Tizenkét éve vezeti a Béres szőlőbirtokot és pincészetet, nagyapja, idősebb Béres József, pedig több mint fél évszázada fedezte fel a Béres cseppet. Van az ön számára jelentősége ezeknek a jubileumoknak?
Manapság annyira rohannak velem a hétköznapok, hogy nagyon fontossá váltak számomra azok a megállók, amikor vissza tudok tekinteni arra, ahonnan jöttem, és ahonnan újabb perspektívákat jelölhetek ki magamnak. De ezekre az évtizedekre és az akkor történtekre – akár a szűk családomról, akár a borászatról, akár a Béres-örökségről van szó – kifejezetten büszke vagyok. Ezt jó kimondani, és jóleső néha átadni magunkat az ünneplésnek, az önfeledt pillalatoknak.
Cégvezetőként és iker gyerekei édesanyjaként el tudja kerülni, hogy a jelen pillanat ne mindig a jövő logisztikájáról szóljon?
Ez nekem nem mindig sikerül. De van egy egyszerű mantrám: „Itt és most, itt és most…”, ezt mondogatom, mert sokszor azon kapom magamat, hogy vagy a múlton rágódok vagy a jövőn aggódom, és közben az élet szervezése bedarálja a jelent. Anyaként is sok mindent megtervezek, de sokszor minden tervem felborul. Most már rájöttem, hogy se anyaként, se cégvezetőként nem tudom megspórolni az előre gondolkodást. Részben ez is a feladatom. Én családcentrikus voltam és vagyok, és soha nem okozott gondot a hátralépés. Mikor kiderült, hogy ikreket várok, már nem is volt más választásom. Családi vállalkozás vagyunk, és számomra nagyon megnyugtató érzés volt, hogy a férjem irányítása alatt jó kezekben lesz a borászat. Akkor már hét éve vittem a borászatot és be kell vallanom, a megszokott nyüzsgést nem volt könnyű magamban lecsendesíteni…
Nagyapja még nyolcvan éves korában is bejárt a laborba, szülei is töretlenül vezetik a céget. Béres-örökség, hogy a munkához való ragaszkodás mellett a családi összetartás is nagyon erős?
Előttem van édesanyám példája, aki, miközben összefogja a családot, egyúttal a Béres Gyógyszergyár kommunikációs igazgatója is. Ő meg tudta oldani a két szerep közötti egyensúlyozást és minket nem bébiszitter nevelt. Most persze tudom már, hogy milyen nehéz ezt jól csinálni. És visszatekintve örülök, hogy az ikrek első éveiben kimaradtam a munkából, és nem hagytam ki azt a csodálatos, pótolhatatlan időszakot, amikor reggeltől estig a két kisbabámmal lehettem. A borászat is megvárt. Amikor visszatértem a munkába, hatalmas tettvágy és lendület volt bennem, és elhatároztam, hogy soha nem leszek olyan szülő, aki utoljára hozza el a gyerekeit az óvodából. Ezt most úgy tudom megoldani, hogy jóval kevesebbet alszom.
Ingázik budapesti otthonuk és az erdőbényei borászat között. Az anyaság megélése és az ingázás most legalább olyan probléma lehet, mint a cégvezetés és az anyaság összeegyeztetése.
Amikor megyek vissza Bényéről és közeledem a városhatárhoz, felgyűlik bennem a stressz, gyorsul a pulzusom. Ha a birtokra megyek, ott is kell egy-két nap, amíg megnyugszom. Néha azt mondom a munkatársaimnak, hogy le vannak lassulva, de ha több napig kell maradnom, én is tempót váltok. Itt egészen más az élet ritmusa. Közel vagyunk a természethez, és valószínűleg ez a normális élet, amilyet én is szeretnék élni, mert ami manapság a nagyvilágban történik körülöttünk, az már túlzás…
A Béres szőlőbirtokot a szülei alapították. Sokáig tartott, amíg az öröklött küldetés a saját hivatásává lett?
A borászat a szüleim nagy álma volt. Hosszú ideig járták a magyarországi borvidékeket, amíg beleszerettek Erdőbényébe, és kétezerben megvették a birtokot. Én akkor csak távolból, tátott szájjal, távolról figyeltem az ő rajongásukat, hogy mi lesz ebből… Egyetemistaként meg sem fordult a fejemben, hogy mezőgazdasággal foglalkozzak. Tanulmányaim közben külföldre is eljutottam, később a gyógyszergyárban kezdtem dolgozni. Eközben a borászat lassanként fejlődött, zajlott a szőlőtelepítés, épült a birtokközpont, és ahogy egyre többször jártam oda, érdekelni kezdett az itt folyó munka.
Ekkoriban fogalmazódott meg a családban, hogy jó lenne, ha egyikünk teljes hittel és energiával a borászat mellé állna. Akkortájt kerestem a helyemet a cégnél, és a vezetőség úgy látta, hogy ez a feladat nekem való lenne, én meg kellően fiatal és vakmerő voltam és elvállaltam. Engem már ugyanaz a láthatatlan lelki kapocs kötött Erdőbényéhez, ami korábban a szüleimet is megfogta. Arról azonban semmit nem tudtam, hogy mivel jár ez a pozíció. Fogalmam sem volt, mire mondok igent.
