Több évtizednyi etológiai kutatással, számtalan kísérlettel, rengeteg publikációval és sikeres könyvekkel a háta mögött ma az ember vagy az állat viselkedése foglalkoztatja inkább?
Erre nehéz válaszolni. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy ha valaki etológiával foglalkozik, akkor minden állatról mindent tud, de ez persze nem így van. Van a Földön közel tízmillió faj, aminek egy töredékét ismerjük alaposabban, és ahhoz, hogy a legapróbb részletekig megértsük egy állat működését, annál az egynél kell lecövekelni. A tízmillió állatfajból az ember is csak egy, de mivel ő a legkomplexebb, neki van a legösszetettebb kultúrája, muszáj foglalkozni vele. A kutyával meg nagyon szórakoztató.
Kezdjük akkor utóbbival. Új könyvében nagyon érdekesen fogalmaz: azt írja, hogy a kutya az ember speciális állatkája – még nem ember, de már nem állat. Hogy értsük ezt?
Az köztudott, hogy a kutya farkas ősökkel rendelkezik, ezért a viselkedését hosszú ideig a farkasok viselkedése felől próbálták megérteni. Csakhogy kezdetben fogságban élő farkasokat vizsgáltak, amiből nagyjából annyira lehet a faj természetes viselkedésére következtetni, mintha börtönkörülmények vizsgálatával akarnánk megérteni az embert. Amikor rájöttek arra, hogy ez téves, megindult egy új irányú kutatás, ebből pedig kiderült, hogy a kutya ősei sem olyan vad falkában élnek, ahol örökös harc dúl: életük alapegysége a család. Természetes, hogy van hierarchia és dominancia is, de ahogy az emberi családban, itt sem ez szervez mindent: a mindennapokban ezek az állatok is nagyon szociális lények, sokat segítenek egymásnak, vigyáznak egymásra, megosztják a táplálékot, stb.
Ez a szociabilitás sodorta egymás mellé az embert és a kutyát?
Kutya és ember szociálisan valóban hasonlítanak. 50-60 ezer évvel ezelőtt, amikor az emberek Afrikából feljöttek Európába, Ázsiába, egy igen érdekes állatot találtak itt. Egyes, valami miatt egyedül járó farkaspéldányok nagyon akartak csatlakozni egy befogadó társasághoz, ráadásul az embercsoport környékén rengeteg eldobált bőr, csont és más táplálék is adódott, hát odaszegődtek. Az emberek aztán rájöttek, hogy a farkasok előbb jelzik a ragadozókat, mint ahogy azt ők észlelik, és arra is, hogy ha melléjük fekszik az ember, kevésbé fázik. Létrejött egy kapcsolat, amiben pár farkas is jól járt, és az emberek is jól jártak. Ezt később aztán már szelekcióval segítették: amelyik farkas agresszív volt, harapott, az kiszelektálódott, magyarul agyoncsapták, és sok ezer generáció alatt eljutottunk addig, hogy mára körülbelül 20-23 gén különbség van a farkasok és a kutyák között. A szabályozó gének például nagyobb számban fordulnak elő a kutyánál, mint a farkasnál. A kutya ezért képes például arra, hogy ne menjen el vagy ne harapjon: ez az önkontroll a vadállatoknál nincs meg, de éppígy megvan embernél is. Emberi közösségben is csak úgy lehet élni, ha tudom magam kontrollálni és nem megyek el a saját vélt vagy valós érdekemben a végletekig.
Gondolkodásban is hasonlít ember és kutya?
Minden állat, így a kutya is gondolkodik, de a gondolatai nagy egységek. Amikor a farkas azt gondolja, hogy most éhes és el kell kapnia valamit, az az egész egyetlen nagy gondolat. Egy csoportban, amikor van egy ilyen közös, nagy gondolat, ha mindenki ugyanazt és csakis azt akarja, az nagyon hatékony együttműködést, például sikeres vadászatot tesz lehetővé.
Miben tér el ettől az emberi gondolkodás?
Abban, hogy ezt a nagy gondolatot mi fel tudjuk darabolni apró részekre. Egészen aprókra: szavakra, amiknek van saját jelentésük és amiket egymás mellé téve új, komplex jelentéseket alkothatunk. Az, hogy ilyen kis elemi gondolatokból össze lehet rakni egy újat, hogy ebbe mások is beleszólhatnak és javasolhatnak részeket, fantasztikus hatású dolog, amire az állatok így nem képesek. Ugyanakkor a kutya számára is az a legfontosabb, hogy megértse, miről beszélnek a környezetében. Nem a filozófiai eszmefuttatást persze, hanem azt, hogy mikor megyünk, hova megyünk, kit kell megugatni, kinél kell csöndben lenni. Ezek olyan dolgok, amik egy vadállat esetében érdektelenek, de a kutya életminőségét már alapvetően befolyásolja, ha nagyjából tisztában van azzal, hogy a családban mi történik, mire számíthat.
Olyan, mint a kisgyerek és a napirend, amihez ragaszkodik – mondanám, ha nem tartanék attól, hogy ez túlzó antropomorfizáció. Vagy nem az? Tényleg olyan egy kutya, mint egy kisgyerek?
