Egy ablakon túl
(Izának és kis Bercinek – Nagypapa)
Didergő szívem új lángra kapott,
Az élet rám nyitott egy álomablakot…
És én, aki röpke nyárban, őszi reszketésben,
Már minden pengőm fillérre cseréltem,
S csak annyit érek, mint csorbult cserép,
Most ujjongással, mint vidám veréb,
Kinek az élet nem ijesztő börtön:
A boldogságot s újhodást köszöntöm,
Mert szépet látok minden hajnalon,
Ott túl, ott túl egy álomablakon…
Az ablakon át betáncol a Nap.
Arany a szőnyeg, ágy, asztal, falak,
A feszület is az ágyak fölött…
Csodák csillognak az üveg mögött!
Kis emberfészek mozdul odabent,
Pólyás baba, kit anyja csókja kelt
Az álmodásból, büszke-boldogan.
Mohón kutatja, hol a mézfolyam,
S a kincses korsó csücskire tapad,
Az élet gyöngyyét ontja a patak!
Míg csordul csöppje a csodaméznek,
Amíg az áramsarkok összeérnek,
Köszöntöm őt, ki életet adott,
S köszöntöm őt, a morzsa csillagot,
Ki tíz habujját ökölbe vonva,
Szívében már az Isten szívét hordja.
Nem tudja még, hogy él, hogy lát, nevet,
Hogy érte anyja sírt és szenvedett…
Titok még néki minden hajnal, alkonyat,
maga lábújával vitáz, játszogat,
Vánkos fehér fodrával enyeleg.
Nem érdeklik csatázó emberek…
De ni csak! Halkul, megáll a malom!
A napsugár is megáll a falon,
Hogy zajt ne verjen,
Csak elheverjen.
Tompán terítje fürtös aranyát,
Mert abbahagyta altató dalát
A glóriások egyike…
Mily szépen mondja: „Tente, tente…”
Alszik, mosolyt virágzik húnyt szeme
Talán az Isten játszik most vele?
Leteszem én is öröm-fuvolám,
Aludj, csicsikálj, én kis unokám!
Móra László (1890. október 20. – 1944. december 29)
Bevallom, a vers elolvasása után átsuhant bennem az a gondolat, hogy talán nyomdahiba történt és Móra Ferenc írta ezt a verset, gyanús volt, mert tudtam, hogy Móra Ferenc akkor már nem élt, de mindenesetre megnéztem a Wikipédiát. Jó helyen kapisgáltam, mert mindjárt három olyan Móra nevet dobott ki a gép, akik közeli rokonságban állnak, és mindhárman a tanári asztaltól indulva szereztek maguknak írói, költői, publicista hírnevet. Móra Ferenc fivére volt Móra István, István László nevű fia volt a fenti kis vers írója.
Móra Ferencről tudjuk, hogy szegényparaszti családba született, és nyomorúságos körülményeik ellenére a szülei gondot fordítottak fiaik taníttatására. Tizenöt évvel idősebb bátyja, István, író, költő és néptanító, verseivel, könyveivel, cikkeivel, színdarabjával már ismertnek számított az Alföldön. „Földszint” című verseskötetével pedig olyan szép sikert aratott, hogy Budapest Főváros Tanácsa 1885-ben egyhangúlag megválasztotta budapesti tanítónak, majd 1899-ben polgári iskolai tanárnak. Ferenc öccse az ő hatására, bíztatására választotta a tanári hivatást.
Miután a verset László írta, hagyjuk hát a nagy elődöket, forduljunk Móra László tanár, iskolaigazgató, író, költő, lapszerkesztő, művelődésszervező és székesfővárosi tanügyi szakfelügyelő felé, aki – mint kiderült, két neves, egymással közeli rokonságban lévő alkotónak a harmadik generációs tagja volt. Ő már Budapesten nevelkedett, a pápai tanítóképzőben szerzett oklevelet 1909-ben. Egy óbudai iskolában tanított, onnan vitték katonának előbb a szerb, majd az olasz frontra, Piave mellett fogságba esett, majd francia táborban raboskodott, csak 1920-ban engedték haza. Folytatta munkáját pedagógusként, majd 1930-ban – már iskolai igazgatóként – „oktatói és költői sikereire való tekintettel” a budai várban lett elemi iskolai igazgató, majd ő igazgatta az 1934-ben felépített Külső-Bécsi úti elemi, majd később polgári iskolát.
Első verse 1909-ben jelent meg az Ország-Világban. Pedagógiai munkája mellett rendszeresen publikált verseket, novellákat, meséket, tankönyveket, amelyek gyors egymásutánban jelentek meg a napi- és hetilapok hasábjain; egy részük angol, német és lengyel fordításban is. Több ifjúsági és gyermeklap munkatársa, majd felelős szerkesztője volt az 1928–36-ban megjelent Meseország című lapnak, A magyar tanítók gyermeklapja nevű kiadványnak, 1938-tól főszerkesztője a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt című lapnak, szerkesztette az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság évkönyvét Simon Lajossal, és a Tanulók naptárát. Az 1930-as években rendszeresen mondott meséket a Magyar Rádióban, s tartott ismeretterjesztő előadásokat.
Az 1922-ben alakult Gárdonyi Géza Irodalmi Bizottság, majd a Gárdonyi halálát követő átszervezés után megalakult Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság főtitkára lett. Alelnöke volt az 1933-ban alakult Gyóni Géza Irodalmi Társaságnak, 1935-től tagja a Kiskunfélegyházán tevékenykedő Móra Ferenc Társaságnak. Tagjai közé választotta a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, valamint a Balatoni Társaság is. Költészetében – gyermekversei többségében is – az otthon, a család, a szülők, az Alföld és a természet imádata párosul mély, irredentizmussal átszőtt hazafiságga és Isten-szeretettel.
Nem volt országos híre, de nem volt „akárki”.
XX. század című verskötetét az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. február 26-án kelt 530/1945. M.E. számú rendeletével „fasiszta szellemű és szovjetellenes sajtóterméknek” nyilvánította, indexre tette, és annak fellelhető példányait megsemmisíttette.
1944. december 29-én holtan találták feleségével együtt testvérhegyi lakásukban. Halotti anyakönyvi bejegyzése szerint halálának oka „öngyilkosság, mérgezés”. Feltételezések szerint a szovjetek bejövetele utáni fenyegetettség elől menekültek a halálba.
A háború után egész életének munkássága – sok, akkor még élő vagy hozzá hasonlóan belehaló író-, hírlapíró- és költőtársával együtt – a homályba veszett. Bedarálták vagy elégették. A véletlennek – vagy isteni sugallatnak – köszönhetően leltem rá erre a fenti kis írásra, ami megfogott és keresgélésre késztetett. Talán azért, hogy ezen a napon, a Magyar Kultúra Napján, fejet hajthassunk Móra László és vele együtt mindazok előtt, akiknek tehetsége és egész további élete ellehetetlenült az akkor kezdődő és nagyon sokáig tartó véres, hazug, fájdalmas és életidegen világban, amit gyerekként magam is átéltem.
R.V.
