Ám amikor a napokban ismét lapozgatni kezdtem a megsárgult Magyar Nők Lapja újságoldalait, felfigyeltem Izsáky Margit egyik írására, amely Tavasz! címmel jelent meg a lapban, és az 1942-es év tavaszi divatirányzatáról számolt be olvasóinak. Miután már több novelláját felfedeztem a újság hasábjain, érdekelni kezdett: vajon hogy került ő, az újságíró, a divatvilág közelébe? De mielőtt a szerzőt bemutatnám olvasóinknak, inkább olvassák el ezt a röpke divatbeszámolót, ami egyáltalán nem hasonlít egy vérbeli s korabeli divatszakértő beszámolójára. A sorok között egy középosztálybeli asszony szólal meg, aki író is, újságíró is, és akit feltételezésem szerint pusztán csak azért érdekelt a divat világa, mert ő is nő…
De figyeljék meg, hogy kilóg a lóláb. Mert ez a kis írás nem egy száraz, íztelen szakszavakkal teletűzdelt unalmas szakmai vélemény. Szinte látjuk lelki szemeinkkel a ragyogó tavaszi napsütést, a csodás ruhadarabokat, a színeket, kapunk kis tanácsokat, kedves beszúrásai, ötletei, lelkesedése szinte arra hajaz, hogy azonnal rohanjunk a boltba meglelni és megvenni a legmegfelelőbb textíliát…
Tudni kell, hogy akkoriban sem mindenki vásárolhatta a ruháit a nagyáruházakban, drága szalonokban. Számtalan varrónő működött nemcsak a nagyvárosokban, hanem kisebb teleüléseken is, akik ha a kuncsaft úgy akarta – és volt otthon használható varrógép -, akkor házhoz is ment. (Egy nógrádi öreg barátomtól hallottam, hogy az ő kis falujában, ahol valamiért mindig tovább vesztegelt a vonat, a falu varrónője minden tavasszal többször is kiment az állomásra, felszállt, és végigjárta a szerelvényeket, hogy figyelő szemével „lefényképezze” a kupékban magukat legyező nagyságos asszonyok öltözékét. Így tudott aztán a falubeli lányoknak mindig új tippeket adni, ha jöttek hozzá ruhát varratni…).
A házivarrónőket minden háznál jól megbecsülték, jól is lakatták. De volt előnye a helyben varratásnak másban is, hiszen a félkész alkotásokat menet közben többször is fel lehetett próbálni és azonnal igazítani, korrigálni, ha kellett. Mihozzánk még az ötvenes évek elején is járt minden évben néhányszor egy varrónő, aki előbb megviselt fehérneműinket, ágyneműinket, törölközőinket és konyharuháinkat foltozta meg ügyesen, és csak azután jött a többi megbízás. Volt, amikor egy nagykabátot bakfis nővéremre szabott át, anyánk némely viseltesebb ruhájából szoknyákat varázsolt, és a szekrény aljában megőrzött „békebeli” anyagokból ruhákat varrt mindhármunknak. Ilyenkor a nagyszobánk varróműhellyé változott. Mi imádtuk ezt a színes rendetlenséget, amikor minden szék és komód tele volt anyaggal, centiméterrel, vonalzóval, gombokkal, cérnával, a földön a levágott szabásmaradékokkal. És mi, a három lány, mindig tátott szájal néztük, ahogy ez a kis, alacsony dongájú varrónő, kezében azzal az óriási ollóval, bátran belevág a széthúzott nagy asztalra ráfektetett szövetbe. És nekünk minden új nyár egy új ruhát jelentett az ő keze nyomán. (Így volt a cipőnkkel is: ha húsvét, akkor új cipőt hozott a nyúl, aminek örültünk, hiszen a tavalyi akkor már erősen szorította a nagyujjunkat. Csak ne lett volna mindig magasszárú…).
És most jöjjön a korabeli divatbeszámoló.
Izsáky Margit: Tavasz!
Istenem, de jó ledobni a téli bundát, a nagykabátot, lerakni a hócsizmát, a kucsmát, a kapucnit, mindazt ami nehézzé teszi a mozgást és aminek a viselése végeredményben fárasztja is az embert. De hát mit csinálnánk télen a sok jó meleg ruhadarabjaink nélkül? Tavasszal megfiatalodunk, mi nők. Nincsen olyan reménytelen, besavanyodott, epés nőszemély, aki tavasszal ne akarna egy kicsit megint tizenhat éves lenni. Nincs olyan nő, aki tavasszal, ha csak órákra is, de el ne hinné magáról, hogy ő megint tizenhat éves. De ezt az tizenhat évet, a reprízt a fiatalságból, ízlésesen kell megrendezni és elviselhetővé tenni. A napsugár, a levegő, egy új ruha életkedvet ad. Tehát tavasszal könnyen lehet minden negyvenéves asszony, ha nem is tizenhat, de huszonhat éves. Mindenesetre egyezzünk ki harmickettővel…
A tavaszi ruhákhoz sok ötlet és sok ízlés kell. Nem elég tetőtől-talpig szép búzavirágkékbe, vagy ezüstszürkébe bújni. Pláne, ha az illető hölgynek se a hajához, se a bőréhez nem megy az a bizonyos vaktába kiválasztott, éppen divatos szín…
Szerencsére elég nagy a választék. A szalonok bemutatóin, az üzletek kirakataiban már látni, hogy melyek az idei tavaszi színek – az örökös sötétkék és az ezüstszürkén kívül -, a zöld és ennek hamvas változatai. Márpedig vagy kék, vagy zöld, vagy szürke, de valamelyik csak jól áll nekünk!
