Akinek két gyereke van
-Anyuka! Apuka miért nem alszik idehaza? – kérdi Jancsika, az ötéves.
-Hallgass! –kiált rá Ilus, aki már tízéves múlt -, ne szomorítsd anyut!
-Anyuka szomorú azért, mert nem alszik itthon apuka? – folytatja a kicsike.
Ilus izgatottan magyaráz:
-Apuka elvált! Érted? A szülők elválnak.
-De miért válnak el? – kérdi Jancsika.
-Mert már nem szeretik egymást, tudod?
-Anyuka nem szereti apukát? – kérdi Jancsi, – Akkor anyuka rossz!
Ilus mérgesen toppant:
-De buta vagy!! Apuka hagyott itt minket.
-Akkor apuka a rossz! – kiáltja Jancsi eltorzult arccal, s még hozzáteszi:
-Nem akarok apuka nélkül élni! Nekem legyen apukám!
Az anyjuk sápadtan hallgatja őket a másik szobából, ahol lázasan számol. Két hónapja élnek külön. Férje 180 pengő tartásdíjat fizet, s neki ebből kell magát és a két gyermeket eltartania. Ha az egyszoba konyhás lakás bérét, villanyt, gázt és tüzelőt kifizeti, telik még krumplilevesre és főtt tésztára is. Ő ugyanis olyan kisétkű. Ruháiból – még vannak – varrogat Ilusnak. Jancsi nem lázadozik még, ha női szoknyából készül a körülgombolós nadrágocskája. De már gyümölcsöt venni nem tud. Húsra sem telik. És arra sem, hogy kabátot vegyen magának, szó sem lehet. Lázasan húzza át a számadást, kezdi elölről… Az utóbbi napokban már járt egy kézimunkaüzletben. Kötést vállalna. Amit azért fizetnek, abból telne talán gyümölcsre olykor. De ha egész éjjel köt, sok villanyt fogyaszt és a számla megnő. Idegesen gyűri össze a számolócédulát. A feje zúg.
-Istenem, sóhajt magában -, legalább a gyerekek ne gyötörnének, legalább ők ne sírnának az apjuk után…
Éjjel lázasan hánykolódik az ágyában.
-Tűrnöm kellett volna? – tépelődik. – Ha szemet húnytam volna, nem jutunk idáig. – Felül, idegesen markolássza a haját. – Nem bírtam a hazudozást, a képmutatást. Istenem, miért romlanak el a házasságok? Miért gyűlöli meg két ember egymást, aki örök szerelmet esküdött?
– Meggyűlöltem – suttogja és reszketni kezd. Aztán hirtelen arra gondol, hogy most jobb. Most nincs hazugság többé. A férje meg fog házasodni, s ő, talán ő is férjhez megy egyszer.
– Soha! – kiáltja egy rémült hang benne hirtelen. Fölugrik, a tükörhöz siet. Szeme beesett, arca sovány, fakó. Úgy érzi, soha nem talál új párra, ha a robotban így elcsúnyul. Jancsika hiába követeli az új, jó apukát. Arra gondol, hogy többet kellene törődni magával.
– De akkor nem jut a gyermekeknek…
Sóhajtva fekszik vissza.
-Istenem – mondja -, tégy csodát, tedd, hogy nem csalt meg az uram, tedd, hogy én ezt soha nem hánytam a szemére, tedd meg a lehetetlent, hogy én nem akartam bosszút állni emiatt. Vagy rendelj mellém valaki mást. Egy tiszta, hűséges embert adj mellém és a gyerekeim mellé, Istenem. Egy megértőt… Én is megértő leszek. Nem leszek bizalmatlan, nem féltékenykedem, nem kergetem a csalásba az örökös féltékenykedésemmel, mint az első u,ramat. Istenem, hűséges, odaadó leszek…
Riadtan látja, hogy hajnalodik. Felkel, alvás nélkül, Jancsi harisnyáját javítgatja és átnézi Ilus dolgozatát…
Lengeffy művésznő
Lengeffy művésznő harmadik férjétől válik. Az elsőt azért hagyta abba, mert túlnőtte őt. Mikor összeházasodtak, egyformán kezdők és szegények voltak, de közben Lengeffy művésznő karriert csinált. Első férje nem illett többé hozzá, a ragyogó asszonyhoz, szürke hivatalnok maradt. Második embere gazdag volt és előkelő. Ám szerencsétlen életkörülmények közé került, olyasmi történt vele, ami nem csak pénztől, de az emberek megbecsülésétől is megfosztotta. Mint a patkány a süllyedő hajóról, úgy menekült Lengeffy művésznő második házasságából. Harmadik férje szerény modorú, mint az első volt és gazdag, mint a második. A szerény, de öntudatos férfiú nem tudja elviselni, hogy házasságukban az asszony hordja a nadrágot. A szerény úriember fellázadt és úgy fordult, hogy megismerkedett valakivel, aki csak őt imádná, csak érte élne, gondját viselné és úgy tekintene rá, mint egyetlen oltalmazójára. Lengeffy művésznő harmadik férje fellázadt a nőuralom ellen. Elköltözött. Most tehát harmadszor válik Lengeffy. Először történik meg vele, hogy őt hagyja el valaki és ez szerencsétlenné teszi. Önbizalma megcsappan. Azt hiszi, fogytán van varázsereje. Bizonyára öregszik, csúnyul. Talán már a művészete is kopni kezd. Bizonytalanul lép a színpadra. A premieren megbukik. Sírógörcsökben vonaglik és néha eszébe jut első férje, aki két fokkal előbbre jutott azóta a hivatalnoki létrán , megházasodott és feleségével csendes, kiegyensúlyozott családi életet élnek…
Néhány sor az írónőről
Ignácz Rózsa (1909-1979) is elfeledett íróink közé tartozik. Előbb színésznőként mutatkozott be Erdélyben, majd mint áttelepült újságíró szerzett nevet magának, de az igazi sikert az hozta meg, amikor a szépirodalomra váltott és egymás után jelentek meg nagysikerű regényei, mesekönyvei, útibeszámolói és életéről szóló történetei. Az 1920-ban megjelent Urak és úrfiak című első könyve hozta meg számára a legnagyobb elismerést, amelyben olyan sorsokat mutatott be, akiket az elvesztett területekről telepítettek át, vagy akik ottmaradtak a határ túloldalán. A háború után tíz évig nem publikálhatott. Hetvenévesen már szerződése volt a kiadóval e könyve új kiadására, de ezt váratlan halálos balesete megakadályozta. Temetésén Göncz Ádám búcsúztatta.
