1909-ben vezette oltár elé Esterházy Pál, a korabeli arisztokrácia egyik legjobb partijának számító gróf. A szerelmi házasság ötévnyi gondtalan boldogságot hozott az ifjú párnak.Idilljüket a kontinenst lángba borító világháború szakította félbe.
Egy fiatal lány, aki a biztonságos arisztokrata létből szabad akaratából csöppent a világégés veszélyes forgatagába. Katona férje után szökött Galíciába, kezdetben illegálisan ápolta a front mellett a betegeket.
„Érzem, hogy igenis a helyemen vagyok, nincs más hely számomra most kerek e világon, mint itt, ahol oly nagy az emberi szenvedés” – írta 1915. február 16-án, miután átélte az első drasztikusabb élményét, amikor a cipője szó szerint átázott a kifolyó vértől, és akármerre nézett, kilógó beleket, ellőtt karokat és arcukat vesztett bakákat látott.
„Sok a sebesült, és micsoda sebesülések! Nem lehet felismerni, hogy ezek a hörgő, ordítozó, széjjelszakított emberek fiatalok-e vagy öregek, még kevésbé elképzelni, hogy ezek az arcok valaha mosolyogtak. Kilógó agyvelők, törött csontok, fityegő végtagok, egyenruháik csupa sár és vér” – írta naplójába 1916 májusában Andrássy Ilona grófnő az olasz frontról.
A pápai kastélyuk egyik szárnyát egy hadiárvaotthon céljára felajánló grófnő már július 31-én beiratkozott egy ápolónői kurzusra, amely kezdetben nem tűnt túl izgalmasnak. Időközben a Vöröskereszthez átkerülő asszony szívmelengető történeteket is megörökített: „Egy orosz tiszt egészen elválaszthatatlan barátságot kötött egy huszárral. Kézitusában leszúrták egymást és egymásra estek. Akkor már csak a szenvedő embert látták a másikban, és megfogták egymás kezét. Két-három napig feküdtek egymás mellett sebesülten, most együtt érkeztek, egy kórházba viszik őket, mert nem akarnak elválni egymástól.”
A helyszínen valódi hadi állapotokat talált. Minden hajnalban fegyverropogásra ébredt, látta, hogy a sebesülteket gyertyafénynél műtötték. Ő maga egy kiégett iskolai szobában talált fekvőhelyet, ahová pongyolájából készített függönyt, egy alkalommal pedig őt küldték fel a helyi templomtoronyba őrködni.
Az arisztokratákat nem kötelezték arra, hogy az első vonalban szolgáljanak, ám Esterházy Pál, amikor csak tehette, kihelyeztette magát a lövészárkokba. „Ő nem akarja, hogy jobb sorsa legyen annál a szegény paraszt családapánál, aki százezrével az első sorokban védi a hazájukat” – írta férjéről.
„Nekem soha többé nem volna jó lelkiismeretem, ha nem venném ki a szenvedésekből is az oroszlánrészt, mint ahogy kijutott nekem az oroszlánrész az élet örömeiből.” – ezt már a férje közölte. És a gróf továbbra is együtt masírozott katonáival, azt ette, amit ők, hiába kapott minőségi cigarettákat, elajándékozta, és azt szívta, amit társai.
1915. július 26-án – azon a napon, amikor Ilonának megérkezett a levél, hogy engedélyezték a frontszolgálatát az olasz vonalon – Esterházy a 7. huszárezred gyalogságát vezette Dziewietniki község templománál lévő sáncok ellen, amikor délután egy orosz golyó kioltotta életét.
„Nincs tovább!!” – jegyezte fel naplójába a 28-i sürgöny érkezését követően az özvegy.
Ám vesztesége ellenére továbbra is teljesítette önként vállalt kötelességét, elutazott a magyar Vöröskereszt oberdraubergi táborába. Ritkán írt haza, leveleiből sütött a bánat, amelyet igyekezett munkába temetni. Volt, hogy 46 órán át nem aludt. „Nincs bennem semmi életerő, nem csak a saját bánatom, de az a sok borzasztó nyomorúság és szenvedés, amit egy év óta látok, emberi roncsok, síró férfiak, egész életükre tönkre tett nyomorultak!” – panaszkodott egy levelében.
Andrássy Ilona naplója 1971-ben a dénesfai Cziráky-kastély egyik befalazott rekeszéből került elő, amelyben pontosan nyomon lehet követni, mit élt át a lány, aki főnővéri szolgálatai során testközelbe került a háború poklával.
Forrás: Múlt-kor
s.k.
