Aki kimaradt a felsorolásból, az György, a harmadikként született fiú. Ő az, akiről csak úgy beszéltek a családban, hogy meghalt az első világháborúban.
Nem tudtam róla semmit. Fogalmam sincs, hol élt, hány évesen halt meg, melyik harctéren, hogyan és mikor. Az az egy biztos, hogy nem volt családja. Most, amikor már megértem azt a kort, hogy rendezzem mindazt magam körül, amit hátra hagyok, a régi iratok, anyakönyvek, levelek, bizonyítványok és egyéb ilyen-olyan családi iratok között matatva, rátaláltam három halványrózsaszínű, akkor mindössze egy fillérbe kerülő tábori postai levelezőlapra.
A leveleket 1916-ban Györgynek, apai nagy-nagybátyámnak címezte testvérbátyja, János, aki akkor már felszentelt papként Nyírábrányban szolgált. Idős édesanyjuk és egyik húguk is ott élt. Feltételezem, hogy Györgyöt Nyírábrányban érte a katonai behívó. Mindhárom levél ebből a faluból lett feladva. Az első 1916. július 11-én, a második július 14-én, a harmadik pedig ugyancsak júliusban, 25-én. Hogy hol landoltak a levelek? Azt talán még a hadtörténészek sem tudnák megfejteni. Az első két levelezőlapon a név után ez következik: numero 66 4/22, Marschkomp. Hadtápposta 132. A harmadik – talán utolsó – levélen azonos a címzés, csak a hadtápposta szám változott 92-re.
Ezek a levelek a világháború harmadik évében íródtak, 1916-ban, amikor a frontokon harcoló katonák, az otthoniak, sőt még a hadvezetés is reménykedett Ferenc József szavainak igazában. Hitték, hogy csak pár hónap, és minden véget ér. Nem így történt. Ez az év a hatalmas összecsapások mellett, már a kimerülés és a kiábrándulás éve volt…
Nem tudom, hogy nagyapám fiát mikor sorozták be, mi volt a fegyverneme, és hol tartózkodott a levelek írásának idején. Életkorát is csak találgathatom. Bátyja akkor már felszentelt pap volt, hát úgy vélem, ő akkor húsz és harminc év körüli lehetett. Válaszleveleinek nincs semmi nyoma. De azt sem tudom, hogy miért érzek valami erős késztetést arra, hogy bátyja három rövid kis leveléből megpróbáljam ezt a György fiút életre kelteni és megítélni magamban. Létét és hősi halálát a véletlen folytán felfedezett három levél is bizonyítja. Rokonom volt, vérem, akiről soha, senki nem beszélt. Mi még oly korban nőttünk, amikor az apáink nem meséltek. Engem sem érdekelt az első világháború. Bennem volt mélyen a gyerekként átélt másodiknak a szorongása és szomorú emléke.
Vegyük elő most már az első levelet. A bal felső sarokban kereszt – ez mindhárom levélben ismétlődik -, majd a megszólítás: „Kedves Öcsém!” Az írás szép, egyenletes és olvasható, mintha vonalzóval húzták volna meg a sorokat. „Valamennyi levelezőlapodat megkaptuk. A sok kérésedre ne csodálkozzál, ha nem küldtünk semmit a táborba, 35 dekánál súlyosabb valamit nem szabad küldeni, élelmet meg abszolút tilos küldeni. Mit akarsz már azzal a notesszel? Majd a ruhadarabokat és a noteszt esetleg két egymás után feladandó csomagban küldjük el. Csak légy türelemmel! Azután a végleges címedet küldjed el, hogy tudjuk leveleinket helyesen irányítani. Itthon (itt egy olvashatatlan név következik) halt meg. Más újságot egyelőre nem írhatok. Egészségesek vagyunk. Jóska (legfiatalabb testvérük) ez idő szerint még Jászberényben van. Szeretettel ölelünk: János.”