Elváltak és egyedülmaradtak – ma
A két történet elolvattsása után jutott eszembe, hogy napjainkban – amikor a válások száma nyolcvan nehéz év alatt az egekbe szökött -, vajon milyen segítségre, támogatásra, lelki gyógyírra számíthatnak azok, akik egyedül maradtak és segítségre szorulnak. A Családban utazunk blog Női Szervezetek adatbázisából megtudtam, hogy a válásokat 70%-ban a feleségek kezdeményezik. Ennek okait most mellőzve, maradjunk azoknál, akiknek a válás utáni gyász igen nehezen gyógyul. Tudjuk, hogy az ilyen komoly lelki megrendülések esetén félő, hogy szétesik a család. Elgondolkodtam azon, hogy azok a csonka családok, amelyek a válás után ráadásul még komoly megélhetési gondokkal is küszködnek, vajon kitől remélhetnek támogatást? Tudom, hogy az önkormányzatok működtetnek családsegítő központokat. De azt nem, hogy vannak-e kies hazánkban felkészült, kifejezetten az ilyen helyzetbe szorult – jórészt asszonyoknak – támaszt nyújtó szervezetek, segítők, klubok, állami szervezetek vagy civil csoportok.
Az interneten kezdtem böngészni. Keresőbe beírva: Elvált nők… Hamar rátaláltam a Belvárosban az Elváltak és Egyedülmaradtak Közösségére, amely lelki segítséget nyújt elváltaknak. És találtam megszámlálhatlan randivonalat is, meg legnagyobb meglepetésemre elvált asszony-pornó kínálatok tömkelegét! A Femina egyik írása pedig 10 jótanácsot kínál fel az elvált nőknek, amiből megtudják, hogy friss szingliként hogyan ismerkedjenek. A Wikipédia elmagyarázta a válás lényegét, a Caféblogban pedig a nők szégyenérzetéről olvashattam egyet, s mást. És szó szerint elámultam azon a hatalmas mennyiségű filmen és könyvön, ami e témáról szól, és reklámozzák. És persze az sem kétséges, hogy vannak szép számmal kifejezetten nőket védő szervezetek, csoportok szerte az országban, de ezek többsége a bántalmazott nők számára kínál komoly lelki-, szociális- és jogi támogatást. Észrevettem ugyancsak szép számmal olyan egyházi, vallási közösségeket is, akik felkínálják, hogy hozzájuk is fordulni lehet.
Mindössze két olyan hirdetést találtam – mindketten nők -, akik szakemberként kifejezetten az elvált nők számára ajánlanak segítséget az elengedéshez, a mozaikcsaládoknak pedig a családi összetartás megteremtéséhez. Az óradíj nem szerepelt a hirdetésekben…
Bevallom, ez a kis felsorolás bizonyára nem teljes. De hiányérzetem van…
Én is azt vallom, hogy a társadalomnak leginkább annak érdekében kell mindent megtenniük, hogy a családok életképesek maradjanak és a válások száma csökkenjen. És ezt kellene minden válságos helyzetbe került házaspárnak is megtennie. De ha a válás mégis megtörténik, akkor mindig vannak vesztesek is a történetekben. És én úgy vélem, hogy az így bekövetkező válságos helyzetek megoldásának terheiben – melyek zöme általában a lelki és anyagi bizonytalanságba kerülő asszonyokra hárul -, nem csak a már megalakult civil szervezeteknek, hanem az államnak is felelős részt kellene vállalnia. Sokakon sokat segítene, ha létrehoznának néhány olyan központot, ahol kifejezetten az ilyen sokrétű feladatok ellátására szakosodott szakemberek tudnak – nem hivatalosdit játszani, hanem – konkrét, kézzelfogható lelki és anyagi támogatást nyújtani. Az elvált nők párválasztásának segítésére szakosodott profi magáncégek már egymás lábát tapossák és tárt karral várják az egyedül maradt asszonyokat.
Itt lenne az ideje, hogy tegyünk is valamit nem csak civilként, hanem szervezetten azokért, akik válságos helyzetük miatt nagyon nehezen küszködnek, saját erejük kevés. Tegyünk értük, hogy új családot alapíthassanak, és ennek okából ők is mielőbb kopogtassanak valamelyik profi magáncég kapuján…
R. V.
