A mai háztartási alkalmazottak bizonyára rossz néven vennék, ha bárki is cselédnek nevezné őket. Ennek a kifejezésnek ma már egész más lett a jelentése. Kihasznált, kiszolgáltatott személy jut róla a legtöbb ember eszébe.
Az Értelmező Kéziszótár egyik meghatározása szerint a cseléd: „Munkáltatójánál lakó háztartási alkalmazott, rendszerint nő.”Egy tanulmányból megtudhatjuk, hogy az iparosodás és a városiasodás hatására a 19. század végén rohamosan felduzzadt a szolgáltatási szektor. 1876-ban már törvény szabályozta a cselédek munkaviszonyát.
1880-ban 29 ezer, 1910-ben 67 ezer „nőcseléd” szolgált Budapesten. Az ország különböző részeiről érkeztek, jobbára fiatal lányok. Később, 1927-ben jogszabály rögzítette a házicselédek betegség- és baleset kötelező biztosítását.
Háztartásukban egy cselédet tartottak a köz- és magántisztviselők, a kereskedők, a prosperáló iparosok, a szabadfoglalkozású értelmiségi réteg. A nagypolgári családok nagyobb számú személyzetet alkalmaztak. Így munkamegosztás szerinti rétegeződés alakult ki. Eszerint megkülönböztettek házvezetőnőt, komornát, nevelőnőt, szobalányt, szakácsnőt, mindenest, mosónőt. A férfi alkalmazottak közül került ki a sofőr, az inas.
A fővároshoz közeli Bián és Torbágyon (ma Biatorbágy néven várossá alakult) kedvező lehetőségnek tartották a szülők, hogy lányaik munkahelyet találnak Budán vagy Pesten. A mezőgazdaságból élő családokból csak a téli hónapokra helyezkedtek el a lányok, mert tavasztól őszig minden szorgos munkáskézre szükség volt a saját gazdaságukban, háztartásukban. Ezzel szemben az iparosok leánykái egész évre elszerződtek.
Kialakult az a gyakorlat, hogy ha egy cselédlány férjhez ment, akkor beajánlott egy falubélit maga helyett. A lányos mamák természetesen érdeklődtek megbízható helyek után. Segítettek ebben a fővárosban áruló zöldséges és gyümölcsös kofák, a tejesasszonyok – milimárik, ahogy akkoriban nevezték őket. Ők is szívesen közvetítettek. Működött valamikor egy olyan intézmény, ahol a munkára váró lányok között a nagyságák kedvük szerint válogathattak. Sokan el sem tudják képzelni, hogy milyen embertelenül megalázó lehetett, amikor az úrinők megfitymálták az iskolapadból alig kikerült hajadonokat: „- Ez túl kövér, biztos sokat eszik. Ez meg túl sovány, biztos gyenge. Emez itt túl sápadt, biztos beteges. Emennek meg olyan buta az arckifejezése…”
Élt Bián egy család, a Bach família a katolikus fertályon, merthogy akkoriban vallás szerint két falurészben különült el a lakosság. Ez azonban nem jelentett elítélhető megkülönböztetést. A felekezeti különbség egyben nemzetiségi eltérést is mutatott. Ugyanis a reformátusok egytől egyig magyarok voltak, míg a katolikusok zömében svábok. Olyanok, akikben minden belemagyarázás nélkül élt a kettős öntudat. – Mi magyarországi svábok vagyunk! Lakott még a faluban néhány zsidó család is. Valamennyi náció békességben, megértésben élte mindennapjait. Mindenki tette a dolgát, ki mihez értett. A magyarok a jó koronaértékben besorolt földeket művelték, a svábok főleg az iparos réteghez tartoztak, legtöbbjük naponta a fővárosba ingázott. A zsidó családok pedig a kereskedelemben jeleskedtek. A Schultheisz boltosék nevét talán még most is őrzi egy útkanyar, mert nekik voltak ott nagyobb birtokaik. Mindhárom nemzetiségnél megtalálhattunk igen jómódút, de ugyanakkor nagyon szegényt is. Ez minden bizonnyal a szorgalom, a hozzáértés, a beosztás és nem utolsósorban a szerencse függvényében alakult ki.
