Szebeni Zsuzsa színháztörténész, a sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Intézet igazgatója és a Carola Egyesület egyik alapítója az Erdélyi Református Gyűjtőlevéltárban talált rá az Erdélyi Helikonhoz kapcsolódó egyik legizgalmasabb hagyatékára (miközben Bánffy Miklós életét kutatta). Ez a forrásanyag négyszáz olyan személyt jelöl meg, akikkel Carola a két világháború közötti időszakban levelezett – mondja a kutató, akit ez a gazdag levelezés kíváncsivá tett: ki volt ez a kivételes személyiség?
Carola. Így hívta mindenki és így beszélt róla mindenki Kolozsvárott báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Caroláról, akár ismerte, akár nem. „Szép, sudártermetű asszony volt vörhenyesbarna hajjal, égő-fekete szemekkel” – írt róla a Magyar Nemzet 1948. október 31-i számában, amikor hírt adott a nemesasszony elhunytáról. Szilvássy Carola 1876-ban született Szilvássy Béla hadrévi földbirtokos és Wass Antónia báróné házasságából. Bár őt és lánytestvérét is Bécsben iskoláztatták, Kolozsváron vezették be az úri társaságba, ahol a szépséges lánynak azonnal nagy sikere lett. Hamarosan ő lett a Trianon utáni szellemi újrakezdés legfőbb fóruma, az Erdélyi Helikon nagyasszonya, Színielőadásokat és műtermi tevékenységeket is irányított a városban, felkutatta a hadisírokat és szervezte a front kulturális életét. Feltűnő volt, hogy unokatestvérével, Wass Máriával – aki szintén hadiápolónő volt az első világháborúban – pónifogatokon közlekedtek, hogy ne kelljen mindig bevárniuk a lassan mozgó tréneket.
Akik szerették és akik szeretik
Karácsony Benő író így jellemezte a különc bárónét: „Aligha ismertem nőt, aki Carolánál gyakrabban szolgált volna meglepetésekkel. Szenvedélyesen tudott gyűlölni, és ugyanolyan szenvedéllyel tudott jó lenni. Szerette az életet, mindig érdekesnek, izgalmasnak, még a legnehezebb pillanataiban is szépnek tartotta. Nem félt senkitől és semmitől, megingathatatlan volt fatalista hitében. Az élet csúcsain álló emberek között nagyon sok ellenséget szerzett magának harcos szókimondásával, de egyre több és több barátot, csodálót az elesettek, az igazi nyomorultak és szerencsétlenek között.”
Bánffy Miklós gróf – akihez ötvenöt évig fűzte barátság és szerelem Carolát – ezt írta róla vallomásaiban: „Tizenhét éves volt, amikor először láttam. Egész életemen át ismertem, követtem, szerettem és becsültem. Az Erdélyi történet Adrienne-jében sok vonást felhasználtam belőle, de egész irodalmi pályámban érvényesült a befolyása.”
Molnár-Bánffy Kata, a film producere ugyancsak nagy tisztelője a bárónénak, akiről úgy véli, máig rejtett szereplője a magyar kultúrtörténetnek. „Nevét alig-alig ismerik, jóllehet működése a Trianon utáni erdélyi közművelődés megszervezésében igencsak jelentős volt. Elég, ha csak azt nézzük, hogy tevékenyen részt vett az Erdélyi Helikon működtetésében (amelynek alapítója és mecénása báró Kemény János volt, aki a mozgalom rendelkezésére bocsájtotta marosvécsi várkastélyát is).”
Azok az írók, akik ennél a társaságnál kívánták megjelentetni műveiket, nem egy esetben Szilvássy Carolával véleményeztették azokat, és többnyire ő szerkesztette meg a közlésre szánt kéziratokat. Egyszerre volt az írók múzsája és kritikusa. Mindemellett ő maga is írt kisebb novellákat, verseket, színpadon és filmben is szerepelt, de utálta az arisztokrata származásával járó baronessz szerepét. Bánffy róla mintázta meg erdélyi történetének kivételes nőalakját, Milóth Adrienne-t. (Ebben a könyvben az író a szerelmüknek állított emléket.)
Kora legművelteb és legbátrabb asszonyaként csak csodálni, vagy gyűlölni lehetett. Bátor volt, és szembement a Nyugathoz képest maradinak számító erdélyi arisztokrácia merev szabályaival. Azok, akikkel kapcsolatban volt, kénytelenek voltak állást foglalni vagy mellette, vagy ellene. Kevesen mertek nyíltan szembe szállni vele, de a háta mögött sokan szapulták. Mindemellett számos csodálója akadt. Az új iránti fogékonyságával, modern gondolkodásával és kivételes műveltségével lenyűgözte a férfi gondolkodókat, így társaságban is – nő létére – egyenlő félként kezelték.
