Kozma Imre 1941-ben egy vonatbaleset során elvesztette édesapját, ezután édesanyja és nagyanyja nevelték. 1954-ben felvették a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumba, ahol 1958-ban érettségizett. Ezután az esztergomi papi szemináriumon tanult teológiát. 1963-ban szentelték pappá. Pappá szentelése után tát-dorogi káplán lett, majd 1966 és 1968 között a Zugligeti Szent Család Plébánián teljesített szolgálatot. 1968-ban a pesti ferences templom (Ferenciek tere) lelkésze lett, ahol 1977-ig volt szolgálatban. Ezután visszatért Zugligetbe, ahol létrehozta az ifjúsági és családpasztorációt, valamint első jótékonysági akcióit is itt szervezte meg.
. 1987-ben Csilla von Boeselager báróné felkereste Kozma atyát a zugligeti plébánián, ahol eldöntötték, hogy felelevenítik a Szuverén Máltai lovagrend értékrendjét megtestesítő és a szegényeket szolgáló szervezetet. Mivel Magyarországon még nem volt lehetőség a szabad egyesülés jogának gyakorlására, ezért 1988-ban von Boeselager bárónő megalapította Németországban a szolgálatot Ungarischer Malteser Caritas-Dienst néven. 1989-ben már lehetőség volt erre, ezért február 10-én megalakult Kozma atya vezetésével a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Ugyanekkor a Szuverén Máltai Lovagrend tagja is lett.
Első komolyabb akciója a szolgálatnak még ugyanebben az évben volt, amikor ötvenezer NDK-beli menekült átmeneti elszállásolást és élelmezést kapott a plébánia kertjében. Decemberben, a romániai forradalom idején sikerült huszonkét teherautónyi segélyt összegyűjtenie és elszállíttatnia Erdélybe. A 90-es években zajlott délszláv háború idején sikerült a vukovári szerb parancsnoknál elérnie, hogy a városban rekedt idős embereket, ill. nőket és gyerekeket Magyarországra evakuálhassa.
A szolgálat azóta kiterjedt országos hálózattal rendelkezik és az ország egyik legnagyobb segélyszervezetének számít.
A hitehagyott Európa gazdasági és demográfiai szempontok szerint beszél befogadásról, de nem foglalkozik azon keresztények életével, akiket hitük miatt üldöznek – mondta az interjúban Kozma Imre irgalmasrendi szerzetes.
A közelmúltban újabb terrorcselekmények rázták meg Európát, különös kegyetlenségű volt közülük a nizzai eset, amikor egy templomban imádkozó nőt fejeztek le. Jelek ezek, vagy figyelmeztetések?
Is-is. Az elkövetők muszlimok voltak, a terrorakciók pedig tudatosan a keresztények Istene ellen irányultak. Az imádság helyeit, illetve magát a keresztény embert, mint a Szentlélek templomát támadták meg.
Hogyan kell reagálni ezekre az eseményekre?
Harcos embernek tartom magam, az értékek világában nem ismerek alkut. Az egyház védelmében folytatott harcot azonban csakis eszmei és szellemi síkon lehet megvívni, mivel alapvetően a lelkekben, bennünk zajlik. A kereszténység az egyetlen vallás, amely a rosszra jóval válaszol: hitünk szerint a rosszat csak jóval, azaz megbocsátással lehet legyőzni. Látjuk, mi történik Európában, de a pogány világot jellemző küzdelem akkor sem uralkodhat el. Közös, valóban elveszni látszó értékeinket kizárólag akkor óvhatjuk meg, ha helyük van az életünkben. Európa istentagadó, hit- és egyházellenes lett, de csak akkor menekülhet meg, ha elég számban lesznek a győzők.
Mit ért ez alatt? Kik a győztesek?
A valódi győzelem a magunkkal vívott küzdelem gyümölcse, az érdekek helyett az értékek megalkuvás nélküli képviselete. Ehhez azonban nagy lelkierő kell. Sajátos körülménynek tartom, hogy Közép- és Kelet-Európában „jó szolgálatot” tettek a harcos ateizmus évtizedei: e régió országaiban jobban ragaszkodunk az európai örökséghez. A kérdés azonban a mi esetünkben is az, hogy mindennapi valósággá tudjuk-e tenni ezt az örökséget egyéni és közösségi életünkben. Nyugat-Európa már feladta a küzdelmet, mi még harcolunk.
A különbség a bevándorláshoz való viszonyban is megjelenik. Véletlen?
Valóban, az egész kérdéskört valahogy össze lehet kapcsolni a migrációval. A kontinensre érkezők zöme muszlim, ez a folyamat tehát vallási expanziót is takar. Ennek legrémisztőbb példái az említett merényletek. Európa a kereszténységben született, innen jutott el az evangélium a többi kontinensre a misszió révén, de sajnos ez már a múlté.
Akkor ez egyfajta revans lenne?
Nem, inkább a szekularizáció következménye. A keresztény misszió a görög és a latin örökséget is továbbvitte, beépítette a hitrendszerébe. Az előbbi az önismeret, az utóbbi az önnevelés kultúráját adta nekünk. A kereszténységben megjelenik az egymásért való felelősség, amire Krisztus is buzdít bennünket: „Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket!” Ez életünk valódi értelme, ebből fakad a többi emberért és a teremtett világért való felelősségünk. Napjaink válsága abban áll, hogy hátat fordítottunk a szeretet Istenének, nem találjuk a valódi boldogságot, és szenvedünk attól, hogy csak az érdekek maradtak. Emlékszem, annak idején Sajkodon hallottam Németh Lászlótól: „a szeretet drámai aktus, amibe vagy belehalunk, vagy nincs is. Az emberi élet műfaját tekintve dráma.” A szintén jelen lévő Weöres Sándor erre azt mondta: rendben, ezt el tudja fogadni, „de akkor az emberi élet költészete pedig az irgalom”. Az irgalom védettség, biztonság, amit annak adhatunk, akit szeretünk.
Kacsoh Dániel interjúja felhasználásával
s.k.
