Beaumarchais színdarabja, a Figaro házassága, a maga idejében botrányt kavart. Mozart és da Ponte első közös munkája Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais 1778-ban írt drámájából készült. Az eredeti darab kényes témája miatt a franciaországi bemutató akkora botrányt kavart, hogy a király lecsukatta a szerzőt. Bécsben még 1785-ben is tiltott színműnek számított, így meglepetésként hatott a közvéleményre, amikor da Ponte engedélyt kapott a libretto megírására. A bemutatón II. József császár és a zeneértők lelkesen ünnepeltek, de az arisztokrácia jelentős része megbotránkozott, így az opera első körben csak nyolc előadást ért meg.
A dráma azért volt kora botrányköve, mert a ius primae noctis vagyis az első éjszaka intézményét feszegeti. A darabban a gróf mielőtt nyilvánosan lemond ezen joga gyakorlásáról, élni szeretne vele alattvalói tudta nélkül. Az első éjszaka joga a Katalán grófságban a XIII. századtól írásba volt foglalva, és csak a XVIII. században létrehozott első egységes spanyol polgári törvénykönyv szüntette meg – de Európa más országaiban igazából nem követhető nyomon, hogy létezett volna a gyakorlata, mivel írásban sem volt rögzítve, ráadásul az egyház által diktált erkölcsöknek abszolút ellentmondana.
A történet tehát a következő: a borbély, vagyis Figaró nem akarja elfogadni, hogy az ő személyes boldogságáról egy úr, az arisztokrata Almaviva gróf döntsön, sőt igényt tartson az első éjszaka jogára is, amit egy szerelmes szív nehezen tud elviselni. Figaro nem akarja hagyni, hogy mások mondják meg helyette, hogy ő hogyan éljen. Szembeszáll hát a gróffal és mindenkivel, aki az ő házasságát, az ő boldogságát akadályozza. Mindannyian Figaro felett állnak a társadalmi ranglétrán. Hol személyes, hol érzelmi, hol anyagi érdek fűződik ahhoz, hogy Figaro ne vehesse el szerelmét, Susannát, de lényegében azért akadályozzák ebben, mert hatalmukban áll ennek lehetősége és miért is ne élnének vele? Röviden ez a színdarab cselekménye. A színdarabot először 1784-ben bemutatták be Párizsban, majd botrányt okozó mondanivalója miatt a hatvannyolcadik előadás után betiltották. Néhány évvel később Bécsben egy Lorenzo da Ponte nevű úr, a bécsi olasz opera költője kijárja II. Józsefnél, hogy a színdarabból opera készülhessen. Ekkor született meg Mozart operája, a Figaró házassága.
S hogy milyen volt napjaink Figaró házassága a Latinovits Színházban? A színdarabot Alföldi Róbert rendezte, ezért az ő szíve joga volt a történetet olyan köntösbe öltöztetni, amely a mai korban élők számára hidat épített a múlt és a jelen közé. Az eredetileg Sevillában játszódó történet akár ma is megtörténhetne, ha az első éjszaka jogát már a XVIII. században létrehozott első egységes spanyol polgári törvénykönyv nem szüntette volna meg.
Hogy mi volt az oka a rendezőnek épp a Figaró házasságát színpadra vinni, hogy mi volt az üzenete a mai kor nézői számára, azt döntsék el a nézők. Számomra azon túl, hogy egy jól előadható színdarab, rejtély marad, hacsak az nem, hogy Alföldi Róbert szokása szerint jelen társadalmunkról kritikát rajzoljon és azt a színjátszás remek eszközeivel elénk tárja. Sőt napjaink igencsak nem szeretett, de viselni kötelező maszkjai is felkerüljenek a szereplők arcára. Így aztán végképp a jelenben érezhettük magunkat.
A szövegkönyv oly annyira maira sikerült, hogy nem nélkülözte az enyhén szólva nem szalonképes beszólásokat, az előadás során nem is egyszer. A színmű ettől nem sérült, hiszen látványos, mozgalmas és a remek színészek játékának köszönhetően remélhetően sikerrel játsszák majd az elkövetkező hónapokban. De óva inteném a leendő nézőt, hogy előolvasás nélkül nézze meg a darabot, mert ha nem teszi, nemigen fog belőle érteni semmit, legalább is az első felvonás végéig biztosan nem, mégpedig azért nem, mert kár szépíteni a dolgot, a színészek túljátszották a szerepüket. Mondanivalójuk a szinte üvöltésbe csapó beszédbe torkollott oly annyira, hogy az már az érthető szövegmondás kárára történt. Valószínűleg nem egyéni kezdeményezés volt ez a harsogás, hanem a rendező utasítása és elképzelése arról, hogyan történhet egy izgalommal járó szerelmi légyott vagy esetleg csak annak látszó esemény eltussolása, titokban tartása. Szerintem eltúlzott volt a le és fel rohangálások mellé ajtócsapkodások sorozata, azok ököllel való döngetése mely valószínűsíti a rendező szándékát az izgalom kifejezésére. A néző kapkodja a fejét, lassan nehéz felismerni a történetet, hogy ki kicsoda ki kinek a bőrébe bújt bele. Egy egy ilyen jelenetnek egy kellemes dallam vet véget, amely pontosan akkor jön el, amikor, a színpadon már tetőfokára ér az izgalom.
Nem tudom, mennyit rontott volna az élményen egy kellemes párbeszéd? Mert felmerül a kérdés: ez lenne a modern világ, a mi jelenünk, ahonnan kihalt a kellemes beszédstílus, helyüket néhol trágár – és ez sajnos a színdarab szépséges női szereplőinek szájából is elhangzó – megjegyzések veszik át.
Mindezeken felülemelkedve dicséret illeti a színészgárdát, ők eljátszották azt, amit eljátszatni akartak velük, s hűek maradtak a szövegkönyvhöz. A színészek hatalmas energiát fektettek a játékba, – egy sikeres színielőadást produkálva- mely hozzájárult ahhoz, hogy a néző a darab végén vastapssal jutalmazza őket. Csodálatosak voltak a kosztümök, a díszlet szép és ötletes, ami mind a színdarab sikerének egyik záloga.
Meg kell említeni a Latinovits Színház példaértékű felkészülését a jelen helyzetre való tekintettel a nézők és a színészek egészségének védelmében. A színházteremben a ragyogó tisztaság mellett a székek egymástól kellő távolságra voltak állítva lehetővé téve az együtt érkezők egymás melletti helyfoglalását. A színi előadás végén pedig példaértékű szervezéssel érték el- az amúgy telt házzal játszó színházból való távozást azzal, hogy hármas soronként hagyhattuk el a nézőteret, ami megakadályozta a tömeges kontaktust. Érthető az elővigyázatosság, hiszen a színház több hétig szüneteltette kényszerűségből az előadásait. A Figaro Házassága előadása is azt bizonyította hogy a Latinovits színház remek színészgárdával rendelkezik és jól választott szín darabokkal remélhetően a következőkben is további sikereket ér majd el.
Berzsenyi Bellaagh Ádámmal, a színház igazgatójával szünetben a kertben találkoztam. Ott szívhattunk egy pár szippantást a kellemes őszi levegőből, hiszen az előadás alatt végig maszkban ültünk. Láthatóan megelégedett volt, hiszen telt házat könyvelhetett el. Pár szót váltottunk. Utalva az elmúlt időszak nehézségeire : Hát nem csodálatos? – mondta. Végre sikerült összehoznunk ezt a bemutatót. Bizakodjunk és minden újra jóra fordul.
Major Edit
Fotó: Borovi Dániel Latinovits Színház