Mi volt az, amiről jobb, hogy nem tudott?
Vidéken, huszonéves nőként bekerülni egy olyan férfiasnak mondható közegbe, mint a borászat, nem könnyű feladat. Csodálatosan eltársalogtam a szőlőmunkásokkal, de a napi feladatot kiosztani, ellenőrizni, az akaratomat érvényesíteni…..Hát ez már bajosabb volt számomra. A hegyközségi tanácsban is sokáig én voltam az egyedüli nő, ráadásul egy konok nő, akinek határozott véleménye is volt, képzelheti… Nagyon jól kijövök a férfiakkal a munkámban, és nem akarom férfiasnak mutatni magamat csak azért, mert vezető vagyok. Én nőként, a saját adottságaimmal szeretnék jól irányítani.
Szerintem, ha egy cég olyan, mint egy család, ahol anyára és apára is szükség van, akkor a vezetők között is szükség van mindkét attitűdre. Az én szavam halkabb, de ehhez kell az alázat. Az eltelt évek során a szívügyemmé vált a borvidék, ennek a helynek a varázsa lendített túl a kezdeti nehézségeken. A birtok egyik dűlőjében áll egy romos épület, amelyet a családunk kápolnának újított és szenteltetett fel, onnan be lehet látni az egész medencét. Olyan gyönyörű ez a látvány, hogy bármeddig el tudnám nézni. Ilyenkor valódi nyugalom költözik a lelkembe, ami sokszor nagy segítséget jelent nehezebb napokon.. .
Jó úton járhatnak, hiszen 2013-ban az ország legszebb községének választották Erdőbényét, és két évre rá a borászatuk is elnyerte a Ország Legszebb Birtoka címet.
Mindkettőért nagyon sokat tettünk. A község és a birtok elválaszthatatlan egységet képeznek. Családunk nem csak azért vette meg a területet, hogy nekünk legyen jó, hanem azért is, hogy segíthessük a környéket is. Akkoriban sok külföldi befektető vásárolt szőlőbirtokot. A szüleim hazafias lelkülete pedig azt követelte, hogy magyar cégként Béres néven megtegye, amit meg tud tenni azért, hogy az ország e részének megmaradt értékei olyan fénnyel ragyogjanak, mint egykor. Sajnos kevesen vagyunk és Tokaj-Hegyalja is hihetetlen tempóban öregszik. Gyenge a vidék megtartó ereje, és önmagában a szép tájból nem lehet megélni. Az utolsó percekben vagyunk, ezt mi is a bőrünkön érezzük.
Szomorú, sőt megrázó, hogy Tokaj, az ország egyik leghíresebb és vidéke az egyik legnehezebb helyzetbe kerüljön.
A tokaji bor egy ötszáz éves márka, ehhez képest a Béres Csepp csak tizedannyi idős. Van egy hatalmas értékünk, a Szent Orbán ereklye Monokon, aminek képtelenek vagyunk felfogni a nagyszerűségét, és nem tudunk élni vele. Nagy fájdalmam, hogy miközben szívem-lelkem benne van ebben a térségben, sok mindenre nincs hatásom, de meg vagyok győződve arról, hogy ez a huszonhét ide tartozó településből álló borvidék csak közösségként tudna kiteljesedni. Ez hatalmas, jórészt láthatatlan munkát igényel. Kulcsfontosságú feladatomnak érzem, hogy itt előbb-utóbb pezsgő szakmai, kulturális és közösségi élet legyen.
A minőség kényes kérdés lehet ebben a családban.
Abszolút így van. Gondoljuk meg, hogy az egészség és a borászat között milyen szoros gondolati kapocs van. A gyógyszergyár filozófiája is az, hogy az ember egészségét és a testi, lelki jól létét, a természettel és a másokkal való jó kapcsolatok harmóniáját segíti. Ugyanezt a szemléletet kell egy minőségi borászat működtetésénél is alkalmazni. Emellett a föld tápláló ereje, a földből gondosan kinyert érték is összekapcsolja a kettőt, csakúgy, mint családunk múltja. Ha most látna fentről a nagyapám, szerintem mosolyogna azon, hogy én itt kötöttem ki. A borászok természetközelisége és a természettel való összhangja csodálatosan egybecseng az ő életfelfogásával. Ezt érezve bátran ragasztjuk a Béres nevet a boros palackokra.
A Béres Csepp Hungarikum lett, akárcsak a Tokaji bor.
Mióta ezt a címet is megkaptuk, már nem csak magamat, a családomat vagy a márkát, hanem az országot is képviselem azzal, amit teszek. És ahogy a nevem meghatározza a tetteimet, úgy Tokajban sem tudnék silány bort készíteni. Ez nagy feladat, nehéz felfogni a súlyát, de büszkévé is tesz. Megéri minden reggel felkelni és szívvel-lélekkel dolgozni. Ez már nem külső elvárás. Ez már egy belső hajtóerő.
R. V.
Forrás: Magyar Krónika
