-Utólag mindig arra gondolok, a férjem egyetlenegyszer keveredett bele a politikába, de abba bele is halt. És sajnos az is felmerült bennem, ha mi is azok között lehettünk volna, akiket Nagy Imréékkel Snagovba deportáltak. De legalábbis még fél évig együtt lehettünk volna mi is. Én a fél életemet odaadtam volna ezért a fél évért. Nagy Imrének azt nem tudom megbocsátani, hogy kiküldte Tökölre tárgyalni úgy, hogy tudta: valószínűleg a vesztébe küldi.
Ha visszagondolok az életemre, igazán két korszakom volt boldog: a gyermekkorom, a szerető családi légkör, amely beburkolt. Aztán azok a csodálatos évek, amikor szerelem szövődött köztünk Maléter Pállal 1953-ban, majd amikor összeházasodtunk. Megteremthettem neki a nyugodt hátországot, az otthon melegét. „Unk”-nak hívtuk a fészkünket.
1955-től az Agrártudományi Egyetemre járhattam, és 1956-ban az Országos Növényfajta Kísérleti Intézetben dolgoztam. A megpróbáltatások akkor kezdődtek, amikor a forradalmat leverték. Bár az utána következő két évben erőt adott a remény, hogy Pali él és érte érdemes mindent megtennem, jóformán egyik napról a másikra rettenetes körülmények közé kerültem.
Az állásomból rögtön elbocsátottak. Az igazgató egy értelmes, intelligens ember volt, szinte könnyes szemmel mondta, mennem kell, hiába könyörögtem neki: hadd maradhassak akár fizetés nélkül is, mivel a kísérleteimet elkezdtem, be akarom fejezni. Azt mondta, Juditkám, megkaptam az ukázt, délutánra már nem lehet itt.
Ott álltam munka és pénz nélkül.
Azokban az időkben újra és újra azzal szembesültem, hogy az emberek féltek, nagyon féltek. Úgy gondoltam, fiatal vagyok, bármilyen munkát elvállalok, van értelme a megpróbáltatásoknak, mert él még az uram és hazavárom őt. Bár 1957 tavaszától jártam be a Gyorskocsi utcába, hogy kaphassak beszélőengedélyt, fél év múlva kaptam meg az elsőt.
Addig csak a szennyesét küldték haza az uramnak, és lehet, hogy furcsán hangzik ma már, de nagyon örültem ennek is. Mindig kerestem benne valami titkos jelet, átnéztem a varrás mentén is a ruhadarabokat. Egyszer nagyon megijedtem, mert véres volt az inge. Utólag derült ki, hogy borzasztó sok poloska volt a börtönben, azért lett a rengeteg kis vérfolt rajta. Az első beszélőn 20 percet engedélyeztek. Sokáig csak álltunk kéz a kézben, szó nélkül, amikor ránk dörrent a lélektelen ÁVH-s százados: “Ha nem beszélnek, az is beleszámít a 20 percbe!”
Ez volt áprilisban. Legközelebb májusban láthattuk egymást, 8-án, a házassági évfordulónkon. Direkt erre a napra kértem a beszélőt, és meglepetésemre rábólintottak. Nagyon felkészültem a találkozóra, amely máig szívszorító emlékem. Termoszban kávét vittem, valamint 3 szál vörös rózsát, hiszen mégiscsak a 3. házassági évfordulónk volt, és egy kerámiaszívet. És mivel éppen lehetett kapni elseje miatt, 2 narancsot is betettem a szatyorba. Legnagyobb meglepetésemre mindent beengedtek. A narancshéjak a mai napig megvannak. Kőkemények persze, de megvannak. Akkor láttam utoljára.
Nem sokkal a találkozó után kaptam egy értesítést, hogy 24 órán belül hagyjam el az otthonunkat. Ez az Orbánhegyi úti lakás volt az utolsó mentsváram. Itt minden kis szeglet rá emlékeztetett. Úgy éreztem, mintha a hatóság emberei direkt kínozni akartak volna. A kényszerköltöztetők folyamatosan tették a fenyegető megjegyzéseket: “Emlékszel? A múltkor is, aki nem akart menni, úgy vágtam be a lépcső alá, hogy csak úgy nyekkent.” A Marcibányi térre vittek. Társbérletbe kerültem egy két szobás lakásba egy hat tagú család mellé.
