Ezeket a tartalommal és kulisszatitkokkal teli füzeteket élete legtevékenyebb szakaszában vetette papírra naponta a volt miniszter, méghozzá abban az időben, amikor előbb Teleky Pál, majd Bárdossy miniszterelnökök mellett miniszterelnökségi államtitkár volt, majd Kállay Miklós miniszterelnök idejében kereskedelmi miniszterként szolgált.
1941. február 22-től 1946. március 8-ig konok elszántsággal, szinte naponta rögzítette a vele és a körülötte történteket (leszámítva azokat a napokat, amelyeket vadászattal töltött). Jelentős személy volt abban az időben, a korszak elitjének befolyásos szereplője. A naplóban említett emberek jó részével bizalmas barátságban volt, ezáltal a politikai játéktérnek a közvélemény előtt rejtve maradt vonatkozásaiba is mélyen beleláthatott.
Naplójában napról napra mérlegre tette világnézeti meggyőződését és saját személyes felelősségét, de jó alany volt arra is, hogy nekünk, a napló mai olvasóinak, feltérképezze és megismertesse az akkori világ észjárását, logikáját, értékrendjét és etikáját. Nyíltan megvallotta, hogy a jövőnek ír, és ha a napló nem vész el, az majd a jövő nemzedéknek is fogódzót adhat az akkori „furcsa és keserves” idők történéseiről.
És lám, igaza lett…
Rajta keresztül aprólékosabban, szinte bennfentesként, folyamatosan tudjuk elemezni a korszak léthelyzetét. Halála után egy évvel felesége, Tüdős Klára, csendben átadta a naplót a Sárospatai Református Kollégium Nagykönyvtára kézirattárának, azzal teljes a bizalommal, hogy zárt anyagként fogják kezelni, és azzal a kikötéssel, hogy a napló csak negyven év után lesz kutatható. A napló létezésének ténye hosszú évtizedek alatt feledésbe merült, de amikor eljött a idő, „titokgazdája” felhívta a figyelmet a napló létezésére és kiadásának fontosságára. A kötet 2021 karácsonya előtt néhány nappal jelent meg, Miniszter a frontvonalban címmel.
Rettentő sok érdekességet és figyelemreméltó részletet tudnék közzétenni ebből a fekete, igen súlyos, 779 oldalas kötetből. De miután augusztus vége táján fejeztem be a könyv olvasását, így az augusztusi napló bejegyzéseiből választottam egy kis részletet az ominózus naplóból. Nem igazán étvágygerjesztőül, inkább mementó gyanánt. Hogy tudják: mi történt 67 évvel ezelőtt az országban, amikor lehet, hogy ön – a nagy forróság elől – éppen a nappalijába menekült.
A Napló
Zsindely kötete fekete könyv, aranyozott felirattal. Már becsuktam a kötetet, majd gyorsan újra fellapoztam és visszanéztem: mit is írt Zsindely 1945. augusztus hetedikén? Aznap ezzel a mondattal kezdte esti naplóbejegyzését: „Társadalmunk csupa, mocsok, züllés, utálat.” Svábhegyi villájukban feleségével és segítőikkel sok ember életét mentették meg. Arra még a média bal oldala is felfigyelt, hogy Dobrev Piroska is közéjük tartozott.
Az alábbiakban néhány naplóbejegyzést közlök a kötetből, nem a legérdekesebbeket, inkább találomra olyan napokat választottam, ami naptár szerint azonos az idei nyár napjaival. A legtöbben nyaraltunk, de sokan vagy otthon szenvedtük át a minden időt felülíró forróságot. És sokunk már-már azon szomorkodott és a téma forgott a közbeszédben is, hogy milyen sok kellemetlenség vár ránk a télen: az infláció növekedése, szomszédban zajló háború sorsa, hideg lakás és komoly megélhetési gondok. Kinek jutott volna eszébe, hogy mi történt 1945 augusztusának napjaiban? De akkor most nézzünk hátra egy kicsit, és olvassunk bele a napló utolsó oldalaiba.
1945. augusztus 3. „Közzétették a potsdami értekezlet zárójegyzőkönyvét, amitől egész Budapestnek lelohadt az orra. Nem tudom, mit vártak, mit sem vártak ettől a jegyzőkönyvtől, de legalább annyit, hogy Magyarországot is megszállási zónákra osztják, s ha így megbomlik is a maradék ország egysége, de 2/3 része legalább kikerül a rabló orosz uralom alól. Most aztán nagy a kétségbeesés, hogyan szabadulunk meg attól a rablóbandától. Budapesten állandóan folynak a rablások, gyilkosságok, fosztogatások, és az emberek érthetetlen elhurcolása. A közbiztonság alig-alig javult. Vidéken ugyanez a helyzet, ha még nem rosszabb… Az egész ország a pokolba kívánja a z oroszokat, még a kommunisták is, csak a zsidók nem, ők azt tartják, hogy az oroszok kiszorulása után rögtön Szálasi kerülne megint hatalomra. Pedig hol van már az a rosszemlékű Szálasi? Az antiszemitizmus azonban csakugyan megmaradt. Most lett általánossá.”