A piros, mind minden tavasszal, ismét feltűnik. Erre azonban nagyon kell vigyázni, mert a piros csak az igazán fiataloknak előnyös és azoknak is csak akkor, ha módjával élnek vele. De különben is, rettenetes az örökösen ugyanaz piros kabát…
A Kígyó utcai Old England Szalon által bemutatott különálló kosztümkabátok most nagyon divatba jöttek. Ezek azért is praktikusak, mert egyetlen egy jól megválasztott kiskabáthoz két-három ruhát vagy szoknyát is tudunk felváltva viselni, különböző blúzokkal és pulóverekkel. Egy drapp-barnakockás kabáthoz zöldet, barnát, kéket lehet viselni, és egy szürke-feketekockáshoz mustárszínűt, kéket, pirosat, és természetesen feketét. De ezt nem lehet pontosan előírni, mert a színek harmóniája csak az eleven összeállításban juthat igazán érvényre. De feltűnt már a kirakatokban az első imprimé (nyomott mintás) is. Fiatalos, virágmintás ruha, jó szabású, mert darázsderekat csinál még azoknak is, akiknek nincs…
A hollywood-i filmsztárok ruhájára emlékeztetett egy kockás taftból készült szoknya, amihez fekete taft, vagy fekete bársonyblúzt viselhetünk. Ez a ruha annyira finom és nem feltűnő, hogy tiszta szívemből ajánlani tudom annak, akik egy téli-tavaszi-nyári estélyi ruhát akarnak csináltatni. A jó a dologban az, hogy ugyan ehhez a szoknyához nyáron fodros és könnyű csipkeblúzt vagy bő ujjas transzparentet (átlátszót) is lehet viselni.
A megunhatatlan sötétkék rakottszoknyás ruháknak van egy új válfaja: a szoknya szegélyét majdnem térdig fehér selyemmel kell kisteppelni. Egészen újszerű ez a tűzés, rendkívül díszíti a ruhát. De láttam az egyik belvárosi kirakatban egy mulatságos ötletet is: egy végig begombolt, fahéjbarna, kékróka színű, vagy középkék selyemruha derekán egy fodor van. Ez a legravaszabb idei ruhaötlet. Karcsú derekú és széles csípőjű hölgyek részére való, mert a derék karcsúságát kiemeli. Viszont ha sokáig nézzük, egy idő után azt hisszük, vesszük észre, hogy …hm…hát azért az a fodor túl nagy…
Korábban már elmélkedtem az égnek álló zsebekről. Most még több ruhadarabon találkozunk velük. Kitűnő az égnek álló zsebű kisangol, amelyen még gombok is díszítik a zsebeket, és nagyon szépen mutat a próbababán egy nagy zsebes jersey (dzsörzé) ruha. Mind a kettőt meg lehet csináltatni a házivarrónőnkkel úgy, hogy egy nagyon elegáns ruha legyen belőle. Persze minden az anyag finomságától, a szín megválasztásától, az alakunktól – és a varrónőnk ügyességétől függ…
Megvallom: a kedvencem lett az a barna szoknya, amelyhez egyik szalon bemutatóján mustárszínű blúzt viselt a kisasszony. Ez, ha akarom kabátszerű, ha akarom ruhaszerű, de mindenesetre tavasszal kabát nélkül is lehet viselni egy jó angol kalappal. Aki nem szereti a barna és mustárszínű összeállítást, az két színű kékből vagy szürkéből is megcsináltathatja.