– Írtam hát a pártközpontba egy levelet, úgy emlékszem, személyesen Kádár Jánosnak. Azt kérdeztem a levélben, vajon a párt hivatalos álláspontja-e, hogy a létminimum alatt éljek (én nem voltam párttag). Választ nem kaptam, azonban egy nap kinyitottam a postaládát és egy sajtpapírszerűséget találtam benne azzal a szöveggel, hogy ha még aktuális az álláskeresés, menjek Dulovszkyné elvtársnőhöz a Kerepesi úti temetőbe.
Ez első hallásra mellbevágó volt. Én temetőbe? Lehet, hogy ki se jövök onnan… De szükség törvényt bont, elmentem a felvételire. Így lettem temetői segédmunkás. Abban a hangulatban, amikor minden pillanatban a férjemért reszkettem és a legrosszabb bekövetkeztétől tartottam, szörnyű volt. A hely is szörnyű volt és az emberek is, akik körülöttem dolgoztak.
Júniustól már visszautasították a beszélőkérelmemet, leveleket adtam be, választ már nem kaptam. A tisztasági csomagokat augusztusig befogadták, aztán már azokat sem. Az utolsó levelet azután kaptam Palitól, hogy megkapta névnapi ajándékomat. A tisztasági csomagjában beküldtem egy zsebkendőt, amibe belehímeztem a monogramját. Ezt köszönte meg, és óriási dolog volt számomra, hogy ezt odabenn észrevette.
1957 szeptemberétől 1958. június 17-ig semmit nem tudtam róla. 1958 február-március környékén rettenetes idegesség fogott el, mi lehet az én urammal. Elmentem Máriagyüdre és térden csúszva könyörögtem az Úristenhez, mentse meg őt. Furcsa volt megtudni utólag, hogy akkor ténylegesen volt egy első tárgyalási szakasz. A másodikat már nem éreztem meg, ma sem értem, miért, ez örök rejtély maradt.
Végül eljött 1958. június 17. reggele. Éppen készültem a temetőbe, a munkahelyemre, amikor fél-háromnegyed 7-kor csöngettek. A nővérem és a sógorom álltak az ajtóban. Nem tudtam elképzelni, mit keresnek nálam ilyenkor… Persze a következő pillanatban már leesett, hogy ez biztos rosszat jelent. Ők Pesten laktak a Baross utcában, és nem szoktak ilyen korán meglátogatni… Önvédelemből és önkéntelenül végigkérdeztem az egész családot: anyámmal, apámmal, másik testvéremmel van-e valami baj? Legutoljára kérdeztem: Pali? És akkor rábólintottak, hogy igen.
Elmondták, hogy a társbérlőjük riasztotta őket reggel hatkor, aki a rádióból hallotta, mi történt. Hogy előző nap kivégezték. Nem vagyok egy hisztérikus alkat, úgyhogy se nem zokogtam, se nem visongtam, csak görcsös némaság lett úrrá rajtam. A taxisofőr, aki hozta a testvéreméket, ráborult a kormányra és elsírta magát. Hirtelen azt sem tudtam, menjek-e dolgozni vagy sem? Mert hiszen menni is kéne, ugyanakkor nem tudok. Végül lekísértek a körzeti orvoshoz, aki – miután megtudta, mi történt – zokszó nélkül, azonnal kiírt betegállományba. Dr. Semjén Miklós, Semjén Zsolt édesapja volt.
Hónapokig betegállományban, sokáig még kórházban is voltam. Még otthon lábadoztam, amikor egy napon csengettek. Fiatal, szőke, fekete ruhás nő állt az ajtóban. Bemutatkozott: Halda Alíz volt, Gimes Miklós menyasszonya. Vele véd- és dacszövetséget kötöttünk egy életre: küzdöttünk a rehabilitációért, a méltó eltemetésért, azokért, akik számunkra a legdrágábbak voltak.