A család legidősebbje, Andor apa (mi, unokák már így neveztük) és Jóska, a legfiatalabb gyermek között 26 év volt a korkülönbség. Édesapám mesélte, hogy Jóska magázta a bátyjait… Számomra ez az első levél jelzi a nagy fiú és a kisebb közti különbséget. A nagy félti a kicsit, türelemre inti, neveli, miközben György egy valóságos noteszről álmodik…
A következő levél négy nappal később íródott, és ebből már bátran arra következtetek, hogy sűrű lehetett közöttük a levélváltás, meg arra is, hogy figyeltek rá, és szerették a többiek. „Kedves Öcsém! Ne búsulj. Utána néztem és nem hiányzik semmi sem a ládádból. Minden megvan, amit belepakoltál. Az úton valaki szánalomból spárgával jól összekötözte. A doboz is megvan. Az órák is itt vannak, de a reparációra ez idő szerint egy órás sem vállalkozik. Nem is tudom, minek neked óra a rajvonalba. Tegnapelőtt küldtem egy noteszt és 20 koronát egy pénzes borítékban. Későbben, ha a csomagküldés megindul, majd küldünk egy kis hazait. Jóska Kassára ment most a tiszti iskolába. Czirbaumot (?) visszavette a vasút, Bükszentmihályra (?) helyeztették át. Andorék most itt vannak nálam. A hordás megvolt, a jövő héten gépelünk. Mamával, Ilonkával csókolunk szeretettel: János.”
Valahogy ezt a levelet elolvasva is úgy éreztem, hogy megint megnyílt egy kis rés előttem. A fiú – talán már a lövészárokban – olyan erősen érezheti a törődést, mintha ott lenne ő is a családban, és nem maradna ki semmiből. Amíg olvassa fájó szívvel, talán kicsinykét otthon érezheti magát. És ez a három otthonról jött hírecske hiszem, hogy megtette a magáét…
A harmadik levél (nem merem kimondani, hogy talán az utolsó), megint csak a Kedves Öcsém megszólítással indít, majd így folytatódik: „Ha tudnám, hogy épségben kapod meg a zsebórát, akkor talán vennék is részletre egy aczél zsebórát. De egyáltalán valószínűtlen az, hogy te azt épségben megkapod, hát kár is próbálkozni vele. Mamával együtt én is, de mindnyájan imádkozunk érted, hogy épségben és egészségben visszatérj közénk. Itthon semmi újság. Most van éppen a gépelés. A rozs borzasztó gyengén fizet. Egy-egy vékát ad keresztje. Máskor 2 vékát adott. Holnap este megyek Szobránczra, majd onnan is írni fogok neked, de te is írj! Csókolunk mindannyian: János.”
Nem tudom, hogy vajon Szobránczról megérkezett-e Györgynek Jánostól a következő, négyes számú levél. Nem tudom, mennyire fájhatott neki, hogy nem kapja meg az annyira vágyott órát. Fáj a tudat, hogy ez óra utáni sóvárgása, ami az akkori helyzetben az egyetlen általa megvalósíthatónak tűnő vágya volt, nem teljesülhetett. Azt is gondolom, hogy amikor a levelet talán többször is elolvasta, sokat szomorkodhatott azon, hogy a rozs nem hozta a várt eredményt…
De itt a történet megszakad. Vége. Soha nem tudom meg, meddig vitt még a posta levelet neki. Volt-e ötödik, hatodik, és így tovább… És vajon meddig tudott még válaszolni rá? És mikor érkezhetett meg Mamához, Jánoshoz, Jóskához, Andorékhoz és Ilonkához a hír, hogy a testvérek már csak heten maradtak?
Nem lehet pontot tenni a kérdőjelek után.
György, és vele együtt mindazok, akik odavesztek ebben a veszett háborúban, nem élték meg a szörnyű véget, nem ébredtek arra, hogy minden hiába volt. Hiába lőttek egymásra innen is, onnan is a földbe vájt árkokból, mindannyian csak fáztak és sírtak, és hazavágytak. De ehelyett meghaltak rakásra, egymás után, a semmiért. Az életben maradók pedig megélték Trianont…
Családunk tagjai minden évben gyászmisét mond a halottainkért. Én most, ebben a Nagy Veszteséget felidéző századik gyászévben, amikor rátaláltam Györgyre, őt is siratom. Talán a legkedvesebb nagy-nagybátyám ő lehetett volna…
R. V.
