A mostoha körülmények azonban nem támogatták őket: a mintegy kétszázezres 2. magyar királyi hadsereg napok alatt szinte teljesen megsemmisült. Szomorú és egyedülálló tragédia talán az egész világon, amelynek borzalmairól a túlélőknek évtizedekig hallgatniuk kellett. Kemény küzdelmük, férfias kiállásuk, fájdalmuk és szenvedésük ma mindannyiunkat fejhajtásra késztet.
Mit kerestünk mi a Donnál? Mit kerestünk 2000 kilométerre az ország határaitól a 70-80, időnként 90 kilométeres sebességű csontig hatoló jeges szélben, a mínusz 30-40 fokos orosz télben? Miért kellett nekünk, magyaroknak a vérünket hullatni távol a hazánktól, egy olyan ellenséggel szemben, amelyhez voltaképpen semmi közünk nem volt? Ezek itt a kérdések, amelyeket számtalanszor feltettek már az elmúlt évtizedekben, de még napjainkban is sűrűn elhangzanak. Az egyértelmű és egyszerű válasz az, hogy a magyar katonáknak semmi keresnivalójuk nem volt a Don-kanyarban. A magyar külpolitika – mint története során több esetben – kényszerpályán volt, s nem túlzás kimondani, hogy a magyar honvédek egy nagyhatalmi játszma résztvevői voltak. Ez a „politikai társasjáték” tette vállukra azt a súlyos keresztet, ami nem az övék volt, ez vezette őket messze földre egy olyan ügyért szenvedni, amihez semmi közük nem volt. A 2. magyar királyi hadsereget német követelésre, kormányközi egyezmény alapján küldték ki a keleti frontra.
A szovjet támadást 1943. január 12-én 9 óra 45 perckor ötvenperces tüzérségi előkészítés vezette be. A majd egy órán tartó szüntelen ágyúdörgésnek erkölcsi hatása is nagy: a fedezékbe bújt katonát szinte a megsemmisülés érzésével tölti el. A szovjet csapatok a nap folyamán 6-10 kilométert nyomultak előre, ám a magyar 2. hadsereg-parancsnokság és a német felettes parancsnokság még nem találta kritikusnak és visszafordíthatatlannak a helyzetet. A német hadvezetés a visszavonulást megtiltotta. A magyar katonáknak a szovjet és a német katonákhoz képest hiányos felszerelésben, többszörös túlerővel szemben, fagyban,farkasordító hidegben, fegyverére fagyott kézzel, étlen-szomjan, embertelen körülmények között kellett tartaniuk magukat.
Rágondolni is szörnyű, hogy milyen sok életerő, akarat és megvalósulatlan álom maradt ott velük a jeges lövészárkokban, a rémes idegen földön, s hány összetört család − özvegyek, árván maradt gyerekek, testvérek – hiába várta haza őket évtizedeken keresztül a Don-kanyar poklából.
A nemzet lelkében ezt az óriási sebet mélyítette, hogy mivel katonáink a németek oldalán a szovjetek ellen harcoltak a kommunista diktatúra évtizedei alatt az elesett katonákról még megemlékezni sem lehetett. Feláldozásuk története a magyar történelem egyik legszomorúbb fejezete, sokan éppen ezért “második Mohácsként” emlegetik a tragikus eseményt.
Azok az apák, fiúk és testvérek, akik sohasem térhettek haza a Don melletti jeges pokolból, nem csak a nemzet szövetén, hanem csonkává vált magyar családok ezreiben, a keserűségbe és a veszteség súlyába belerokkant szívek százezreiben hagytak pótolhatatlan űrt.
Forrás: Internet
s.k.