Élete a kalandok és a sokszínű élet példája
„Carola élete játékfilmbe való, rendkívül összetett és kalandos” – állítja róla Molnár-Bánffy Kata. Legextrémebb vállalkozása az volt, amikor Afrikában, egyik barátnőjével, hajón és lóháton keresték meg a második búr háborúban húsz esztendősen elvérzett unokatestvérének a sírját. Első volt abban is, hogy nőként ült fel a repülőre. Ez 1909-ben (?) történt, amikor a francia repülőgép-feltaláló, Louis Blériot, bemutatta találmányát Budapesten. Persze ennek a légi kirándulásnak megvolt az ára: férje, Bornemissza Elemér, a Károlyi grófok tiszttartója és ügyintézője, tízezer arany koronát perkált le érte…
Feltűnő volt az is, hogy leginkább tandemkerékpáron közlekedett és erősen sminkelte magát. Szerette az extrém sportokat is, nagy hegymászó is volt. A Monarchia és Erdély szinte mindegyik hegyét megmászta.
Nem törődött a konvenciókkal
Szociális tevékenysége is kiemekedő volt. Nagyszeben leigázása után Bánffyval és Bethlen Miklóssal hetvenkét árván maradt csecsemőt mentettek ki a városból. „Már csak ezért is szobrot érdemelne…” – jelentette ki Szebeni Zsuzsa színháztörténész teljes meggyőződéssel, (Ő Carola-rajongóként a Carola Egyesület kurátora is egyben).
Amennyire karizmatikus személyiség volt, annyira nem volt szerencséje a bárónőnek a szerelemben. Bánffy Miklóshoz – bár mély érzelmeket tápláltak egymás iránt -, a gróf családjának tiltása miatt nem mehetett hozzá feleségül. Kapcsolatuk nyílt titok volt, de szerelmük nem bontakozhatott ki, hiába voltak lelki társak. Végül boldogtalan házasságban élt báró Bornemissza Elemérrel.
Soha nem törődött a konvenciókkal. Élete végéig egy kivégzett gyilkos szeretője, Frida volt a házvezetőnője. Alkalmazta a Kneipp-kúrát és rendszeresen tartott gyümölcsnapot is. Otthonát, a szilvágyi kastélyt, a kor legdivatosabb szecessziós otthonának tartották.
Ő volt környezete asszonyainak divat-előirányzója is. Mindig a legújabb divat szerint öltözködött, de jóval nagyvonalúbban, mint mások. Kemény János szerint internacionalistának mondta magát, és a nők emancipációjának is lelkes híve volt. A szüfrazsettek iránti csodálatával és szókimondó természetével kihívta a lányaikat féltő matrónák és az etiketthez ragaszkodók haragját.
Carola már puszta megjelenésével is magára hívta a figyelmet. De bármit tett vagy mondott, annak visszhangja volt. Ha kilépett a házukból, és feltűnt a New York Kávéházban, az Óvári-szalonban, vagy a Redautban tartott bálban, kortársai szerint neki volt a legszebb járása a városban, amihez fenséges tartása és sportos termete is hozzájárult.
Fekete-fehérben
Carola három-négy nyelven perfektül beszélt, követte az irodalom, a divat és a művészet változásait, és nem törődött a kisváros véleményével. Saját maga által kitalált és művészetekkel erősen átitatott világában élt. És nem szerette a színes holmikat. Nem esztétikai okokból, hanem mert szeretett kisfia hétévesen meghalt, és ettől kezdve visszafogottabban öltözködött. Leginkább már csak fehér-feketében járt emberek közé.
Közös filmjük központi figurájáról a forgatókönyvíró Ugron Zsolna mindig nagy tisztelettel beszél. Azt mondja, hogy „azért határozuk el, hogy filmet készítsünk róla, hogy megmutathassuk őt minél többeknek, mert ő saját korát megelőzve kreatívan, másokra odafigyelve élt. Nagyon sok olyan pillanata van az életének, amely figyelemre méltóvá tette őt számunkra. Rengeteget jótékonykodott, árvaházat hozott létre, kórházat is épített. Aktív közéleti tevékenysége során elnöke volt a Kolozsvári Nőszövetségnek, tagja a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságnak, alelnöknője az Erdélyi Színpártoló Társaságnak, mozgatórugója az Óvári Szalonnak, kitüntetettje az Erzsébet-rendnek és első számú támogatója volt a diakonissza mozgalomnak is” – összegezte végül Ugron Zsolna mindazt, ami olvasható a fentiekben.
Carola sírja a kolozsvári Házsongrádi Temetőben nyugszik. Sírkövén sem születésének, sem halálának időpontja nincs feltüntetve.
R. V.
