A Föld a világűrből kéknek látszik, mivel felszínének 71 százalékát vizek borítják. A teljes vízkészletének azonban csak mintegy 2,5 százaléka alkalmas emberi felhasználásra. A vízfogyasztás a XX. században hatszorosára – a népesség növekedési ütemének kétszeresével – nőtt. Egy átlagos európai ember naponta 200 liter vizet fogyaszt, míg a Szaharát övező térségében fejenként 10–20 liter az átlag.
Az egyes régiókban igen eltérő a felhasznált víz mennyisége. A többi erőforráshoz hasonlóan vízből is az USA-ban használnak legtöbbet, ennek következtében a délnyugati államokban évente több mint 10 milliárd köbméterrel csökken a talajvíz mennyisége. A felhasznált vízmennyiség 70 százalékát a mezőgazdaság fogyasztja. Az ENSZ szakértői szerint a világ ivóvízkészleteit legnagyobb mértékben a nem hatékony öntözési rendszerek apasztják.
A vízkészletek kimerülhetnek. Ez a veszély elsősorban azokat a szárazabb éghajlatú területeket érinti, ahol túlzott mértékű öntözés miatt a kitermelt víz nem jut vissza a talaj mélyebb rétegeibe, hanem szinte teljes mértékben elpárolog.
A folyókból történő jelentős vízkivétel miatt az általuk táplált tavak kiszáradhatnak. Ennek a folyamatnak jellemző példája az Aral-tó. A közép-ázsiai tavat korábban két jelentős folyó, a Szirdarja és az Amudarja táplálta. Az intenzív gyapottermesztés bevezetésével a folyók vizét teljes egészében szétöntözték a földeken, így a tó utánpótlás nélkül maradt.
A tó vízkészletének jelentős részét elvesztette, így a só koncentrációja megemelkedett, ezért a korábban ott élő 24 halfajból 20 kipusztult. Az ötvenes években 60 ezer embernek munkát adó halászat teljesen megszűnt. A szél minden évben 40–140 millió tonna mérgező por-só keveréket ragad fel a kiszáradt tófenékről, s lerakja a környező művelt földeken, károsítva vegyszerhasználat, vagy a sűrűn lakott területek tisztítatlan szennyvizei miatt a természetes vizek olyan mértékben szennyeződhetnek el, hogy élőviláguk eltűnik, és további felhasználásuk jelentős egészségügyi kockázatot jelent. Ez a jelenség Európát is érinti. Bár a Rajnába és a Temzébe már visszatért az élet, a talajvíz jelentős területeken mezőgazdasági kemikáliákkal szennyezett. Az olyan sűrűn lakott területeket érintő ázsiai folyók, mint például a Gangesz, szennyvízcsatornára hasonlítanak.
Az édesvíz-készletek eloszlása igen egyenlőtlen a Földön, hiszen több mint háromnegyede a sarkvidéki jégsapkákban található, így – a lakosság eloszlását figyelembe véve – gyakorlatilag felhasználhatatlan.
A vízben gazdag térségekben (például egyenlítői, óceáni éghajlat) a felhasználható víz mennyisége gyakorlatilag korlátlan. A szárazabb területeken azonban ez a legfontosabb természeti kincs. Brazília birtokolja a világ vízkészletének 17 százalékát, míg a hatszor népesebb India csupán az 5 százalékát.
Nehéz helyzetben vannak azok az országok, melyeknek vizei a szomszédos térségekből érkeznek. Az alvízi országok a függőségi helyzetből fakadó kockázataikat nemzetközi szerződésekkel igyekeznek mérsékelni. Közismert, hogy Egyiptom léte szinte teljes egészében a Nílustól függ.
A kedvező egyezményeknek köszönhetően a folyó felső szakaszain lévő országoknak csak kismértékű vízkivétel engedélyezett. Egyiptomot azonban semmi nem köti, ezért jelentős területeket öntöznek. Így lehetséges, hogy alig marad víz a Nílusban mire a Földközi-tengert eléri. A forráshoz közeli országok azonban a korábbi szerződések felülvizsgálatát követelik, mivel úgy érzik, azok túl sok jogot biztosítanak Egyiptomnak, amely az egyik legnagyobb vízfogyasztó országok közé tartozik.
Szakértői vélemények szerint a következő évtizedekben Afrikában a legnagyobb fegyveres konfliktusok az ivóvíz ellenőrzéséért fognak folyni. Az ENSZ jelentése szerint háborúkra lehet számítani azokon a területeken, ahol a folyók és tavak több országhoz tartoznak.
Afrika növekvő népességét figyelembe véve – a világ helyzetéről évente jelentést kiadó – Worldwatch Institute (Világfigyelő Intézet) úgy gondolja, a vízhiány enyhítésének egyik módja a gabonaimport lehetne. A mezőgazdaság a 88 százalékos felhasználási aránnyal messze a legnagyobb vízfogyasztó Afrikában. Az elsivatagosodó területeken ezer tonna vízre van szükség egy tonna gabona megtermeléséhez. A vízhiány a mezőgazdaság jelentős vízigénye miatt az élelmiszer biztonságot fenyegető legfőbb veszély.
A vízhiány azonban Európa déli részét is érzékenyen érinti.. A növekvő keresletet eddig új víztározók létesítésével elégítették ki. Ha azonban a folyók kiszáradnak, akkor a tározók sem segítenek. A megoldást többen a víz árának jelentős emelésében látják, hiszen csak ez vethet véget az olyan pazarló vízfogyasztásnak, mint például a golfpályák fenntartása. Egy golfpálya öntözéséhez a mediterrán régióban 1 millió köbméter édesvíz szükséges, ami egy 12 ezer lakosú kisváros vízfogyasztásának felel meg.
Nagyon sok becslés készült arról, hogy hány embert érint az étkezési, tisztálkodási vagy mezőgazdasági célra alkalmas víz hiánya. Bár az adatok igen eltérőek, a probléma nagyságrendileg több mint 1 milliárd ember életét nehezíti meg. Nemcsak a világűrből néz ki rosszul a Föld, ha elveszíti kékségét, hanem a vizes élőhelyek, a tavak, folyók, mocsarak élővilágának, nagyobb távlatban pedig az emberiségnek a fennmaradását is veszélyezteti.
Itthon mintha nem értékelnénk eléggé, hogy Magyarországon szinte mindenütt sok és nagyobbrészt jó minőségű víz áll rendelkezésünkre. Pedig több fejlett országban már nem iható a csapból folyó víz, mert az szennyezett víz megtisztításával „készül”. Van, ahol egyenesen büszkék arra, hogy mennyivel gazdaságosabb a csapvíznek valót csak részlegesen megtisztítani, és iváshoz, főzéshez palackos vizet használni. Nem ezt a gyakorlatot kellene átvennünk.
Sokkal inkább vigyáznunk kellene vízkészleteinkre, hogy a csapból továbbra is elérhető áron, „természetesen tiszta” víz folyjék. „(Forrás: Wikipédia)
Major Edit
