Herwerth István menekülése a pokolból

2022-02-12 | Budaörs
1945. február 13-án véget ért Budapest ostroma. A Vár alatt lévő sziklakórházban sebesült katonák százai várták sorsuk jobbrafordulását. Egy budaörsi fiatalember a csodával határos módon  megmenekült onnan.

Azt most már tudjuk, – amiről évekig nem beszéltek, – hogy mi lett a fogságba esettek sorsa. A járóképeseket útnak indították a fogolytáborokba, a többieket egyszerűen lángszóróval meggyilkolták.

Ez a sors várt volna a budaörsi fiatalemberre is. Felesége, az azóta már elhunyt Hefner Borbála mesélte el a megrázó történetét.

-18 éves koromban egy bálban megismerkedtem Herwerth Istvánnal, aki udvarolni kezdett nekem. István egy hétgyermekes budaörsi család fia volt. A ferencesrendi szerzeteseknél érettségizett, utána kitanulta a lakatos szakmát. 1942-ben besorozták katonának és kivitték a frontra. Onnan sebesülten jött haza. A felgyógyulása alatt, 1944 augusztusában megesküdtünk. Bár háború dúlt, azért megtartottuk az esküvői vacsorát, amelyre meghívtuk a rokonságot, a barátokat. A Hesz-zenekar fúvós zenével kísérte a násznépet a templomig. Hamarosan megjött a férjemnek a SAS- behívó, és már vitték is újra a frontra.

1945 januárjában Budapest ostrománál harcolt. 6-án a Népligetnél másodszor is megsebesült. Repeszszilánkok érték a fejét, a mellkasát, a hasát… Először a Rókus kórházba, majd a Várban lévő Sziklakórházba vitték. Megoperálták. Isteni csoda, hogy olyan körülmények között életben maradt. Amikor tudomásomra jutott, hogy hol van, naponta vittem neki élelmet, hogy éhen ne haljon. Addigra a harcok már elcsitultak.

Azt az iszonyatos képet sehogy sem tudom kitörölni az emlékezetemből, ahogy az a sok fiatal , egymás hegyén hátán, némelyik már csak emberi roncs, ott szenvedett, jajgatott. Testüket véres rongyok fedték. Alig volt kötszer, gyógyszer. A férjem mellett egy fiatal hadnagy feküdt. Mindkét lába hiányzott…. Ott találtam rá a budaörsi Zengl fiúra, ő nem élte túl a sebesülését. A magyar katonák között németek is feküdtek. Velük végképp nem törődött senki. Belekapaszkodtak a szoknyámba, és könyörögtek, esdekelve kérleltek: – Wasser!Wasser! (Vizet, vizet!)

Megtudtam, hogy a sebesülteket hadifoglyoknak tekintik, és hamarosan elszállítják őket. Megkerestem az orvost és arra kértem, hogy adja ki a férjemet. – Azt én nem tehetem. De talán van egy megoldás. Holttá nyilvánítom. De ne árulják el senkinek, mert abból mindannyiunknak nagy baja származhat.

(A fotó a most múzeumként működő Sziklakórházban készült. A cikkben szereplő körülmények ezt az állapotot meg sem közelítették)

-Másnap megkértem a sógoromat, Stammel Andrást, hogy segítsen. Valahonnan szerzett egy kocsit, egy vak lóval. A szerencsétlen állatot úgy vezettük. Már elhagytuk Budaörsöt, amikor egy orosz katona odajött: – Davaj, ide a lovat! – elvette. Hamarosan rájött, hogy semmire sem megy vele. Akkor folytathattuk az utunkat, végig a romok között. Szörnyű látványt nyújtott a főváros.

A férjem egy hordágyra tették, takaróval letakartuk. Az orvosnak zsírt, kolbászt adtam, meg ékszereket. Bár azt hiszem, az élelemnek jobban örült. Haza nem vihettük a férjemet, mert ott oroszok voltak, ezért a szüleihez menekítettük. Spielenberg doktor hónapokig kezelte, kötözte a sebeit. Némi élelmen kívül mást nem fogadott el. Azt mondta, hogy a hadirokkantakat kötelessége ellátni. Férjem egy jó ideig nem tudott dolgozni, ezért kesztyűt kötöttem abban az időben, hogy megéljünk.

(A Herwerth család története a Régi budaörsi családok II. kötetben olvasható)

s.k.

Megosztás