Először a félelmetes hangokat hallottuk, dübörgést, süvöltést, kiabálást, sikoltozást. Egyre fülsiketítőbb lett a hangzavar, és már ott is voltak a rendőrök. Repültek a gumilövedékek, lovakkal vágtattak felénk. Én annyira félek a lovaktól, hogy azt sem tudtam , hová meneküljek. Éva valósággal sokkot kapott, egész testében remegett. Láttuk, hogy rohantak a menekülő emberek után és akik a földre estek azokra több rendőr is rárontott, ütötték-verték őket teljes erőből a gumibottal. Rugdosták is a tehetetlenül földön fekvőket a fekete ruhás, azonosító nélküli rendőrök. Még a kapuk alá is bementek áldozataikért.
Nem felejtem el azt a fiút, akit a közelünkben mellkason lőttek. A gumilövedék a húsába nyomódott. Fehér pólóján pillanatok alatt hatalmas vérfolt éktelenkedett.
Az akkori miniszterelnök úgy nyilatkozott, hogy a rend őrei a huligánokat verték. De mi nem voltunk huligánok! Nem volt az ünneplők között egy sem!
Mostanában újból lehetett hallani arról a szerencsétlen félszemű fiatalemberről, akinek kilőtték a jó szemét, ezért öngyilkos lett. A fiam még beszélt is vele egy későbbi időpontban.
Mondanom sem kell, minden erőnket és bátorságunkat összeszedve rohantunk az Erzsébet híd fele. Onnan már jöttek a szirénázó mentőautók. Gyalog eljutottunk a Körtérig, onnan végre haza.Ennyi év elteltével is felzaklatnak az emlékek.
Lejegyezte: s.k.
