Halottak napja vagy halloween?

2020-11-03 | Budaörs
Amikor gyerek voltam, a szüleim a temetőben mécsest adtak a kezembe, meggyújtottuk őket a síroknál. Közben meséltek arról, hogy milyen ember volt a nagyapám. Mire felcseperedtem, már fejből ismertem az elhunyt családtagjaim nagy részét és azt is, hogy kinek, hol van a nyughelye.

Szüleim mindig nagy tisztelettel beszéltek elhunyt családtagjainkról, és nem csak akkor, amikor a nagyszüleim nyughelyén meggyújtottunk a gyertyát. Nem ismertem őket, csak az ő meséik hallatán szerettem meg őket. De igazából csak felnőtt fejjel értettem meg az emlékezés csodáját, meg azt, hogy mit jelentenek a meggyújtott gyertyák, a virágcsokrok a sírokon. Ma már tudom, hogy tetteinkben, emlékeinkben és a szívünkben tovább élnek elhunyt szeretteink.

De mi lesz világunkkal, ha gyermekeink, unokáink nem ezt az ősi temetőjáró hagyományt, hanem más kultúrák gyökértelen, hollywoodi filmekből vett szokásait veszik át? Ha nem oltjuk be a gyerekeink lelkébe a halottak tiszteletét, hogyan várjuk el, hogy az élőket tiszteljék? Őriznünk kell saját hagyományainkat, hiszen a nyelvünkön kívül ez az egyetlen megtartó erőnk, hogy ne váljunk gyökértelenné.

Ma már egyre több ember veszi fel és csörgeti a bohócsipkát. Aki nem teszi, azt maradinak tartják. Nagyon megváltozott ez a világ. Töprengek, hogy kezdődött? Hogyan folytatódott? Talán ott, amikor az édesanyák nem szóltak egy szót sem, amikor a gyermekük ellökte őket az asztal mellől, mert ők akartak arra a bizonyos székre leülni? Miért mosolyogtak elnézően és kerestek szó nélkül, szemlesütve egy másik széket? Mi, amikor vendégségbe mentünk, addig nem nyúltunk a kitett süteményhez, amíg anyukám egy pillantással nem jelezte, hogy vehetünk belőle. De akkor is ügyeltünk, hogy maradjon másnak is. Nem félelemből, hanem vendéglátónk iránti tiszteletből.

A mai ember a kényelmes és könnyebb utat választva beáll a sorba a többiek közé, elpuhul, birkává válik, és inkább csörgeti a bohócsapkát, mert most ez a „menő”. Ez a halloween- buli nálunk még nem hagyomány. Még csak egy divat, amit kritikátlanul átvettünk. De vigyázzunk, mert lassan talán már mi is csörgetünk gyerekeinkkel, szó nélkül hagyjuk azt is, ha nem jönnek velünk a temetőbe, meg azt is, hogy jóllakottan, bakancsban, brahiból cukorkáért kopogtassanak a szomszédba.

Lehet, hogy megélem, hogy a dédunokáim is kifestik magukat zombinak. De az biztos, hogy én akkor sem fogok csörgőt rázni, ha körülöttem mindenki a halloweent fogja ünnepelni. Mindig tisztelettel fogok gondolni azokra, akiknek a lelkét magához szólította a Teremtő. Gyertyát gyújtok a magam csendességében mindenszentekkor a szeretteimért. Sokan vannak. Értük, az ő emlékükért nem állok be a sorba a birkák közé, inkább farkasként védem azt, amit évszázadokon át védelmeztünk. Nem kell az új világ, az embertelenség, a felszínesség. Maradi vagyok: őrzöm, amíg élek, őseim hagyatékát, a holtak iránti tiszteletet és a méltóságteljes megemlékezést.

Magunkat talán még meg tudjuk menteni. De mi lesz a még meg sem születettekkel?
R. V.

 

Megosztás