eljön a gyerekekért. Mialatt aláírt minden papírt és távozott, a két kislány egymásra dőlve már igazak álmát aludta… De talán még szomorúbb volt látni azt a két kiskorú lánykát, akik vihogva, de azért mégis egy kicsit szégyenlősen dugták oda kirendelt gyámjuk orra alá a papírt, hogy aláírásával szentesítse: elvetethetik magzataikat. Mind a ketten állami gondozottak voltak és állami fenntartású intézetben éltek. A központ vezetője alaposan kikérdezte a lányokat. De válaszaik hallatán, lehajtott fejjel vette kezébe a papírokat és amikor a lányok betették maguk után az ajtót, halkan csak annyit mondott: ez a jelenet még többször ismétlődni fog a nap folyamán…
Be kell vallanom: ha én lettem volna a kirendelt gyám, akkor, sok évvel ezelőtt, talán én is a beleegyezésemet adtam volna. Az a két gyereklány, családi háttér nélkül, nevelőintézeti bennlakóként, hová vitte volna a gyermekét? Állami gondozottként, állami gondozásba… Persze ne feledjük, nehéz volt az örökbefogadás, és csak a rendszerváltás után alakultak olyan alapítványok, akik más háttérrel, emberségesen igyekeztek segíteni.
Nem sokkal később egy nőgyógyászati osztályon olyan bennfekvő fiatal anyákkal is beszélgettem, akik már tudatában voltak annak, hogy gyermekeik valamiféle fejlődési rendellenességgel fognak megszületni. Akadtak köztük, akik nem fogadták el a felkínált abortuszt, vállalták, hogy megszülik, elfogadták gyermekeiket. Akik lemondtak magzatukról, megkapták az engedélyt.
És máig emlékszem, milyen szívmelengető élmény volt számomra, amikor egyik elsőként megalakult babavédő alapítvány fiatal védencével találkozhattam is egy vidéki nagyvárosban. A kislány barátja Pesten járt egyetemre, ő a nyolcadik után már dolgozott. Nagy volt a szerelem, amíg meg nem történt a baj. És miután a kislány telefonon jelezte a barátjának a történteket, a fiú abortuszt javasolt és megszakította vele a kapcsolatot. A lány tehetetlenül vergődött sokáig. Édesanyjával és öccsével élt, bő ruhákkal takargatta magát és hallgatott mindaddig, amíg egy nap a helyi napilapban lapozgatva meglátott egy hirdetést. Egy baba- és anyavédőalapítvány ajánlotta a segítségét. Azonnal felhívta őket telefonon, ők azonnal kocsiba ültek, és jöttek. Néhány beszélgetés után sikerült rávenni a lányt, hogy ossza meg édesanyjával a történteket, aki szerencsére azonnal mellé állt, nem tett szemrehányást, inkább azt kezdte keresni, hogy hol lenne a legjobb helye a lakásban a kisbabának… És örömmel mutatta azokat a babaruhákat, pelenkákat, amiket az alapítványtól kapott, meg azt a sarkot a lakásban, ahol a babaágy lesz majd felállítva. Az ágyat egy másik „megmentett” kismamától fogják ideszállítani, ahol a baba már kinőtte az ágyát…
Csináltam interjút is egyszer a Nyugati Pályaudvar várójában. Csak itt volt hajlandó beszélgetni velem a riportalanyom, aki a nevét sem árulta el. Egykor ő is az alapítvány pártfogoltja volt. Még a terhessége alatt lemondott a gyermekről egy gyermekre vágyó lelkes házaspár javára, akik örömmel vállalták az örökbefogadást. (Hol volt akkor még mesterséges megtermékenyítés?) A terhesség alatt a kismama végig kapcsolatban volt a leendő szülőkkel. Amikor a gyermek a világra jött, nem vette kézbe magzatát. Mikor megkérdeztem, hogy miért, halkan azt mondta: „Még azt sem akartan tudni, hogy fiú-e vagy lány, de megmondták. Nem akartam látni, el akartam az egészet felejteni…” A gyermeket a kinn várakozó házaspár ölelte át először. Az alapítványiaktól tudom, hogy a testéből élt, és ez már a második szülötte volt, akit a világra hozott, és „elajándékozott”.