Nagyon sokszor összejöttünk nála, a legkülönfélébb emberek. Alíz rengeteg színészt ismert, egyszer ott volt Szakács Miklós és a felesége, de ott volt Déry Tibor is szintén a feleségével. Aztán megérkeztek Bessenyei Ferencék is – akkor éppen Váradi Hédivel élt együtt. Alíz kiment ajtót nyitni. Bessenyei megkérdezte, kik vannak itt, és akkor ő elmondta, hogy a Déry és a Maléterné. Mire Bessenyei: “Jézusmária, az egész siralomház itt van?” Sose felejtettem el neki, hogy ezt mondta.
Miután kijöttem a kórházból, gerincbántalmaim miatt fizikai munkát nem végezhettem. Sokfelé próbálkoztam, mentem az Állatkerti Pálmaházba is állásért. Rendes embernek tűnt az igazgató, és még hihető is volt, amit mondott: “Nézze, én ebben a pillanatban felvenném, de abban biztos vagyok, hogy másnap együtt repülnénk…”
Alíz egyébként talpraesett volt, ő ajánlotta, írjak állásügyben Szirmai Istvánnak, aki az MSZMP Tájékoztatási Hivatalát vezette egy időben, hátha tud valamit. Behívtak a Fehér Házba, két géppisztolyos kísért. Megkérdezték, hol szeretnék dolgozni, mennyit szeretnék keresni? Fogalmam sincs, mondtam… Végül a Pest-Nógrád Megyei Állami Gazdaságok Központjába, a talajminta vizsgáló laboratóriumba kerültem. Ez 1963-ban történt.
Egyszer még a Belügyminisztériumba is behívtak állás ügyben. Egy köpcös, alacsony, barna öltönyös ember fogadott. Egyáltalán nem volt kedves, de nem is reméltem ilyet akkoriban senkitől… Ez egy csúnya történet lesz… Az volt a neve, hogy Biszkup. Nem Biszku, hanem p-vel a végén: Biszkup. Elmondatta velem, ki vagyok, és miért jöttem, holott tudtam, hogy pontosan tud mindent rólam. Amikor befejeztem a segélykérő monológomat, megkérdezte, miért nem olvasom az apróhirdetéseket, hiszen tele vannak álláshirdetésekkel… Fel is sorolt néhányat az aznapi újságból, emlékszem, az építkezési segédmunkást is megemlítette. Mondtam neki, hogy most segédmunkás vagyok, de ha munkakönyves állást szeretnék, nem mer senki sem felvenni. Erre rám nézett, és azt mondta: “Hát, ha valaki olyan pimasz, hogy még mindig ezt a nevet viseli, az megérdemli, hogy éhen haljon.”
Ez teljesen meglepett, hirtelenjében nem is tudtam mit mondani, csak azt, hogy nem vagyok frech (arcátlan), és visszautasítottam, amit mondott. “Ha így reagál, akkor én úgy vágom ki innen azonnal, hogy a taknyán csúszik kifelé.” Ez volt a hangnem. A 60-as évek hangneme.
Halda Alízzal mentem el az első 1956-os megemlékezésre, amely titokban zajlott Krassó György lakásán. Ott beszéltem először Maléter Pálról másoknak.
Közben Halda Alíznál megismerkedtem Litván Györggyel. Ő rögtön nagyon segítőkész volt velem. Kérdeztem Alízt, mire ez a nagy segítőkészség, mire azt mondta, hát azért, mert Maléter Pálné vagy. Az ő segítségével jutottam végül álláshoz az Orvostörténeti Könyvtárban, miután elvégeztem a könyvtárosi tanfolyamot. 1985-től Antall József volt a főnököm, nagyon szerettem vele együtt dolgozni. Közben egyre gyakrabban szerepeltem a Szabad Európa Rádió adásaiban, és mondtam is Antallnak, hogy ha ez gond, akkor küldjön el nyugodtan. De nem tette. Utólag úgy gondolom, az ő nimbuszát is emelte, hogy én ott dolgoztam.
