Azt sem értjük, hogy a honvédségi laktanya katonái és a rendőrség után miért nem álltak át a felkelők oldalára a „zöld ávósok”-ként emlegetett határőrök is, akik végül a békésen tüntető tömegbe lőttek. A bűnösöket nem vonták felelősségre, a laktanya parancsnokát, Dudás Istvánt évekig hősként ünnepelték, és a 90-es évek végéig még csak szóba sem jöhetett, hogy őt és tisztjeit elítéljék – a mosonmagyaróvári halottak hozzátartozói soha nem kaptak igazságot. Az 1956-os magyarországi sortüzek mindegyikének megvan a maga külön tragédiája, a mosonmagyaróvárinak például a rengeteg halott mellett az, hogy a bűnösöket soha nem fogták el, mivel hatvan év távlatából lehetetlen megállapítani, hogy pontosan mi is történt azon a borús délelőttön a határőrlaktanya előtti téren.
Elsietett tüntetés
„Az október 26-i tüntetést délután két órára hirdették meg. A terv szerint a délelőtti műszakból jövő és a délutáni műszakba igyekvő munkások együtt vonultak volna az utcára, de reggel, az éjszakai műszak után a Mofém-gyár dolgozói begyalogoltak a Deák térre, és azonnal hozzáláttak a tanácsházán és a pártházon lévő csillagok eltávolításához” – állítja Reisinger Attila, A Lajta menti forradalom című, a mosonmagyaróvári eseményeket bemutató kötet szerzője. A mosonmagyaróváriak a rádióból értesültek arról, mi történt Debrecenben és Budapesten, az emberek fölváltva hallgatták a pesti adókat és a Szabad Európa rádiót. A hírek hallatán felbolydulva úgy döntöttek, az előző napi csendes gazdásztüntetés után ők is utcára vonulnak. A délután kétórás indulást jócskán elsiették, a munkásokhoz már reggel csatlakoztak a gazdászok, az irodai dolgozók és a közelben lévő iskolák diákjai, valamint tanárai is. Egészen kis gyerekek is együtt vonultak a felnőttekkel, hogy minél több épületet megszabadítsanak a kommunizmus jelképétől. „Mivel a tüntetés spontán módon reggel kezdődött, a diákok szülei jobbára nem is tudtak róla, hogy az iskolák is részt vesznek benne” – állítja Reisinger Attila. – Ebből az időszakból kevés a megmaradt, használható bizonyíték. Még a halottak és sebesültek pontos száma sem ismert, mert a kórház 1956 évi októberi iratanyaga sem lelhető fel.”
Békésen döntögették a vörös csillagokat
A tüntetők először az MDP székházáról és a tanácsházáról verték le a vörös csillagot, majd elkészült a mosonmagyaróvári követelések listája, amely igencsak hasonlított a budapesti műegyetemistákéhoz, de csak 14 pontból állt. Ezt a posta épülete előtt az egyik gazdászhallgató egy Ikarusz buszra felmászva olvasta fel. A tüntetők örömittas hangulatban a járásbírósághoz mentek, ahol követelték néhány köztörvényes (azaz nem politikai vagy katonai bűncselekményért ülő) bűnöző kiszabadítását. Minden békésen, agresszió nélkül zajlott, a vörös csillagok leverését sem akadályozta meg senki. „Az épületeken lévő vörös csillagok eltávolítása nem váltott ki sehol ellenállást, pedig a középületek védelmére – az akkor már érvényben lévő statárium miatt – fegyveres katonák tartózkodtak a helyszínen. Még a pártházon lévő csillag eltávolítását is közömbösen szemlélték az épület védelmére kivezényelt katonák. A rendőrség és a műszaki zászlóalj katonái maguk távolították el a kommunista hatalom jelképeit. Reisinger Attila szerint még a Rákosi-címeres jelvényeket is leszedték az egyenruhájukról” – mondta. Aztán a tüntető tömeg két részre szakadt, egyik fele a rendőrség épületéhez ment, ahol a rendőrök tisztelegve várták őket, egyértelműen jelezve, hogy melyik oldalon állnak. A határőrlaktanya volt az egyetlen, amelynek katonái még nem álltak át a tüntetőkhöz, ezért a tömeg másik fele a DISZ-bizottságot is érintve a laktanya felé tartott, hogy őket is meggyőzze.
