Emberek az embertelenségben

2020-02-03 | Budaörs
"Az embertől otthonát, környezetét, faluját, házát, földjét, kenyerét, vizét emberségesen elvenni nem lehet." 73 évvel ezelőtt magyar írók és értelmiségeik tiltakozó állásfoglalást jelentettek meg a Magyar Nemzetben, miután egy nap múlva megkezdődött a magyarországi németek tömeges kitelepítése.

A magyar kormány 185 ezer német nemzetiségű magyart fosztott meg állampolgárságától és minden vagyonától és telepített ki Németországba. A propaganda a svábok kollektív bűnösségéről szólt, bár a kitelepítettek nagy része soha nem volt a Volksbund vagy más náci-szimpatizáns szervezet tagja. A rendeletet Nagy Imre belügyminiszter írta alá, de egyik legnagyobb támogatója Kovács Imre író, népi szociográfiák szerzője, a Parasztpárt főtitkára volt: „A svábság egy batyuval jött ide, egy batyuval is menjen. A svábok önmaguk szorították ki magukat az ország testéből, minden tettükkel azt bizonyították, hogy együtt éreznek a hitleri Németországgal.” Amikor 1946. január 19-én Budaörsről elindult az első szerelvény Németország felé, a kitelepítettek csakugyan egy-egy batyuval a hátukon vártak a sorsukra. Ezt követően jelent meg az írók és más értelmiségek tiltakozása, amely hatást ugyan nem ért el, de legalább volt. Az aláírók között csak egy politikust találunk: a szociáldemokrata Kéthly Annát. A tiltakozók egy része néhány hónappal korábban zsidó származása miatt ugyancsak üldöztetésnek volt kitéve.

A nehéz körülmények közepette is higgadt maradó Bibó István 1945 májusi memorandumában elítélte a svábok kitelepítését. Az egész mögött – fogalmazott – „ugyanaz a szellem mozog, amely (a zsidókat deportáló) Bakyék szörnyeteg akcióit is mozgatta”, az pedig hogy „számos német” lett volksbundista, a „rosszul értelmezett hazafiság” és a „beolvadás” elkerülésének szándékából fakadt. Az „erkölcsi vereséget” szenvedett Magyarország „regenerálódását” pedig – folytatta – a bűnbakkeresés nem segíteni, hanem akadályozni fogja.

„ĺrók és művészek állásfoglalása a sváb kitelepítés ellen Az Atlanti Chartának, Jalta és a San Francisco-i határozatoknak és minden döntésnek, mellyel a szövetséges hatalmak a náci uralom által romba döntött világ újjáépítését vállalták, előfeltétele azoknak az ideáloknak a törvénybe iktatása, amelyekkel a keresztény civilizáció, a keresztény erkölcs és a humanitás az emberiséget megajándékozta. De éppen mert ismerjük becsületes szándékait és tudjuk, hogy erejük is van e szándékok megvalósítására, kötelességük azzal a szerénységgel, mely egy, a múltak dolgaiban elmarasztalt ország polgáraihoz illik, de az emberiesség törvényeihez való kiirthatatlan ragaszkodással, mellyel éppen a múltak tévedéseit akarnók jóvátenni, egy olyan intézkedésre rámutatni, mely sérti azokat az ideálokat, melyek védelmében a szövetségesek hadra keltek, és gyengíti azokat a reményeket, melyeket az emberiségben éppen a szövetségesek győzelme keltett. A potsdami határozatok szerint azok az országok, melyek német kisebbséggel bírnak, kötelesek ezeket a határaikon áttenni, hogy azok végleg Németországban helyezkedjenek el. Nálunk ez közel félmillió sváb származású magyar polgárnak otthonától, életlehetőségeitől való megfosztását, a legmostohább körülmények közé való kitaszítását jelenti. A közel félmilliónyi svábság kitelepítését most a szövetségesek utasítására a magyar kormány intézi, ami azt jelenti, hogy itt – amennyire csak lehetséges – az emberiesség szempontjai fognak érvényesülni. De legyünk tudatában annak, hogy emberségesen ez a kitelepítés a szövetségesek és a magyar kormány legjobb szándéka mellett sem oldható meg: az embertől otthonát, környezetét, faluját, házát, földjét, kenyerét, vizét emberségesen elvenni nem lehet. És ez ellen akarunk mi felszólalni, és ezért kell az egész magyar társadalomnak tiltakoznia. Aki gyilkosnak segített, vagy mint volksbundista közösséget vállalt ezekkel a gazságokkal, vagy önként vállalkozott az SS pribék szolgálatára, az bűnhődjék, ha sváb volt, ha magyar volt. Aki azonban nem követett el gaztetteket, csak éppen részese volt egy tömegtébolynak, melynek hajh, annyi magyar is részese volt, vagy aki azzal a közömbösséggel nézte a náci uralom fejleményeit, melyet a múlt esztendőkben a magyar társadalom nagy része is tanúsított, azt ne engedjük veszni, azt próbáljuk megmenteni az igazi demokratikus Magyarországnak, melynek erkölcse, humanizmusa és pedagógiája kell hogy nemesítőleg hasson mindazokra, akik ennek az országnak igazi fiai akarnak maradni. Anyagi megfontolások is javallják, hogy ne telepítsük ki svábságunkat. Rettenetes a vérveszteség, amit ez az ország a háború kitörése óta szenvedett. A keleti harctéren, de az ország területén belül is sok százezer – tán félmilliónál is több – magyar veszett el: a náci és nyilas gazság közel 600.000 zsidót pusztított el, az éhezés, fázás, betegség által legyengült ország szaporodási lehetősége a legkisebbre csökkent, s most még félmilliónyi dolgos svábság kiűzése – hogyan pótolhatja hazánk ezt a vérveszteségét?!”

Az aláírók: Bálint Imre, Baranyai Lipót, Csathó Kálmán, Csécsy Imre, Dessewffy Gyula, Faragó László, Fenyő Miksa, Fischer József, Fodor József, Füst Milán, Gellért Oszkár, Heltai Jenő, Horváth Zoltán, Jendrassik György, Kassák Lajos, Kéthly Anna, Varannai Aurél, Nagy Lajos, Parragi György, Pátzay Pál, Radnóti József, Sík Sándor, Supka Géza, Szőnyi István, Wesselényi Miklós, Zsolt Béla.

(Magyar Nemzet, 1946. január 18.)

 

s.k.

Megosztás