2012-ben az Éghajlat Könyvkiadó szerkesztett egy könyvet a 80. születésnapjára ajándékként, „A szeretet túlcsordulása – Annáról Annának” címmel, amelyben tudósok, művészek, közéleti szereplők, politikusok és legjobb barátai köszöntik. Engem is ért az a megtiszteltetés, hogy írásom bekerült ebbe a kuriózumnak számító kiadványba.
Kerek száz év telt el a magyarok számára oly gyászos nap, 1920. június 4-e óta, s Annára emlékezve, azért jutott eszembe e korábbi írásom, mert szól az írónő mának és jövőnek szóló Trianon felfogásáról is:
Nemo sumit sibi honorum, sed qui vocatur a deo.
A tisztséget magától senki sem vállalhatja, csak akit az Isten meghív. (Zsid 5,4)
„A profán foglalkozásokat, társadalmi állásokat, életfeladatokat is Isten akarja. De ezek a foglalkozások nem szükségszerűek, nem öröktől fogva elrendeltek. Együtt járnak az emberi társadalom szerkezetével és azzal együtt változnak.” Tehát, ahogy Márton Áron erdélyi püspök megfogalmazta, Jézus Krisztus „előre kiválasztja, elrendeli, predesztinálja az Ő munkatársait. Ő ülteti el a lélekbe a hivatás csíráját, az Ő kegyelme indítja meg a csíra életét, Ő neveli, fejleszti, formálja”. „A papságot rendelte arra a célra, hogy a történelmen áthullámzó nemzedékeket nevelje Isten országa számára”. Azonban nem csak a papságnak van küldetése és felelőssége a nyájával szemben, de minden vezetőnek elháríthatatlan felelőssége van, bármilyen „nyájjal” is bír.
Az író szellemi vezető, szavának súlya van, mely befolyásolhatja: magasba emelheti, vagy elzüllesztve mélybe ránthatja egy adott kor kultúráját. Terhelő a feladat, hogy a kapott talentumot hasznosítva formálja, építse, erősítse nemzete gondolkozását: iránytű és mérce legyen egyben. A múlt tanulságainak, a jelen visszásságainak és a lehetséges jövő bemutatásával segítsen megtalálni a helyes utat, felkészítsen a nehézségek elviselésére, pallérozza és felvértezze a lelket. De erre a küldetésre hitelesen csak az képes, aki mindig következetes és példaértékű volt saját életében, minden korban kitartóan vállalva politikai és vallási meggyőződését, s minden időben egyetlen érzés, a szeretet prófétája volt.
Ennek az elhivatottságnak élő példája Jókai Anna, akit Isten meghívott az írói tisztségre, s akinek különös képességet adott arra, mikor kell békességre buzdítani és előremutató erővé csillapítani az indulatokat, hol kell vigaszt nyújtani vagy mankóként biztos támaszt adni a csüggedőknek. Művei közül erre az egyik legszebb példa a „Szegény Sudár Anna” című regénye, amely színpadi monodráma feldolgozásával a Magyar Történelmi Szalon által 2008-ban szervezett előadáson ismerkedett meg a tagságunk. „Arról is akartam szólni – mondja Jókai Anna -, hogyan, milyen tartással és milyen erőforrásból táplálkozva lehetünk képesek a sokszor elviselhetetlennek tűnő lelki és testi szenvedéseket mégis elviselni; honnan jön a remény a reményre?”
Ugyanilyen pozitív kicsengésű, megszívlelendő tartalmú volt a 2012. június 4-én tartott Trianon konferenciánkon mondott beszéde is. Jókai Anna megosztotta velünk egy korábbi élményét, mikor a magyar területvesztést kifejező, lecsonkolt végtagú női torzó mellett mondott beszédet, s ez az alkotás, mely a friss trianoni fájdalomban született, késztette arra, hogy keressen egy újfajta, a most élő magyarok számára megfelelőbb szimbólumot. Hiszen amit lecsonkolnak, az meghal, nem él többé, az elszakított országrészek pedig, ha másként is, de élnek. „Én találtam egy fiatal keramikusművésznőt, Józsa Juditnak hívják, híres erdélyi mestereknek leszármazottja, s mikor egyik kiállítását nyitottam meg, találkoztam egy szobrával, ami a fájdalom mellett mégis reménységet sugall: egy még mindig szép, még mindig nagy jövő előtt álló fiatalasszony az arcán bánatos, de mégis reménytkeltő mosolygással, a fején ott van a magyarok ősi koronája. Ez a fiatalasszony nem csonka, egészségének birtokában van, és körbeveszik a gyermekei. Ezek a gyerekek ragaszkodnak az anyához, és az anya tartja őket az ölelésének a körében és aurájában, és ezek a gyerekek körben összefogózkodnak, egymást is segítik.
Ez nekem egy olyan szimbólum, amely ebben a rettenetesen nehéz időben, amit mindannyian megélünk, feladatot és reményt is adhat.
Ha úgy tekintünk azokra a honfitársainkra, akiket önakaratukon kívül szakítottak ki az országnak, a nemzetnek a testéből, mintha Magyarország, az Anyaország, a Boldogasszony gyermekei lennének, akik ott vannak körülötte, szomorúak, mert hiszen kicsit távolabb vannak, de az anya vigyáz rájuk.
Ez a szimbólum az, ami Trianonnak új jelképét alkothatja meg, amikor tudjuk, hogy tehetünk valamit ezekért az emberekért, mert ezek az emberek élnek, szenvednek, s ugyanazt a nyelvet beszélik, mint mi.” (részlet Jókai Anna 2012. június 4-én, a budaörsi Jókai Mór Művelődési Központban tartott beszédéből)
Egyesületünk alakulásától kezdve bensőséges kapcsolatot ápol az írónővel, hiszen ő már akkor felismerte a civil szerveződések fontosságát, a bennük rejlő erőt és lehetőséget a kulturális örökség ébrentartására és továbbvitelére, amikor ez még nem volt divatban. Előadásai, melyek hitet, reményt és szeretetet sugároznak, mindig kiemelkedő értékű események, maradandó és tennivágyásra sarkalló élmények maradnak számunkra.
Suenens bíboros szavaival: „A remény embere vagyok, mert hiszem: Isten új arcot ölt minden reggel, és most is teremti a világot, nem valahol az elfelejtett múlt ködében…” Erre a reményre buzdít minket Jókai Anna író, költő, akinek életére, további munkájára, -melyre magyarságunknak a jövőben is igen nagy szüksége van,- kérjük Isten áldását.
2012.június 25
Szaplonczay (Polgár) Marianne
a Magyar Történelmi Szalon elnöke