Mindenki máshogy emlékszik
Egészen eddig nagyjából minden beszámoló megegyezik, esetleg időpontokban vagy a kiszabadított foglyok számában van csak eltérés. A laktanyához érkezés után azonban a történések ködössé válnak: nem tudni, hány tüntető volt, mit csináltak, miért kavarodtak a géppuskafészkek elé, adott-e parancsot valaki a mészárlásra, vagy egyszerű szerencsétlenség az oka a tragédiának.
A laktanya parancsnoka, Dudás István százados már korábban értesült arról, hogy akár többezresre duzzadt tömeg is tarthat a kaszárnya felé (a tüntetők számát 1000–2000 közöttire tették a későbbi becslések), szándékaikról azonban semmi információt nem kapott. A tüntetők látszólag békésen érkeztek a kapuk elé, a Himnuszt, a Szózatot és a Kossuth-nótát énekelve. Dudás azonban később azt vallotta, hogy úgy tudta, fegyvert akarnak szerezni néhányan. A laktanyában rengeteg lőszert és robbanószert tároltak, és valószínűleg fontos, titkos operatív iratokat is tartottak itt, ezért kifejezetten fontos volt, hogy a civileket ne engedjék be az épületbe. Az egyik verzió szerint a győri kerületi kapitányságtól kapott utasítás alapján vagy fel kellett volna robbantaniuk a lőszereket és a robbanóanyagot, vagy mindenáron kinn kellett, hogy tartsák a civileket. A mosonmagyaróváriak azonban úgy gondolták (és valószínűleg gondolják még most is), hogy a parancsot nem helyben, hanem a felsőbb vezetés köreiben adták ki.
„Valószínű, hogy a mosonmagyaróvári sortűz a nagypolitika része volt. A Szovjetunió mindenképpen le akarta verni a forradalmat, de felszabadítóként akart bevonulni az országba” – fejtegeti Reisinger Attila. – Mivel belátták, hogy a forradalmat nem tudják polgárháborúvá változtatni – hiszen már az egész ország a forradalmárok oldalán állt –, ezért a KGB felkutatta azokat a tiszteket, akik hajlandónak mutatkoztak a fegyverhasználatra.” Dudás, úgy tűnik, beleesett ebbe a kategóriába. A csütörtöki (25-ei) néma gazdásztüntetés után megjelent a városban egy Pobjeda orosz márkájú személygépkocsi, és a benne ülő ismeretlen kilétű emberek beszéltek a századossal – valószínűleg egy budapestihez hasonló lehetséges tüntetés elleni teendőkről is.
Géppuskalövések a tömeg közé
Dudás elrendelte, hogy két géppuskafészket telepítsenek a laktanya épületétől pár méterre, és ássanak a földbe egy golyószórót is. Az épület ablakaiba géppisztolyos katonákat állított, és kézigránátokat is adott a kezükbe. A laktanyában eredetileg szolgáló határőröket („zöld ávósokat”, ahogy a helyiek hívták őket, mivel a Belügyminisztérium irányítása alá tartoztak) egyes források szerint korábban Pestre vezényelték, ezért Nagyatádról kaptak erősítést az ott maradó katonák. Az, hogy az így összegyűlt csapat nem volt annyira összeszokott, hozzájárulhatott a félreértésekhez, amelyek valószínűleg a sortüzet okozták.
Dudás (és három perbe fogott társa) a 90-es években zajló tárgyalások során mindvégig azt vallotta, hogy a laktanyaparancsnok a laktanyán belüli épületben tartózkodott, amikor a tömeg odaért a géppuskafészkek elé. Azt állította, hogy nem adott tűzparancsot, még az előzetes eligazítások során sem, és ahogy meghallotta a puskaropogást, az ablakhoz futott, és hangosbeszélőn a „Tüzet szüntess!” parancsot adta ki. A tüntetők visszaemlékezéseiben azonban máshogy él a történet: sokuk szerint Dudás elébük ment, és beszélt néhány tüntetővel, mielőtt megindult a fegyverropogás. Még olyan is van, aki arra emlékszik, hogy a százados megígérte nekik: leveszik a vörös csillagot a laktanya tetejéről.
Az elsőfokú ítéletben végül azt állapították meg, hogy valószínűleg egy figyelmeztető lövés válthatta ki a sortüzet, amelyet a katonák félreértelmeztek, és támadásnak véltek. A tömegbe lőttek, és kézigránátokat is dobáltak a sebesültek közé. A vérontás nagyjából két percig tartott, és nem csak elölről, hanem a menekülni próbáló tömeg mögül is érkeztek lövések. Dudás a rengeteg halottal és még több sebesülttel járó vérengzés után a pártbizottságnak és a határőrkerület parancsnokságának csak egyetlen halottról számolt be, majd Rajkán át Csehszlovákiába menekült egy másik tiszttel.
