-Az őseim valamennyien budaörsiek. Több keresztlevelet is őrzök az emlékeim között. Édesapám Szattelberger Konrád, édesanyám Konrád Mária Magdolna. Szüleim által rokonságban vagyok többek között a Frank,- a Feldhoffer,-a Winkler,- Tierhold, a Ritter, a Katzler, az Eberhard, a Csulits,a Konrád,- a Báder-, a Michelberger családokkal. Szegről-végről szinte minden régi budaörsi családdal.
Apám egy sokgyermekes családban elsőként született, mint fiú. Apja az első világháborúban szerzett betegségben korán elhunyt, így tizenöt évesen ő lett özvegy édesanyja és a testvérei támasza. Már korán beletanult a gazdálkodásba. A sok föld hasznot is hozott, de rengeteg munkával is járt. A Csiki dűlőben, a Kálvária mögött, a Rossbergen, a Pistályban, és a Madárhegyen voltak a családnak szőlői, gyümölcsösei. Állatokat is tartottak, mint a legtöbb budaörsi földművelő család.
Báder Mária nagymamám mindkét szülője korán meghalt, ezért őt és testvéreit a Michelberger nagyapáék nevelték fel. Fiatal lány korában a keserűvíz palackozóban kezdett dolgozni. A főnöke észrevette, hogy jól tud számolni, ezért az irodában alkalmazta a továbbiakban. Közben tejet is hordott a hátán Pestre. A tej árusítása sok budaörsinek jelentett bevételt. Általában asszonyok kora hajnalban a hátukon bevitték a tejet és ott kimérték, vagy viszonteladónak leadták. Nem féltek a megerőltető munkáktól sem. Ezért nagyon tisztelem őket. Spórolni, takarékoskodni is tudtak példaszerűen. De meg is lett a látszata! A Tabánban vettek egy üzletet és egy Krúdy Gyula által leírt kiskocsmát üzemeltettek. Aztán jött a háború. A nagymama nagyon élelmes asszony volt, tárgyalt ő a németekkel is és az oroszokkal is. Amikor azonban a házukat lebombázták, visszajöttek Budaörsre. A kitelepítést úgy úszták meg, hogy még a fővárosi nyilvántartásban szerepeltek.
A kitelepítés során sok rokonomat elűzték, a leszármazottaik szétszóródva élnek a nagyvilágban. Egy nagynéném a Heilbronnhoz közeli Untergruppenbachban, mások Belgiumban, Hollandiában, és még Brazíliában is élnek.
Édesapámnak pokoljárás volt a háború. Budapest ostrománál besorozták, mint híradóst. Megsebesült, a lábába aknaszilánkok fúródtak. A Vár alatti Sziklakórházba szállították. Tudjuk, hogy ott ezrével haltak a katonák, nem volt se gyógyszer, se kötszer,se élelem,még víz sem. Egy járóképes csoportot útnak indítottak. Azt is tudjuk, hogy mi lett azokkal, akik ott maradtak… valamennyien meghaltak. Apám még fel tudott állni,de jártányi ereje alig volt. Két bajtársa hozta úgy, az összefogott kezükre ültették. Önfeláldozó emberek voltak, hiszen ezzel a saját esélyeiket rontották. Budaörsön keresztül hajtották a hadifoglyokat. A mai Heimatmuseumnál volt egy kút. Akkor még a Wéber család lakott ott. Az őrök megengedték a foglyoknak, hogy igyanak. Ott állt néhány ismerős asszony, ők nagyon megsajnálták a sebesült budaörsi fiút és a bő szoknyájuk között elrejtették. Ehhez is milyen bátorságra volt szükség! Hiszen nagy árat fizethettek volna a jó cselekedetükért. Aztán, amikor elmúlt a veszély, akkor bemenekítették apát Wéber Jani bácsiékhoz.
Már egy kicsit erőre kapott, amikor egy ellenőrzésen valaki besúgta, hogy szökött katona. Apám sejtette is, hogy ki tette, nagyon fájt neki, mert budaörsi volt az illető. Onnan már haza sem mehetett, hiába várta a családja. Vitték egyenesen Szibériába. A kemény fizikai munka mellett borzasztó rossz volt az élelmezés. Még a helyi lakosság is éhezett. Volt, hogy krumpli héjból főztek levest. Apu minden munkát elvállalt, az orosz civilekkel jól összebarátkozott. Szörnyű volt látni, hogy körülötte elhullnak a bajtársai. Sokszor azt sem bánta volna, ha agyonlövik. Szinte csodának tartották, amikor egy vonatot indítottak haza, Magyarországra. De nem ért véget a szenvedés időszaka, mert két éven keresztül Tiszalökön dolgoztatták, úgynevezett „átnevelő táborban”.