Aztán egy izgalmas időszak következett: sosem felejtem el, amikor 1988. június 6-án a Történelmi Igazságtétel Bizottsággal felhívást intéztünk az emberekhez. Bejelentettük a szervezet megalakulását és sürgettük a méltó újratemetést. Az enyém és Alíz címét, telefonját adtuk meg, nálunk lehetett jelentkezni. Ahogy a Szabad Európa Rádió bemondta a felhívást, még nem ért a hír végére, már rögtön szólt a telefonom és egy sírós férfihang annyit mondott: gratulálok maguknak. És levágta a kagylót. Az az érzésem volt, hogy nagyon fél. De ez még csak a kezdet volt. Jöttek, jöttek az emberek a keserveikkel, én hallgattam őket és jegyzeteltem. Feledhetetlen, de idegőrlő időszak volt.
1988 decemberében behívtak minket, özvegyeket a minisztériumba, hogy egyáltalán miként gondoljuk, meg hol gondoljuk, meg mikor gondoljuk a végtisztességet… Külön-külön beszélgettek velünk… Amikor arról esett szó, hogy a temetőben lenne a ceremónia, azt mondtam: “Nézze, az uram a mai napig nincs eltemetve rendesen, nem tudom, hol fekszik, még hivatalos halotti anyakönyvi kivonatot sem kaptam. Szóval én mindenképpen temetni fogok. De gondolja csak el, ha a Rajk-temetésre 200 ezer ember ment el, akkor erre mennyien jönnek? Maga szerint tényleg el fogunk ott férni?” A TIB akkori vezetői végül kijárták: a Hősök terén legyen a nagytemetés.
Előtte még következett az exhumálás… Ezt senkinek sem kívánom. Ekkor tudtam meg, hogy Gimes Miklóst és Maléter Pált egy gödörbe dobták. Miklós volt felül, alul a Pali. Ez az Alízzal való barátságom szempontjából szimbolikus jelentőségű volt.
Az újratemetéskor, 1989. június 16-án kettősség volt bennem: egyrészt temettem az uram. Még mielőtt lezárták a koporsót, megcsókoltam utoljára. Másrészt euforikus érzés volt, hogy sikerült elérnünk az újratemetést.
1990-ben elindultam a választáson a Magyar Liberális Párt színeiben. A IX. kerületben indítottak Maléter Pál miatt. Nagyon rossz emlékem, hogy járni kellett a kerületet a kopogtatócédulákért. Az emberek többnyire azzal fogadtak, hogy bár nagyon tisztelik Maléter Pált, de ők inkább Koncz Zsuzsára szavaznak. Ez csalódás volt, de ilyen a demokrácia.
Az 1990 utáni köztársasági elnököktől nem kértem mást, csak azt, hogy a Petőfi laktanyát nevezzék át Maléter laktanyává. Ez onnan jött, hogy egyszer mentem valahova az autóval, és az Útinform éppen bemondta, hol vannak dugók: “…a Budaörsi úton, a Petőfi laktanyánál feltorlódott a kocsisor…” Én meg arra gondoltam, milyen érdekes lenne, ha a csúcsforgalomban inkább azt mondanák be: “…a Budaörsi úton a Maléter laktanyánál dugó van…” Csak kinézne néhány fiatal az autóból, hogy ki lehetett ez a férfi, mit csinált? Végül semmi sem lett az egészből.
Ha újrakezdhetném, akkor sem csinálnám másként. Egy csodálatos ember felesége lehettem, öt év adatott meg nekünk, de példája, útmutatásai egész életutamon elkísérnek. Nem volt bűnös, politikai okokból végezték ki. Nekem annyi volt a „bűnöm”, hogy ő volt életem szerelme, és kitartottam mellette. Mert csak Őt, és örökké szerettem.
(részlet)
Tóth Eszter Zsófia
Múlt-kor