A laktanyában a kiskatonák azonnal menteni kezdték a sebesülteket, először a mosonmagyaróvári, majd a győri kórházba vitték őket. A vérengzésben összesen 11 fiatalkorú vesztette életét, a legfiatalabb a 16 éves Kardos Miklós ipari tanuló volt. A lincseléstől megriadt katonák talán a félelem miatt, talán azért, mert úgy érezték, agyonvernék őket, ha egy ilyen fiatal fiú holttestét is leveszik a teherautóról, a sebesülteket szállító kocsi platóján hagyták a fiú testét, és visszahajtottak vele a laktanyába. A fiú a platón még élt, de mire a határőrökhöz értek vele, belehalt a sérüléseibe. A testet rongyokba csavarták, és az istállóban rejtették el. A felbőszült tömeg betódult a laktanya épületébe, és megtalálta a szinte még gyermek holttestét. Ennek hatására kezdték meglincselni a laktanya katonáit.
Lincselések és akasztások az utcán
A városban sem volt túl békés a hangulat: a halottak és a sebesültek elszállítása alatt az életben maradt tüntetők és azok, akik időközben érkeztek a helyszínre, betörtek a laktanyába. Ma már tudjuk, hogy a katonák jó része ellenezte a sortüzet, de akkor a feldühödött tömeg nem foglalkozott ilyenekkel, csak a felelősöket kereste. Amikor megtudták, hogy Dudás elszökött, először Vági József és Máté Lajos főhadnagyot találták meg, akiket végül a Városi Tanács épületéhez szállítottak. Utóbbi a hajnali felfordulásban megszökött, Vági pedig kivetette magát az épület ablakából, amikor meghallotta az érkező tömeget. Gyenes György határőr főhadnagy, a laktanya védelmi parancsnoka és Stefkó József határőr főhadnagy ekkor már kórházban voltak. Vági halála után a felbőszült tüntetők a kórházhoz siettek, ahol megtudták, hogy Gyenes belehalt a sérüléseibe, Stefkót pedig kivonszolták a templom előtti fákhoz, és a meggyilkolt tüntetők családtagjai és ismerősei felakasztották.
Dudás, a kimosdatott parancsnok
A mai napig nem sikerült megállapítani, kik a sortűz felelősei: a 90-es évek elején még nem is lehetett perbe fogni Dudást és társait, mivel az emberölés 15 év alatt elévült. Törvénymódosítást kellett végrehajtani, hogy végül emberiségellenes bűntettért állítsák őket bíróság elé. „A forradalom leverése után a mészárlást a kommunista propaganda hőstettként magyarázta. A Dudás-per idején még élő sorkatonák magatartásán látszott, hogy nem igazán értik, mi történik körülöttük, hiszen negyven éven át csak elismerést kaptak” – mondta Reisinger Attila.
Dudás a Kiskunhalasi Határőr Kerület törzsfőnöke, majd parancsnoka lett, határőr ezredesi rendfokozattal 1979. augusztus 31-én helyezték nyugállományba. 2002-ben halt meg, így nem érhette meg, hogy az elsőfokú ítélet ellen benyújtott fellebbezéséről döntés szülessen (első fokon három év nem letöltendő börtönt kapott). Soha nem született döntés arról, hogy vajon tényleg ő volt-e a felelős a sortűzért: csupán azt állapították meg, hogy a mosonmagyaróvári laktanya egykori parancsnoka nem adott megfelelő parancsot katonáinak a válsághelyzet kezelésére, továbbá nem győződött meg a laktanyához vonuló tömeg szándékáról. Ennek a mulasztásnak a következményeként lőttek bele a katonák a laktanya előtt összegyűlt tömegbe.
A mosonmagyaróvári sortűz híre, az itt készült fotók bejárták a világot. Európa országaiból anyagi támogatás érkezett Magyarországra, de amit az itteniek a legjobban vártak, a katonai és politikai segítség elmaradt.
A sortűz mosonmagyaróvári áldozatait nagy részvét mellett, október 28-án temették el, a város két temetőjében. A borzalmas sortűz helyén ma Rieger Tibor szobrászművész Golgota című szobra áll, ahol 50 kopjafa emlékezik a hivatalosan több mint 50, a szemtanúk és hozzátartozók szerint 107 halottra.
A sortűz helye a Gyász tér nevet viseli.
Október 26-a Mosonmagyaróvár képviselő-testületének határozata alapján városi gyásznap.
.
R. V.