Így teltek el az ifjú évei. Már 30 éves volt, amikor édesanyánkat feleségül vette.
Édesanyám vegyész szeretett volna lenni. Ám a kitűnő bizonyítványa ellenére sem mehetett egyetemre, mert kuláknak nyilvánították. Évekig a budaörsi Vermes-féle üzletben volt pénztáros, mígnem egy ismerős által a Parlamentbe került gyors-és gépírónak. Emlékszem, még kislányka voltam, amikor az Országház folyosóján rohangáltam. Anya mindent megtanult és megcsinált a háztartásban, a szőlőművelésben, de nem tagadta meg a budai életét sem.
A nagypapa belépett a termelőszövetkezetbe, bevitt több hold földet. Apu mindig őstermelő maradt. Nagyon szerette a lovakat, szépen és szakszerűen bánt velük. Egyszer teljesült a vágya, hogy két fekete lova legyen. Elmondok egy ugyancsak szomorú esetet. Egyik reggel a Szakályi Mátyás utcai házunkból kiállt a kocsival az utcára, nem húzta be a féket és még visszaszaladt valamiért. Jött egy motoros, a hangjától megijedtek a lovak és elindultak a lejtős utcán lefele. Apu el tudta kapni a gyeplőt, de a kocsira már nem tudott felugrani. Egy darabig húzták a lovak, végül is el kellett engednie. Az utca végén jött felfele egy idős asszony. A lovak ki akarták kerülni, mert bennük volt az ösztön. Ezért aztán nekicsapódtak a Pojzl vendéglő falának.(Az a ház ma már nincs meg.) Az egyik azonnal szörnyethalt, a másikakat le kellett ölni, hogy ne szenvedjen tovább. Apám zokogott, nagyon sokáig bánkódott az eset miatt.
Amikor az utcákon megyek, arra gondolok, hogy itt éltek az őseim. Nagyon erős a kötődésem Budaörshöz. Konrád dédapám magas kort élt meg, még emlékszem rá. Nyolcvan éves kora fölött még gyalog kijárt a Madárhegyre, ott egész napdolgozott a szőlőben, a visszafele utat is gyalog tette meg. Ha kapálás közben talált egy követ, azt felszedte. Amikor már sok volt belőle, akkor valamire felhasználta. Elődeim dolgoztak és takarékoskodtak –ezért boldogultak.
Nagyapámról, ifjabb Konrád Jánosról is őrzök egy történetet. A budaörsi csata idején futár volt és ő vitte azt a jelentést IV.Károlynak, amely következtében úgy döntött, hogy visszavonul. Ugyanis nem akart több véráldozatot. Erre a történelmi eseményre és a nagyapa tettére nagyon büszke volt a család.
Szép volt a gyermekkorom. Szerettem iskolába járni. Most is tisztelettel emlékszem a tanáraimra. Hauser József igazgató, Tompits tanár néni, Iszlai Zoltán, Takács Mihályné és a férje, Hatvani Lajosné,Nagy Gyuláné, Egresiné, Pasztorek Katalin -mind tanítottak. Nagy Gyuláné volt a kedvelt ének tanárom. Szerettem az iskolakertben dolgozni Vattai Piri néni gyakorlatvezető irányításával. Főzni, kötni, horgolni is megtanított bennünket. A fiúk az idő alatt Górász tanár úr felügyelete alatt fúrtak, faragtak, barkácsoltak. A kertben termett virágokat a Templom téri piacon eladtuk és az osztálypénzbe tettük.
Amikor Ádám fiam érkezését vártuk, nem tudtunk dönteni, hogy milyen nevet adjunk neki. Novemberben az Ó-temetőbe mentünk a sírokat rendbe tenni. Az angyalkás sír alatt anyu nővére Katuska pihen, aki hat évesen agyhártyagyulladásban meghalt.
A sírja mögött szintén rokoni nyughelyek vannak. Anyukám az egyiken elolvasta a gót betűket: – Nézd, egy Szattelberger Ódám. – mondta. Decemberben megszületett a fiunk, akinek az Ádám nevet adtuk.
Abban a házban élünk, ami még a nagyszüleinké volt. Bátyám is Budaörsön lakik, arra a telekre épített házat, amit szintén a nagyszülők hagytak ránk. A szüleinket eltemettük, gyermekeim felnőttek. Annak örülök, hogy ők nagyon jól beszélik az ősök nyelvét. Hálás vagyok és köszönöm, hogy az óvodától kezdve, a nemzetiségi osztályokban, a Heimatmuseum szakkörein jól felkészítették őket német nyelvből. Az Illyés Gimnáziumban nulladik osztályba jártak. Az ott szerzett tudásnak köszönhetően mindhárman tovább tudtak tanulni.
s.k.
