100 éve született Diószegi Vilmos (1923-1972) etnográfus, orientalista,
a magyar hitvilág kutatója, az irodalomtudományok kandidátusa
Előadó: Dr. Sántha István szociálantropológus, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Néprajztudományi Intézetének tudományos főmunkatársa.
Babonás hiedelmek a moldvai csángóknál és a bukovinai székelyeknél
Előadó: Kóka Rozália Magyar Örökség díjas mesemondó, népdal- és népmesegyűjtő,
népdalénekes, néprajzkutató, író
Diószegi Vilmos (1923-1972) az észak-eurázsiai sámánizmus etnológus
kutatója korai pályafutásában a magyar népi hiedelem világot kutatta.
Később érdeklődése Észak-Eurázsia, elsődlegesen a dél-szibériai török
népek felé fordult. Itt vélte felfedezni az ősi magyar hitvilág bölcsőjét.
1957 és 1964 között négyszer sikerült kutatóútra engedélyt kieszközölnie
ebben a térségben.
Jelentősége, hogy a második világháború után csak nagyon keveseknek adatott meg, hogy kutatást végezhessenek Szibériában, különös tekintettel olyan kényes témában mint a sámánizmus, mely képviselőt tulajdonképpen egészen addig az időszakig üldöztek, börtönbe zártak, vagy haláltáborokba küldték a sztálini politikai jegyében, a helyi értelmiség más képviselőivel együtt. Ezért Diószegi Vilmosnak elévülhetetlen szerepe van a helyi értelmiség saját kulturális értekeire való felhívásában, és így a sámánizmusnak a népi, nemzeti identitásban játszott szerepének megerősítésében. Kutatásai, tudomány-népszerűsítő írásai nagy hatással voltak és mindmáig vannak nemcsak a magyar és nemzetközi olvasó közönségre, de mérföldkövet jelentettek számos mai kutató tudományos pályán való elindításában is.
Diószegi Vilmos tanulmányait a Budapesti Tudományegyetem Bölcsész Karán végezte
(1946). Az egyetem Belső-ázsiai Intézetének tanársegédje (1944–47), majd 1963-ig a
Néprajzi Múzeum munkatársa, 1963-tól haláláig az MTA Néprajzi Kutató Csoport
tudományos főmunkatársa, osztályvezetője volt.
Kóka Rozália – a romániai néprajzi gyűjtést gátló számos nehézséget legyőzve, 1969-ben és az 1970-es években több ízben felkereste Jánó Ilona lészpedi „látóasszonyt”, „szent lejánt”, aki élete folyásáról,elhivatásáról, látói, lelki gondozói és egyéb közösségi szerepeiről mesélt számára éveken át. Hosszú szünet után még egyszer, 2004-ben
találkozott adatközlőjével utoljára
Magyar Történelmi Szalon