Úgy fogalmaznék, hogy a kutyák mindent tudnak, amit egy nem beszélő, de értelmes hároméves gyerek tud. Akár meglepően komplex dolgok megértésére is képesek. Ha egy gyereknek azt mondom, a fülemhez tartva egy banánt, hogy gyere, telefonáljunk vele a mamának, akkor egy bizonyos életkor után megérti, hogy mit akarok, és belemegy a játékba. Gondolná, hogy ilyesmire egy kutya is képes?
Végeztünk egy tesztet egy mozgássérültet segítő kutya és gazdája bevonásával. A gazda lakásában volt egy rádiótelefon és egy tévétávirányító is, amiknek meghatározott helye volt, a kutya pedig pontosan tudta, melyik melyik, és kérésre melyiket kell odahozni. Egyszer kértem, hogy dugják el a rádiótelefont, és csak a távirányító legyen ott, de a gazda kérje a rádiótelefont. Nézzük meg, mit tesz a kutya! Mivel a holmi nem volt a helyén, a kutya elment megkeresni, bejárta a háromszobás lakást, nagyon rendesen, mindent megnézett, visszajött, megint elküldték, megint elment, de amikor másodjára visszajött, már nagyon nézte a távirányítót. Harmadszor is elküldtük és akkor ő fölvette a tévé távirányítóját, de nem adta oda a gazdának, hanem rátette a rádiótelefon tartójára, és elment keresni. De most csak úgy tessék-lássék keresett, nem olyan alaposan, mint az első két esetben, gyorsan visszajött és diadalmasan átadta a gazdájának a „rádiótelefont”. Tehát csinált magának egyet. Na, ez körülbelül megfelel a banános játéknak. Nem azt mondom, hogy minden kerti kutya kifundál egy ilyet, de a lényeg az, hogy ez a lehetőség ott van a kutyaelme lehetőségei között.
Kimondhatjuk, hogy a kutya kivételesen intelligens állat? Olyan intelligens, akár intelligensebb, mint egy csimpánz vagy egy delfin, akikkel kapcsolatban nagyon izgalmas kutatási eredményekről hallani?
Sokféle intelligencia létezik. Egy csimpánz nagyon értelmes, biztosan komplexebb az agya, mint a kutyáé, de őt nem érdekli az ember, és egészen más a belső világa. Az, hogy a kutya kisebb aggyal ilyen komplex dolgokat tud csinálni, azt jelenti, hogy a szociális térben összehasonlíthatatlanul ügyesebben mozog, és itt sokkal jobban tud teljesíteni, mint egy csimpánz.
Vegyük például az utánzást. Nekünk, akik kutyákkal foglalkoztunk, már rég az volt az álláspontunk, hogy a kutya is tud utánozni. Delfineknél, csimpánzoknál ez már ismert volt, a csináld, amit én nevet viselte a tanítási folyamat. Több hónapig tart, míg egy csimpánzzal megértetik, hogy hogyan kell utánozni. Amikor mondtam az ezzel foglalkozó kollégáknak, hogy szerintem ezt a kutya is meg tudja csinálni, néztek rám szomorú-elnézőn, és azt mondták, hogy egy csimpánzzal két-három hónap, pedig ugye annak vagy ötszáz gramm az agya, a kutyának ötven, hát akkor biztos legalább egy év lenne megtanítani neki. Már ha egyáltalán lehetséges, de valószínűleg nem fog menni. Mondanom sem kell, hogy a fiatalember és a kutyája, akikkel a telefon-távkapcsoló játékot is csináltuk, egy hét alatt megtanulták, és nem azért, mert az a kutya egy Einstein. A mi Jeromosunk is meg tudta csinálni, Janka is tud utánozni, majd megmutatom. Ráadásul az is kiderült, hogy ezt a kutyák imádják csinálni, mert szeretnek és tudnak is együttműködni.
Végső soron akkor ez az együttműködési képesség teszi a kutyát az „ember állatkájává”, sok szempontból emberszerűvé?
Azt hiszem, igen. Ha elegendő időt és odafigyelést kap egy kutya, akkor rengeteg dolgot meg lehet neki tanítani. Az egyik leglenyűgözőbb ebből a szempontból az irányítás és az irányítás átadásának a képessége. A vakvezető kutyáknál látszik ez nagyon jól: a kutya nagyon jól tud váltani aközött, hogy ő irányít, vagy épp őt irányítják. A közlekedésben alapvetően az ember a főnök, hiszen ő tudja az úti célt, a kutya pedig segít neki biztonságban odajutni. De amikor a zebrára lépés előtt visszarántja a gazdáját, mert jön egy őrült autós, akkor a kutya hoz döntést, és ő irányít. Aztán ha átmennek a zebrán, akkor ezt az irányítást vissza tudja adni a gazdájának. Na erre egy másik állat se képes. Meg lehet az állatokat tanítani arra, hogy ők irányítsanak, vagy ha muszáj, akkor őket irányítsák. De egy ilyen váltásra csak a kutyát. És ez is nagyon emberi dolog, hiszen az ember közösségeiben is az irányítást szoktuk adni-venni, amikor együtt dolgozunk. Az teszi lehetővé a komplikált emberi együttműködést, hogy alá is tudjuk vetni magunkat ilyen pici dolgokban a közös cél kedvéért. Ez tulajdonképpen talán még a beszédnél is fontosabb.
Forrás: Balázs Barbara Divány
(Major Edit)
