Vannak csöndes visszahúzódó emberek, akik önmagukról nem sokat árulnak el. Nem szeretnek beszélni saját életükről, ennél számukra sokkal fontosabb a választott hívatás, amely kitölti életüket. Dr. Csorba Magdolna is ezek közé az emberek közé tartozik. A szakmai életéről, munkásságáról készülő beszélgetést,- amely most végre megszületett- már lassan egy éve terveztük, de igazán csak most vált valóra a találkozás. Gondolom nincs Budaörsön olyan család, aki nem ismerné Csorba doktornőt, hiszen évtizedek óta áll szolgálatában az egészségügynek. 51 éve gyógyítja a beteg rászoruló gyerekeket.
Miért választotta ezt a nagyon szép pályát?
Kérdésemre először a csend válaszolt,majd tekintete a múltat kutatva,a legtermészetesebben válaszolja:Mert egész életemben gyógyítani akartam. Már kislány koromban- Győrött, ahol születtem –a beteg állatokat gyógyítgattam és számomra nem volt kétséges, hogy ha felnövök, akkor is gyógyítani fogok. Tizenéves koromban azonban jött a háború, amelyre csak halványan emlékszem. A lakásunkból a légópincébe rohantunk és mire visszamentünk már lakás sem volt, mert az orosz hadtest egyszerűen kisajátította azt. Nehéz évek következtek, szüleim is nagyon nehezen álltak talpra. De mindenképpen tanítatni akartak. A középiskola elvégzése után jelentkeztem az Orvosi Egyetemre, ahol egyből felvettek. Utólag megítélve hatalmas szerencsém volt és ez a szerencse egész életemben végig kísért. S hogy miért éppen e gyerekgyógyászatot választottam? Azokban az években mentem férjhez és iker gyerekeim születtek. Egy fiú és egy lány. Amikor az Egyetemen szakosodni kellett, a gyermekgyógyászatot választottam. Számomra akkor ez egyértelmű és természetes volt, hiszen odahaza is volt két pici gyerek. Számomra mi sem volt természetesebb, mint az, hogy a velük kapcsolatos hivatást válasszam. Így lettem gyerekorvos. Hozzá kell tennem azt is, hogy a családomban sehol sem orvosi hivatást űző, tehát nem volt számomra minta, követendő példa. Úgy látszik a sors ezt az utat rendelte el számomra.
Az Egyetem elvégzése után a Rókus Kórház gyerekosztályára kerültem, hol inkább csak csecsemők voltak. Ezért kiegészítő gyakorlatot kellett szereznem, a László Kórházban, a Szabadsághegyi Tüdő Szanatóriumban. Az itt végzett gyakorlat után jelentkezhettem szakorvosi vizsgára. Kezdetben, mint körzeti orvos praktizáltam, mely a későbbiekben majd, mint házi orvos lett ismert. 1961-től l968-ig a Rókus kórházban a megüresedett gyerek orvosi státuszt töltöttem be. 1978-ban megalakult a Budai Járási gyermekorvosi állás. Jelentkeztem és megkaptam a lehetőséget arra, hogy ott praktizálhattam. Akkor már Budaörsön rendeltem és a járást egy hónap alatt bejártuk a mellém rendelt védőnővel. Egyébként akkor én voltam egyedül gyerekorvos itt Budaörsön, ami természetesen Kamaraerdőt is jelentette. Volt egy Trabantom, azzal jártam a beteg gyerekekhez. Mikor a kisközségekből városok lettek és megszűnt a Járási Központ, nem volt szükség a továbbiakban a járási gyerekorvosra Ekkor maradt meg Budaörs és itt tovább, mint gyerek körzeti orvos dolgoztam, a Kállai Éva utcában, a Zöld Keresztben. Lehet, hogy a mai emberek már nem is ismerik ezt a kifejezést, pedig a Zöld Kereszt az egészségházát jelentette. Gyerekeim időközben megnőttek és elhagyták a szülői házat. Családi életem is nagy változáson ment át, ugyanis elváltam, és akkor költöztem Budaörsre.
Budaörsön iskolaorvos is voltam az Illyés Gyula gimnáziumban, ahol hetente egyszer rendeltem. Ekkor egészséggel kapcsolatos tanácsadások mellett kötelező szűrővizsgálatokat végeztem a diákok között, akikkel azt hiszem sikerült kiépíteni egy nagyon jó kapcsolatot. Szükség van a bizalomra
Munkámat több ízben is elismerték. Persze a legnagyobb elismerés mindig az volt, amikor sikerült gyógyulást okoznom, de jól esett a dicséret a Járási gyerekorvostól, vagy a kórházi igazgatóságtól egyaránt. 1971-ben miniszteri dicséretben részesültem. Budaörs Egészségéért díjat pedig a budaörsi Önkormányzat nevébenWittinghoff Tamás polgármester úr adta át egy kedves ünnepség keretei között.
Pályám során sok-sok elesett, beteg kisgyerekkel találkoztam. Számomra az volt a boldogság, ha a sápadt beteg arcocska a gondos ápolás eredményekért újra mosolygós lett, tele élettel, egészséggel. Ennél nagyobb öröme nincs egy orvosnak.
Éppen ezért ötvenegy év után, nem volt könnyű a döntést meghoznom arról, hogy végérvényesen elhagyom ezt az általam oly annyira szeretett pályát. Egyrészt azért, mert nem mindegy hogy kinek adom át a stafétabotot, nem beszélve arról, hogy tudtam, a gyerekek nagyon fognak hiányozni. De ezeket a kétségeket félretéve azt is be kellett látnom, hogy 51 év után mindenképpen be kell fejeznem. Az élet már csak ilyen, sajnos mindennek egyszer eljön a vége, bármennyire is szeretnénk azt örökre magunkénak tudni. Ami életemnek most következő szakaszát illeti, tartalmasan szeretném eltölteni és időt szakítani mindazon dolgokra, amelyekről idáig többé kevésbé le kellett mondanom. Lányom Los Angelesben él őt fogom többször meglátogatni és kérésére egy két hónapot majd nála töltök. Biztosan fel találom majd magam, új benyomásokat, élményeket szerzek, hiszen az élet a munkán túl arra is való, hogy ha lehetőségünk van rá megismerjünk más tájakat, embereket, ízeket, szokásokat és erre a legjobb maga az utazás. De a gyógyítás iránti elkötelezettség sosem ér végett a nyugdíjba vonulással. Hiszen még mindig kapok telefonhívásokat aggódó anyukáktól, tanácsot, segítséget kérve, amit én sosem tagadok meg tőlük. Be kell vallanom, hogy olyankor vagyok a legboldogabb, amikor segíthetek a bajba jutottakon. Úgy gondolom, hogy aki egyszer az életét a betegek felkarolására, azok gyógyítására tette fel, sosem tud teljesen elszakadni attól, hogy erejéhez, tudásához mérten. Gyógyítson, segítsen .
Köszönöm az interjút. Isten éltesse szeretetben egészségben!
Major Edit