1945. augusztus 7. „Társadalmunk, csupa mocsok, züllés, utálat. Egyetlen olyan terület van, ahol magára talált: ez a hadifoglyok dolga. Ott olyan szervezetten, önfeláldozóan, s magától értetődően állt helyt, hogy sokszor meghatott vele. Eztta kérdést az oroszok épp olyan értelmetlenül és szervezetlenül kezelik, mint a többit. Sőt, még felháborítóbban. Nem csak katonákat fognak el, hanem civileket is, és összevissza cipelik őket az országban. Persze az orosz rend mellett, mindig megszökik egy csomó, ezek helyett, ha észreveszik, fognak a helyükbe másokat. Akárkit, járókelőt, vasúti munkást…
A vasút közeléből mindenkit elzavarnak, az orosz őrök bottal verik a közönséget, géppisztollyal lövöldöznek, sokszor esik halál. De aztán elindul a vonat, fel kell az őröknek is ugraniuk, és a marhavagonok sűrűn bedrótozott ablaká, mint a hóesés hull ki a sok papírdarabka. Az emberek pedig rohannak, szedik össze, versenyt futnak a széllel, nem sajnálják a postaköltséget, levelet küldenek a megadott címre. Teljesen ismeretlen emberek, többnyire asszonyok. Persze az oroszok folyamatosan motozzák a foglyokat, s szedik el tőlük a papírt, ceruzát, így nem mindig dobhatnak ki cédulákat. Több asszonyt is belöktek már a vagonokba…”
1945. augusztus 10. „Japánt az angolszász légierő ezernyi gépe bombázza. Színes tudósításokat olvas az ember ezeknek a pusztító hatásáról, azt mondja, hogy rettenetes, s ezzel tovább lapoz az újságban. Még akkor sem veszi túlságosan a szívére, ha szimpatizál a japánokkal. Így olvashatták tavaly Magyarország bombázásának a hírét. A távoli borzalmak igazi érzékelésére egyszerűen nem fogékony az ember. Pedig Japánt az utolsó napokban valami titokzatos új bombával pusztítják. Atombombának hívják az új fegyvert. A robbanást állítólag az atomok felszabadulásával keletkező roppant nagy energiatömeg okozza, s ereje 25 km-es körzetben hat… Régen szegény édesanyám tréfált azon, hogy addig-addig csavargatjuk a villanyt és a rádiót, amíg egyszer csak szétesik a világ. E hír hallatára magam is ilyesfélékre gondoltam.. „
1945. augusztus 16. „Oroszország megüzente Japánnak a háborút öt nappal azelőtt, hogy hosszas előzetes tárgyalások után letette a fegyvert. A magyar lapok teljesen az atombomba hatása alatt álltak, tele voltak Japán iránti kárörömmel, olyannyira, hogy azt már Moszkva is megsokallta és megtiltotta az atombombás híreket. A kommunista lap odáig ment e parancs teljesítésében, hogy hosszú cikkben fejtegette: a japánok nem is az amerikai atombomba hatására tették le a fegyvert, hanem az oroszok hadba lépése miatt. A pesti humor sem maradt el. „Mi az atombomba legnagyobb csodája? – teszi fel a polgár a kérdést. Az, hogy Japánban dobták fel, de Moszkvában robbant.”
X X X
Eddig szól a történet, ami csupán egy apró kis sötét színfolt abból az időből, arról a nyárról, amit az emberek kivérezve, gyászba borulva, kifosztva, széthasogatva, jövőtlenül, tele fájdalommal és félelemmel, sok nő meggyalázva, sok férfi megalázva, és csaknem mindnyájan az oroszoktól való félelemben éltek át.
Nem a szomszédunkban történt ez a gyalázat, hanem velünk. Átélték apáink, anyáink, nagyszüleink, és velük együtt töméntelen gyermek is ezt a gyalázatot. Jómagam is, négy esztendősen.
Most a szomszédunkban röpködnek rakéták, és a világ minden tájára rémülten menekülnek az emberek. Gyerekek és asszonyok. Nem tudjuk, hogy ebben a háborúban kié az igazság. A médiumokra hagyatkozunk, de nem látunk világosan. Csak azt érezzük, hogy a fejünk felett, szándékunk és akaratunk ellenére, kicsúszni látszik a béke, és lehet, hogy odalesz erősen megszenvedett komfortos életünk.
Lehet, hogy mindez azért van, mert nem imádkoztunk érte eleget? Nem vigyáztunk rá, mert ez a szó olyan rövid és olyan kicsi, hogy alig lehet észrevenni? Csak léteztünk a mi békénkben, hol vígan, hol bánatokban. És most? Tehetetlenek vagyunk. Most liszttel, sóval, olajjal meg cukorral töltjük meg a spájzainkat, és az sem segít, ha meghallgatjuk a rádiót, vagy nézzük a tévét és olvassuk a napi híreket. Ebbe egy idő után mindenki belefásul, és ha a híradóban tankokról, katonákról vagy levegőben repülő rakétákról van szó, előbb-utóbb bosszúsan letesszük az újságot vagy kikapcsoljuk a tévét. Ezt tesszük már akkor is, amikor meghalljuk azon országoknak a nevét, amelyek a leg-leg, és még annál is leg-modernebb hatósugarú fegyverekkel ajándékozzák meg a harcban álló feleket – mondjuk azt, hogy a siker érdekében? Ez nevetséges. A történelemből megtanultuk, hogy a háborúk a győztesnek sem hoznak valódi sikert.
Nem tudom, mit kéne tennem, mit kellene tennünk. De azt tudom, hogy nem a feltöltött kamrák hozzák meg a békét. Ezzel csak ideig-óráig teremtünk magunknak látszatbiztonságot…
R. V.
