Budaörsön született 1892-ben és az Egyesült Államokban hunyt el 1969-ben. A két dátum között egy küzdelmes életút állt.
Mit tett Budaörsért és a budaörsiekért? Fejlesztette a község infrastruktúráját. Megalapította a helyi gazdakört és értékesítési szövetkezetet hozott létre. Tevékeny volt a barackkultúra terjesztésében és a vele kapcsolatos tudás elmélyítésében. Agitálta, toborozta budaörsi gazdatársait azokra a szaktanfolyamokra, amelyeket id. Szakály Mátyás iskolaigazgató szervezett. Itt előadó volt többek között Mohácsi Mátyás, a Kertészeti és Szőlészeti Főiskola tanára.
Hogy milyen körülmények között élt a család a Templom téri otthonukban, arról lánya, Müller Györgyné Ébner Mária mesélt:
„Mi az emeleten laktunk. Hat szobából, konyhából, tágas verandából állt a mi lakrészünk.
Nagyszüleim a földszinten laktak, két és fél szoba-konyhában. A tágas udvaron minden megtalálható volt, amire akkoriban szüksége lehetett egy nagy háztartásnak: pince, kút, ciszterna (esővíztároló), mosókonyha, két szoba a kocsisoknak, kocsiszín, ahol a hintó állt.
Tovább folytatódott az istállókkal, bennük a lovakkal, tehenekkel, disznó- és baromfiólakkal. Leghátul álltak a széna- és szalmakazlak. Szüleim 80 holdon gazdálkodtak.
Cselédlány, mosónő segített a háztartásban. A kocsisok és a béresek a szántókat és a réteket gondozták. Telente a farönköket szánkóval hozták le az erdőből. A barackérés idején az asszonyok válogatták és szállították a kitűnő gyümölcsöt a fővárosi piacokra és a Lenz-féle hűtőházba.
Édesapám a bátyáimat és engem is befogott a munkába, amit édesanyám feleslegesnek tartott. – Ha szükségük lesz rá, akkor jó, ha tudják. Így fogják megbecsülni a munkát – érvelt apám. Milyen igaza volt!”
Ébner György a 40-es években számos alkalommal összetűzésbe került a Volksbund helyi csoportjával. A világháború ideje alatt is megtartotta a községi bírói rangját, azután a kisgazdapárt tagjaként a háború után pénztárnok és gazdasági elöljáró, majd 1946 áprilisában újra községi bíró lett.
”A háború során Ébner György politikai magatartásáról azt az eseményt lehet megemlíteni, amikor közvetlenül a német megszállás után letartóztatták a baloldali személyeket, így a római katolikus népiskola tanítóját, Bató Gézát is. Ébner György fia, Ébner István, a következőképp emlékezett erre vissza: „Bató Géza szabadlábra helyezése érdekében nemcsak családja, hanem barátai is mindent megpróbáltak. Községünk akkori bírója, Ébner György vállalkozott arra, hogy ifjabb Bató Gézával, a fogvatartott Bató Géza fiával, elmenjen a német követségre dr. Veesenmayerhez. Veesenmayer fogadta őket és azt mondta, »… erről az ügyről nem tudok semmit. Jöjjenek vissza négy óra múlva «. Mikor visszamentek, Veesenmayer ordítozni kezdett édesapámmal, és amikor édesapám figyelmeztette, hogy ő Budaörs bírája, vele ne ordítozzék, ő nem alárendeltje, beszéljen vele tisztességesen; Veesenmayer néhány pillanatig szóhoz sem jutott, tátogott, majd ismét ordítozni kezdett és Blutverräternek (véráruló) nevezte édesapámat. Ifjabb Bató Gézát elzavarta, édesapámat letartóztatta. Apám csak harmadnapjára került haza. Apám teljesen fel volt dúlva, szitkozódott, pedig nem volt szokása.
Másnap a községházára ment és lemondott, de Hagenthurn, az akkori jegyző, értesítette a főszolgabírót, az alispánt, akik már tudtak apám letartóztatásáról, hogy beszéljenek vele, és vonassák vissza a lemondást. Az alispán, a főszolgabíró eljöttek és rávették apámat arra, hogy lemondását vonja vissza, hiszen közbenjárásukra a német követ szabálytalannak mondta az eljárást és apám így szabadult, sőt ígéretet kaptak a magyar kormánytól, hogy Bató Géza szabadon bocsájtását elintézik. Apám visszavonta a lemondását. Bató Géza hamarosan szabadult.” ( Marchut Réka történész kutatása nyomán)
Ébner Györgyöt és családját annak ellenére kitelepítették, hogy a KSH-tól megkapta az igazolást, hogy 1941-ben magyar nemzetiségűnek és anyanyelvűnek vallotta magát ő is és felesége is.
Az elűzetésre Müllerné Ébner Mária így emlékezett:
„1946-ban a család abban reménykedett, hogy elkerülik a kitelepítést, ám egy év múlva, egy augusztusi vasárnapon két rendőr jött két partizánnal. Egy kitelepítési listát mutattak, amelyiken a mi nevünk is szerepelt.
– Fél óra alatt csomagoljanak össze!- adták ki a parancsot. Nem segített már rajtunk semmi. Sem édesapám mentesítő okmánya, sem a férjem minisztériumi tisztviselő igazolása. Egy rendőr anyám mellett, egy mellettem állt, és figyelték, hogy mit teszünk a gabonazsákokba, ládába, ruháskosárba. Apám nagy gabonamérlegén lemértek mindent. Egy zsákot visszadobtak. Jött egy teherautó és mi elindultunk a budafoki vasútállomásra. Ott volt a gyűjtőhely. A szüleim nagy önuralmat mutattak, pedig a szívük majd megszakadt. Budafokról másfél nap múlva indultunk, harminc–negyvenen egy vagonban. Hat kisgyermekkel, köztük a mi négy éves Gyurkánk és a 13 hónapos Tóni fiunk. Csehszlovákián át lassan araszolva haladtunk. Amikor megállt a vonat, akkor a férjem tüzelőt gyűjtött, hogy egy kis meleg ételt, rántott levest tudjak adni a gyerekeknek. Napok múlva megérkeztünk Kelet-Németországba. A kitelepítés után testvéreim kivándoroltak az Amerikai Egyesült Államokba. Őket követték a szüleim is. Édesanyám magas kort élt meg, 104 éves korában hunyt el.
Az utolsó budaörsi bíró sírja Washingtonban található.
s.k.