De mit is hozott számukra az a nyughatatlan 20 század? Amikor bárki azt gondolhatná, hogy az emberiség a Föld ezen a térfelén civilizált, felvilágosult, humanista és sorolhatnánk még a pozitív jelzőket. De nem! Kezdődött a világháborúval, a Nagy háborúval – így emlegették az öregek, mert még nem számozták 1-essel, hiszen nem sejthették, hogy lesz egy második is. A júliusi biai Anna-napi templomi búcsú idején általános mozgósítást hirdettek, megjöttek a behívók, a férfiakat elvitték a harctérre. Karácsony előtt sokan megkapták a tábori értesítőt arról, hogy apjuk, férjük, vagy fiúk hősi halált halt a hazájáért – idegen földön. Tavasszal a földeken az asszonyok, az öregek és a gyerekek kezdték meg a munkát. Aztán hamarosan rájuk zúdult a még pusztítóbb, a még fájdalmasabb következő világégés. Az összeszokott faluközösségben alig néhány év alatt visszafordíthatatlan, gyökeres változás történt. A zsidó családokat elhurcolták, örökre. A svábok közül sokakat kitelepítettek Németország területére, a kollektív bűnösség nevében. És a szorgalmas magyar gazdákat kulákoknak, a nép ellenségének kiáltották ki. Meghurcoltatás, vagyonelkobzás jutott neki osztályrészül.
De ne szaladjunk előre ennyire a történetünkben.
Bach Antal Vértesboglárról házasodott Biára, amikor elvette a telt, egészséges arcszínű Pollauer Annát. Ma már elképzelhetetlen, hogy a fiatalok mindössze néhányszor látták csak egymást, tulajdonképpen a szülők döntötték el, hogy egymáshoz valók. Jó ez így, vagy nem? Akkoriban ez nem volt példa nélküli. A házasság az ő esetükben igen jól sikerült.
1908-ban megtartották az esküvőt, még egy év sem telt el, megszületett Mária, egy évre rá Anna, aztán a várva várt fiú, aki a keresztségben papája nevét kapta. Antal, a családfő a MÁV-nál talált kenyérkereső állást, mint bognár, aki más famunkákhoz is értett. A helyi állomásra járt ki nap, mint nap. A tehervagonokat javította, vagy talpfákat gyártott. Szerény, de biztos jövedelme átlagos megélhetést biztosított a családja számára. „Nyugdíjas állása van” – így mondták azokra, akik a vasútnál, a postánál vagy más közintézményben dolgoztak, mert számukra működött a társadalombiztosítás.
Aztán jött az általános mozgósítás. Kitört a háború! A férfiakat elvitték katonának. A lombok már rég lehullottak, és az emberek még mindig a fronton voltak, vagy sírhalom fedte őket, idegen földön. Antal a vasútnak köszönhette, hogy a háború befejezése előtt haza hívták. A vasútnak szüksége volt a munkáskézre.
A papa a háborúban volt, ezt a képet hordta a zubbonya belső zsebében.
Hamarosan újra rászállt a gólya a Szent István utcai kis házra. Megszületett Teréz.
Majd sok év elteltével világra jött Erzsébet.
A család a svábokra oly igen jellemző takarékos beosztással élt. A mama megtette, hogy kora hajnalban elutazott Győrbe, mert ott olcsó, jó minőségű zöldséget árultak. Az utazás nem került pénzbe, ugyanis a papa után szabadjegyet kapott. Aztán az árut kis haszonnal eladta egy pesti piacon. Közben mosást vállalt a kántortanítóéknál, művelte az ürgehegyi szőlőt, disznót, baromfikat tartott és nevelte a gyerekeket.
Amikor a lányok kijárták az elemi iskola hat osztályát, cselédnek szegődtek. Alig múltak tizenkét évesek. Ez a sors várt volna Terézre is. Ő azért maradhatott otthon még két évet, mert húgára, a kis Bözsikére kellett vigyáznia, dajkálnia, ha sírt.
