Néha a faluban is pusmogtak valamit az asszonyok, de legtöbbször elhallgattak, amint megjelent a színen. Az emberek sokszor csak suttogni mertek. A családban viszont soha nem esett szó róla, nem is emlegették, sötét homály fedte sokáig a titkot.
Mesébe illő történet. Ezt hallva rögvest megvétózom a „szomorú véget”, tudván, hogy a mesében végül mindig, minden jóra fordul, a helyére kerül. De ahogy hallgattam a mondandóját, engem ez egyre inkább egy élet írta regényre emlékeztett. Teli volt bánattal, fájdalommal, szenvedéssel, lemondással. Apja fiatalságáról, lángoló szerelméről beszélt, csupa nyomasztó emlékekről, amelyek nemcsak egy életet, hanem a nemzedékek életét is beárnyékolták. Ennek a különleges élettörténetnek főszereplői már a túlvilágra költöztek, a pusmogók is öregasszonnyá töpörödtek, sőt, közülük már alig van valaki életben.
Egy mesés kis faluban, a hegy lábánál éltek édesapámék, ahol mindenki mindenkit ismert. Apám suhancként beleszeretett egy kislányba. Igazán kislány volt, tizennégy éves, bár akkor, a háború előtt, már tizenhat évesen is férjhez adták a lányokat, ha jó parti kínálkozott. A lányka csodaszép volt, nem csoda, hogy apukám szemet vetett rá. Viola – mert így hívták -, kezdetben félénken elhárította az udvarlást, de ahogy telt az idő, nem tudott ellenállni, ő is megszerette a stramm fiút, Endrét. Így hívták apukámat. A lány szülei nem voltak gazdagok, de templomszegények sem, a szülei szépen nevelték, és abban bizakodtak, hogy a szépsége árán majd akad neki egy gazdag fiú, aki elveszi.
A szülői számítást áthúzta a szerelem…
Apámék hárman voltak testvérek, három fiú. Apám volt a legidősebb. A szülei azzal számoltak, hogy a földeket ő fogja majd gondozni, a birtokot ő viszi tovább. Szülei, jobban mondva Zsófi mama, módosak voltak. Valamikor az ő apja – az én dédnagyapám -, a harmincas években kivándorolt Amerikába és onnan tehetős vagyonnal jött haza. Mikor András nagyapa elvette a nagymamát, ő is kapott hozományként egy házat, szántóföldet, azt már nem tudom, hány hektárt. Kapott szőlőt is, a környék híres volt szőlődombjairól. Szóval: ami akkoriban kellett a jómódú falusi élethez, mindazt megkaptak. Apám komoly fiatalember volt. Tizennégy éves korától – akkoriban ez ritkaságszámba ment -, már az egyik környékbeli uraságnál volt ügyintéző. A szülei úgy gondolták, hogy idővel majd szépen felvirágoztatja saját birtokát is.
Azzal nem számoltak a nagyszüleim, hogy a szerelem elvakítja, áthúzza terveiket. Nagymamáék nem tudtak róla, hogy a fiuk udvarol Violácskának – a lányt így emlegették a faluban –, pedig forrón lángolt köztük a szerelem. De szerintem inkább az lehetett, hogy nem akartak tudni róla… Később aztán csak a fülébe jutott Zsófi mamának a hír, de akkor még azt mondta, „hadd bolondozza ki magát ez a fiú, azt a szegény jányt úgyse veheti el, majd kerítünk neki egy hozzávalót. Megkomolyodik, és nem fog félrekacsingatni, ha majd megnősül”.
Egész életében őrlődött az elveszett szerelem miatt
Apukám másképp gondolta. Annyira szerelmes volt Violácskába, hogy már készült bejelenteni nagymamának, hogy meg akar nősülni, elveszi a lányt. Mikor ez megtörtént, nagymama, aki mindaddig azt hitte, hogy a fia csak bolondozik, félrekacsingat, látszatra nyugodt maradt, de rögvest a sarkára állt, mondván: „Fiam, erről szó se lehet. Az a lány szegény”. Ekkor apukám megszólalt: „Pedig édesanyám, már a baba is útban van…”. Nagymamámnak – akit én közelebbről már nem ismertem, mert életében csak egyetlenegyszer találkoztunk – csúnya szája volt. Én ezt csak jóval később, a falusiaktól hallottam, mint ahogy azt is, hogy nagyanyám megátkozta Violácskát. A lány szülei tudtak a kapcsolatról, arról is, hogy megesett, de ők ezt nem nagyon bánták, hiszen szerették volna, ha a gazdag fiú hírében álló apám feleségül veszi a lányukat. Persze előbb-utóbb tudomásukra jutott, hogy apám szülei hallani sem akarnak a házasságról, és nem engedik meg még azt sem, hogy a lányuk a kapun belépjen.