Az abortusz szó a latin aborior, „idő előtt világra jön” szóból ered. Mai jelentése: a terhesség megszakítása mielőtt a magzat életképessé válna. Az egyház gyilkosságnak tartja az abortuszt. De az érintett nők talán már vagy még, nem is gondolkodnak ezen. Lehet, hogy ez a nagyon „más állapot”, amit nem vállalnak fel, és a „tehertől” való szabadulás vágya még a következmények okozta félelmet, rémületet és minden más ésszel felfoghatót felülír a lelkükben?
Már vannak olyan kórházak és vannak olyan nőgyógyászok, akik lelkiismereti okokból nem vállalják fel az abortuszt. És vannak önkéntesek és egyházi emberek, akik segítségüket ajánlják fel akkor is, ha ezt nem kérik az érintettek. Az a hír, ami nemrég jött az Egyesült Államokból, és ami a médiában is elhíresült, miszerint egy amerikai kisvárosban életvédőket tartóztattak le egy abortuszklinikán, sokak számára már nem volt meglepő. Az amerikai Red Rose Rescue – Vörös Rózsa Mentőakció – megmozdulásának keretében annyi történt, hogy a klinikán az életvédők vörös rózsákat adtak az abortuszra várakozó anyák kezébe és jóindulatúan tájékoztatni akarták őket arról, hogy abortusz helyett vannak más lehetőségek is. A következő üzenetet tartalmazó kártyát osztogatták: „Arra születtél, hogy szeress és szeretve legyél… A jóságod sokkal nagyobb a nehézségeidnél. Az életkörülményeid meg tudnak változni. Egy új élet, akármilyen kicsi is, a megismételhetetlen öröm ígéretét hordozza.” A kártya másik oldalán a helyi terhesgondozással foglalkozó szervezetek telefonszámai voltak olvashatóak. Ezek voltak azok a bűnök, ami miatt a rendőrség megjelent. A rendőrök nem sokkal az akció kezdete után már ott termettek a klinikán (vajon kis értesítette őket?), és azonnal akcióba léptek. Letartóztatták az életvédőket, köztük egy katolikus papot is. Az akcióban résztvevő életvédőket, Fidelis Moscinski atyát és három civilt másodfokon elítélték a „kormányzati adminisztráció akadályozása” vádjával.
Eddig a hír Amerikából. Kíváncsi lennék, vajon milyen drámaian és magas hangerővel tiltakoznának a magyar Parlament rikoltozással elhíresült országgyűlési képviselő aktivista hölgyei, ha egy abortuszt végző kórház nőgyógyászatán, az abortuszra várakozó nők között feltűnne vörös rózsákkal a kezében néhány abortuszt ellenző aktivista? Ez az a téma, ami jobb, ha napjainkban nem kerül terítékre. Mert ebben a kérdésben sokak igazsága benne van. Igaza van azoknak a nőgyógyászoknak, akik már nem vállalnak abortuszt. És igazuk van azoknak az aktivistáknak is, akik az élet mellett törve lándzsát, és a maguk lelkiismeretének a megnyugtatására is, kéretlenül jelennek meg és próbálják olyan élethelyzetekben nyújtani segítő kezüket, amikor néhány szál piros rózsa, és néhány erős és igaz mondat már semmit nem segít. És ki tagadná meg azok igazát, akiknek sorsa, talán egész élete omolna össze, ha nem lennének más orvosok, akik lehet, hogy istenhívők, de az is lehet, hogy egész egyszerűen csak az ember segítségére felesküdött gyógyítók. És van hitük, van bennük empátia és szánalom, s talán még valami meg nem erősített, de mégis csak Istentől eredő megbocsátás is. És látják maguk körül az anyák könnyeit, az érintettek szánalmas körülményeit, a meggondolatlanság és a felelőtlenség okozta rémületet és meghallják a néma sikolyt…
Az igazságtevés, az ítélkezés e témában sem a mi dolgunk. Hiszen csak Isten mondhat az ember felett ítéletet…
R. V.
Hírforrás: EURONEWS