Tudta, hogy egyszer neki is eljön az ideje, hiszen a nővérei már szolgáltak. Keresetüket nem cifra holmikra költötték el, hanem a mama szigorúan összegyűjtötte, hogy majd stafírungot vegyen, ha eljön az idő , és a lányoknak kérője akad. Jó minőségű lenvászon anyagot a két váltás ágyneműhez, aztán kell még tizenkét törölköző, konyharuha… Íratlan szabályai voltak a kelengye összetételének. Konyhabútorra, szobabútorra, edényekre, étkészletre is kellett a pénz.
Amikor szóba került, hogy hamarosan Teréz is elszegődhet, kettős érzés kerítette hatalmába. Már vágyott arra, hogy ő is a városba mehessen, mint a nővérei és a hasonló korú barátnői, de ugyanakkor félt, szorongott is. Mi lesz vele a fészekmeleg otthona nélkül? Nem lesz ott a mama oltalmazó, biztonságos személye. Mindenki idegen lesz körülötte! Meg tud-e majd felelni a rá váró feladatoknak..? És Bözsikének is biztos hiányozni fog… Ugyanakkor azt is tudta, hogy nincs más lehetőség számára. Azzal is tisztában volt, hogy a szerencse vagy jó, vagy akár rossz helyre is vezérelheti.
A családi beszélgetésekből már tudta, hogy Mári – ahogyan a családban az idősebb nővérét hívták, jó helyet kapott. Kelenföldre került egy idősebb, gyermektelen házaspárhoz. Igaz, enyhe csípőficama miatt nem is vállalhatott volna megerőltető munkát, olyat, ahol sok gyerekre kell vigyázni, vagy az emeletre a tüzelőt felcipelni. Az asszonya hamarosan rájött, hogy Mári gyönyörűen kézimunkázik. Ellátta hímző anyaggal, cérnával és a lány kezei alól szebbnél szebb csipketerítők, hímzett függönyök, díszpárnák kerültek ki, amelyek készítésében még kedvét is lelte. Amikor egy nyári délután Tóni, az öccse meglátogatta őt, Mári a nyugágyban szunyókált, ölében a kézimunkájával. Az asszony pisszentett Tóninak, hogy ne ébressze még fel. Hát, ilyen jó sora volt Márinak.
Nem úgy Annának, családi becenevén Náninak! Ő egy Izsák melletti tanyasi iskola tanítójához került. A tanító felesége valamilyen rokonságban állt azzal a családdal, ahová a mama mosni járt. A férfi nem csak a nevelésére bízott gyerekekkel bánt gorombán, hanem a saját családjával is kegyetlenkedett. Meg kell hagyni, Nánit nem bántotta, de éppen elég lelki teher volt számára, amikor a kedves, jószívű asszonyát látta szomorkodni, örökösen bánkódni. Egy nagyobbacska fia és egy csecsemőkorú kislánya volt a családnak. Ha a kicsi éjszakánként sírt, akkor az apa egyszerűen kivitte a jéghideg osztályterembe és ott hagyta. Ha valami nem úgy történt, ahogy a férfi akarta, akkor szörnyű haragra gerjedt és torkaszakadtából ordítozott. Történt egyszer, hogy az anya nem volt otthon. Náni elindult az udvarra fáért, a fiú utána akart szaladni, de az apja visszarántotta. Amikor a lány visszajött a fával a konyhába, a szerencsétlen gyerek ott állt halálra válva, reszketve a félelemtől. –Most pedig tedd tisztába!- adta ki az utasítást a férfi. Náni sosem tudta meg, hogy mit tett az a kíméletlen ember az ártatlan gyerekkel, amitől az becsinált a nadrágjába.
Bizony, sokszor az asszonnyal együtt sírtak összeborulva, annyira sajnálták a gyerekeket. Esténként olyan kínzó honvágy tört rá, hogy kiállt a kapu elé, és arra fordult, amerre a nap lement, mert tudta, érezte, hogy arra van az ő szülőfaluja, arra van a papa, a mama és a húgai. Hónapok teltek el, mire egyszer-egyszer hazamehetett.
Gyakran mondogatta magában a kis versikét: A Jó Isten, meg egy pár kis angyal tudja tán, hogy mennyit szenved egy szegény, falusi cselédlány.
(Folytatás következik.)
s.k.