Hogy mi módon fékezték meg nagymamáék apámat, esetleg mivel fenyegették, arról én semmit nem tudok, de végül is sikerült őt eltiltaniuk a lánytól. Violácska szülei – akikről köztudott volt, hogy igen értenek mindenféle rontáshoz, babonához, valami módon elvetették a lánytól a babát. Akkoriban ez hivatalosan nem ment. Arra nem derült fény, hogy ez hol, mi módon történt, de tény, hogy Violácska nem szülte meg a gyereket. Később sem lett gyermeke, bár – így szólt a fáma –, meseszép nő lett belőle. A szülei kerítettek neki egy igen stramm fiatalembert, akihez férjhez ment, majd együtt kimentek Amerikába. Apu itt maradt, és egész életében csak őrlődött az elveszett szerelem miatt.
Belebetegedett a bánatba
Nekem úgy mesélte anyu barátnője, hogy aput megrontották, mert akkortól kezdve állandóan beteg volt. Hol tüdőgyulladás, hol mellhártyagyulladás, hol tífusz – erre már én is emlékszem, mint gyerek, apu már akkor is tüdőgyulladásban szenvedett, nem tudom hányadszor. Később operálni is kellett. Ma már úgy gondolom, hogy nem a rontás, hanem a szerelmi bánat kínozta, ebbe betegedett bele.
Nem véletlenül témája a szerelmi bánat az irodalomnak. A nagy német költő, Johann Wolfgang Goethe Az ifjú Werther szenvedései (más fordításban szerelme és halála) című világsikerű levélregénye – , amelyben a főhős főbe lövi magát, amikor szerelme, Lotte, férjhez megy visszatérő jegyeséhez, Alberthez – ez is ezt taglalja. A való életben is sok történet szólt régen a gazdag fiúk és a szegény lányok közt (vagy fordítva) fellángolt és hamuba hullott szerelmeikről, amik mind szomorúan végződtek. A leány vagy a fiú lelkileg megtört, képtelen volt tovább élni, ha elhagyta a kedvese, életének megszűnt az értelme. Innen ered a „meghasadt szív” fogalma, a „megtört szív-szindróma”, amelyet először japán kutatók írtak le 1990-ben – olvasható a Harvard Medical School cikkében: „A szindróma egyfajta szívizombántalom, megrázkódtatás következtében, súlyos érzelmi vagy fizikai stressz hatására alakul ki, ilyenkor hirtelen megemelkedik a stresszhormonok szintje a szervezetben, és ennek hatására a szív bal kamrája kitágul. Jó hír viszont, hogy manapság már felismerik, könnyen és gyorsan gyógyítható.”
Apámat élete végéig kínozta a szakítás, szenvedett, de hallgatott és beletörődött. Pontosabban belefásult, és később tényleg bele is betegedett. Soha nem tudta kiverni azt a lányt a fejéből. De erről senkinek nem beszélt.
Szüleim között nem volt szerelem
Apunak meg kellett nősülnie – folytatta ismerősöm a történetet. – A nagymama így parancsolta, a nagyapa meg, aki olyan szelíd ember volt, mint apu, soha nem szólt bele semmibe. Apám anyuval huszonhat évesen házasodott össze, a történtek után egy évre. Másnap, amikor a bátyám megszületett, meghalt az anyai nagymamám. Ez 1941-ben volt. Az ismerős néni, aki ezt nekem mesélte, azt is elmondta, hogy már az esküvőkor nagyon beteg volt.
A szüleim között nem volt szerelem, sem a házasságkötés előtt, de aztán sem. Soha. Boldogtalan házasságban éltek. Ezt mi, a négy gyerek is megéreztük és megértettük, amikor már nagyobbak lettünk. Az apai nagymamánk akarata érvényesült, el kellett vennie anyut, mert ő egyedüli gyermek volt, és sok vagyon maradt rá az anyukája után. Erről a nagymamáról érdekes módon, azt is mesélték, hogy áldott teremtés volt, a mezőn dolgozó napszámosaiknak rendszeresen hordott ki ételt, ha nagyon meleg volt, meg vitte nekik a pincéből a csuporban hűtött aludttejet is. Jó szíve volt és nem volt kapzsi, pedig övé volt a vagyon.