A legdivatosabb ruhaanyag ezen a tavaszon a kasmír. Gyönyörű és méregdrága. Napóleon korában lett divatos ez az anyag. Egy-egy kasmír sálért kincseket fizettek. Napóleon a feleségének, Josephinnek a háborúból tucatszám küldte haza a kasmír sálakat. Tehát a kasmír háborús anyag. De ennek ellenére simulós, omlós, hálás viselet. Ja, és az a sötétkék kis ruha hátul, az igazán nagyon kedves…
Nem csak divatbeszámoló…
Szinte semmit nem tudtam Izsáki Margitról, csak a neve volt ismerős. De miután már közel került hozzám e kis írás elolvasása folytán, nekiláttam, hogy utána keressek: ki volt ő, mit tudhatunk róla? Természetesen soha nem volt sem divatszalon-tulajdonos, sem textil-nagykereskedő. Miután befejezte a Színiakadémiát Jászai Mari növendékeként és a Nemzeti Színház ösztöndíjasaként, tizenöt éven át a kolozsvári, az aradi és a nagyváradi színházakban aratott színpadi sikereket, majd férjhez ment. Férje Kádár Imre költő, író, színházigazgató és az Erdélyi Szépmíves Céh egyik alapítója volt, aki úgy vélem, pártolta feleségének azt a döntését, hogy hátat fordít a világot jelentő deszkáknak, és inkább iróként és újságíróként próbál szerencsét. Riporteri képességeit Szántó György író fedezte fel és bíztatta írásra. . 1932–1939 között a Magyarság, majd 1944-ig a Magyar Nemzet munkatársa lett, és bátor hangú riportokat írt a bodrogközi és sarkadi szegényparasztság életéről. Ő volt az első női bűnügyi riporter, és a harmincas években a bűnöző gyermekek sorsának lélektani motívumait kereste. Tömör, sajátos hangvételű emberi portrékat rajzolt írásaiban. Novelláit rendszeresen közölték a lapok, és könyvei is megjelentek.
Az Isten fekete báránykái – Riportok a nagyváros árnyékában – talán ez lehetett az első riportkötete. Ebben a gyermekbűnözők világát tárta a olvasók elé. Ezen szavakkal ajánlja a könyvét: „Ennek az irásomnak az a célja, hogy felhívjam a figyelmet a megbélyegzett gyermekekre, kitaszítottakra és szerencsétlenekre. Bűnöző gyermekeknek nevezik őket általában, pedig a legtöbb nem romlott, csak szerencsétlen…”
Lefordította és átdolgozta Andersen, a Griff-testvérek és az Ezeregyéjszaka legszebb meséit, előszőr száz, majd a második kötetben kétszáz mesét jelenttetett meg két kötetben.
Az Ez történt velem című második dokumentumregénye 1943-ban jelent meg, dr. Pintér Jenőné Vállalata adta ki. A fülszövegben ezt írta: „Az újságírót sokfelé elviszi és sokféle emberrel ismerteti meg a hivatása. Előbb-utóbb rájön arra, hogy tulajdonképen nem az esemény a fontos, hanem az ember, aki mögötte van. Az őszinte, az álarc nélküli ember. Később rájön arra is, hogy sportbajnokoknál, filmcsillagoknál, botrányhősöknél sokkal érdekesebb az egyszerű, mindennapi ember: aki még tud őszinte lenni. Engem újságírói munkám közben mindig a fiatalság érdekelt legjobban, köztük is elsősorban a lányok. A mai életviszonyok közé állított lányok, akik egy átformálódni készülő társadalomban kétszeresen nehéz körülmények közé jutottak, mert hiszen nők és többnyire kenyérkeresők is egyszerre. Nemcsak asszonyi életükre, anyai hivatásukra kell készülniök, hanem valamilyen pályára is. Szerencsére ők jóval könnyebben győzik le ezeket a nehézségeket, mint mi, előző nemzedék. Sok gyakorlati érzék, józanság, humor és gyengédség van ezekben a mai lányokban. Bátrak. Talpraesettek. Egészen mások, mint a tegnapiak voltak.”
A háború után a Légrádi Testvérek kiadója jelenttette meg az Ország a keresztfán című dokumentumkötetét, amelyben arra hívta fel olvasóit, hogy: „Tartsunk lelkiismeretvizsgálatot. Hogyan történhetett, hogy idáig jutottunk. Családok pusztultak ki és a megmaradt családokban reménytelenül siratják vagy szívszorongva várják vissza azokat, akik elmentek. Mindenütt pusztulás, romok. Szerencsétlen ország. Ujságíró vagyok. Kötelességem, hogy amit láttam, megéltem, megírjam. És még hozzá ebben a formában – riportot írok, nem regényt. Minden, ami ebben a könyvben van, valóság”.
1947-től Izsáky Margit az Asszonyok című lap főszerkesztője lett (ez a lap a háború után eleinte csak rendszertelenül jelent meg, de csak 1949-ig. Utódlapja már teljes mértékben szakított a korábbi női lapok vonalával és a kommunista párt irányítása alatt állt.) A Wikipédia szerint Izsáky Margit nyugdíjba vonulásáig fiatal újságírók képzésével foglalkozott. Novelláit, irodalmi riportjait és tanulmányait gyakran közölte az Élet és Irodalom. Hetvennyolc évet élt.
R. V.