A sors mindent visszaad
Apám fivéreiről, főleg a középső fiúról, csak nagyon keveset tudok. Az történt vele is, amit a nagymama akart. Gazdag volt, és mindig még gazdagabb akart lenni. Apámnak otthon kellett maradnia gazdálkodni, hogy a legkisebb fiú tanulhasson. Gimnáziumba járt, ami nem kis dolog volt. Apu vitte neki rendszeresen a holmit, az ételt, hogy semmiben ne lásson hiányt. Ő beleszeretett a magyar–matematika szakos tanítónőjébe, aki egy régi úri családból származott. Huszonhárom évvel idősebb volt nála, és elvette feleségül. Nekik nem lett gyerekük.
Ahogy mondják, a sors mindent visszaad. Ez az asszony szégyellte nagymamáékat, merthogy falusiak. Igaz, hogy Zsófi mama gazdag volt, de falusiasan beszélt, és a menyének ez nem volt ínyére. Ő más körökben mozgott. Egyik testvére katonaorvos volt, a nővére pedig apácafőnök Budapesten. A városban, ahol éltek, nem nagyon vallotta be, hogy ki a férje és honnan jött. Nagybátyám élete végéig egy városukban működő gyárban dolgozott, azt nem árulom el, hogy milyen beosztásban. Érdekes, hogy úgy, ahogy az apu esetéről, úgy az ő életéről se hallottam soha, senki ezt fel nem hozta. Csak utólag szereztem mindenről is tudomást. Mindig szerettem idősek közé járni, hallgatni, mit mesélnek a múltról, és onnan értesültem erről-arról. Foszlányokból raktam össze a családtörténetet.
Amikor csurgott apám szemében a könny…
Apukám és volt szerelme véletlen találkozásának – jó idő elteltével – , magam is szemtanúja voltam. Persze, akkor még nem sejtettem, hogy ki az a csinos, jól öltözött hölgy, akit apukám megölelt. Vagy inkább fordítva… Apukám és Violácska soha nem találkoztak a szakítás után, nem beszéltek egymással, nem tudtak egymásról. Egészen addig, amíg egy nap, több év elteltével – én olyan tizenhárom-tizennégy éves lányka lehettem – , elindultunk a szőlőbe, ahová nekünk egy kerten keresztül vezetett az utunk. Ahogy bementünk az udvarba, egy gyönyörű nőt vettem észre, elegáns, fehér ruhában, szalmakalappal a fején, mellette egy jóképű férfi állt. A férje volt, mint megtudtam.
Apu, mikor meglátta, megmerevedett. Egy lépést nem tudott tenni. De a hölgy felkiáltott és odalépett hozzá: „Endrécske, Endrécske, gyere, hadd öleljelek meg!” Apunak megállás nélkül csurgott a könny a szeméből. Ezt a megrázó jelenetet mindmáig látom, ha behunyom a szemem. Akkor láttam aput sírni, életemben először és utoljára. Gyerekfejjel csak bámultam, fel nem fogtam, hogy mi történik, nem értettem, kik ezek az emberek, mit keresnek itt, és miért sír az apukám.
Tudtam, hogy anyunak volt egy barátnője, akinek kivándorolt a férje Amerikába és ő utánament a gyerekkel, ezért arra gondoltam, hogy ő lehet az. Már csak felnőttként tudtam meg, hogy ez a hölgy Viola volt, aki akkor a férjével hazalátogatott Amerikából, és eljöttek a falunkba, hogy meglátogassák még élő rokonaikat. Violát – akinek soha nem született gyermeke és a férjével mindketten ott haltak meg Amerikában – , apukám soha többé nem látta, nem is hallott róla, mert azok, akikhez annak idején ellátogattak, közben mind meghaltak.
Aznap, amikor apu újra találkozott volt szerelmével, a szőlőben egy kapavágást sem tett. Nem szólt, csak ült, nézett maga elé és hallgatott. Én se mertem megszólalni, kérdezgetni. Apu nagyon szeretett minket, és csak a jóra nevelt. Mindig azt mondta, hogy „ha valamit kimondtok, azt tartsátok is meg”. Soha nem mertem volna a titokról faggatni őt. Nem sokat beszélt, szűkszavú volt, és soha nem mesélt semmit a fiatal koráról. Arra viszont emlékszem, hogy sokszor veszekedtek anyuval. Hallottuk, de nem tudtuk az okát. Anyu hamarabb elmondott akármit, de apu soha. De azt, hogy a szüleink nem szerelemből kerültek össze, mi, a gyerekeik, valahogy megéreztük. És olyan „jaj, de nagy”, összebújós szeretetet soha nem kaptunk tőlük. A maguk módján szerettek, de nem úgy, hogy kényeztessenek, simogassanak. Soha nem engedtek bennünket magukhoz közel, nem volt bensőséges a viszonyunk velük, elfojtották az érzelmeiket. Aputól ellopták, anyunak meg már nem sok jutott belőle…
R. V.
(A képek illusztrációk)
