Bevallom, megdöbbentett Pintér T. Krisztina a napokban feltett bejegyzése a közösségi oldalon : Búcsúzunk, így együtt már nem leszünk együtt felirattal. Egy fotó hármójukról, Pintér T. Krisztina, Szentesi Zsuzsa és Beregszászi Imre, akik hét éven át úgy voltak alkalmazottai a Művelődési Háznak, hogy mindhárman a Közösségi Házban dolgoztak. Munkájukat a számtalan remek program lebonyolítása dicséri.
Hogy mi történt, arról még akkor nem voltam informálva, de az elmúlt hét megadta rá a választ. Gondolom, sokan olvasták a Művelődési Ház igazgatónőjének, Simon Erikának az üggyel kapcsolatos nyilatkozatát, melyet újságunk is leközölt. Csak épp az érintett személy, vagyis Pintér T. Krisztina nyilatkozata hiányzott még, hogy kerek legyen a történet.
Pintér Tarnai Krisztina neve az elmúlt hét év alatt összeforrt a Közösségi Házzal, ez az intézmény vele volt egy és teljes.
Az anyaintézmény a Jókai Művelődési Ház volt, amely a rendezvények szervezésére adta támogatását, melyek megszervezését Pintér T. Krisztina bonyolította le.
Felkerestem Pintér T. Krisztinát azért, hogy megtudjam, mi történt? Hogyan éli meg a személyét is érintő változást? Krisztina az alábbiakat mondta el nekem:
A Közösségi házat mindenféle szakmai háttérsegítség nélkül vezettem közel hét évig,vagyis idáig. Simon Erika akkor úgy harcolt értem, hogy ide jöjjek (amiért a mai napig hálás vagyok), mint most azért, hogy elmenjek. Pályázatomat hét évvel ezelőtt a Közösségi Ház vezetésére adtam be és kaptam meg a felhatalmazást, de a vezetői beosztás, mint kiderült, itt nem létezik, ezt az intézményvezető, azaz Simon Erika tölti be. Természetesen a hozzá járó felelősséggel együtt, aminek súlyát teljes mértékben el is ismerek és meg is értek.
Az eltelt hét év alatt papíron csak „művelődés – szervezőként” szerepeltem a Művelődési Ház listáján, de valójában én vittem, vezettem a Házat, én feleltem az ottani dolgokért, annak sikerességéért, amiért Erika eleinte kimondva is nagyon hálás volt. Hiszen ő a megbízásnál annyit kért tőlem:vigyek életet a Házba. Mindig ez lebegett előttem, valamint a házhoz méltóan, a közösségek építése.
Igazi csapat lettünk a látogatókkal. Bevezettem a szelektív gyűjtéseket, a szabadpolcokat, megszerveztem és behoztam a városba a Meridián tornát, ahol sokszor harmincan is voltunk, egyszerre. Színesek voltak a programok, az emberek szívesen jártak ide. Feladatom volt a programok kitalálása, ezeknek végigvitele: leszervezés, plakát, szórólapok készítése, adminisztrációs feladatok, pénzügyi feladatok, hírlevél küldése, közösségi oldalak vezetése, vendégek fogadása,stb. (Ehhez jöttek még a mozgásfoglalkozásaim). Nekem ez így volt teljes! Ez számomra egy hivatás volt, nem is munka!
A fenti feladatokat egy tollvonással elvették tőlem, vagyis a fent említett munkáimból semmi nem maradt, mindezt előzetes megbeszélés vagy egyeztetés nélkül. Szomorú, hogy amit felépítettem, csak ennyit ér.
Összetartó csapat voltunk. Olyanok, mint egy család. Nem értem, miért kell szétrobbantani valamit, ami jól működik? Vagy miért nem lehet maradni azon a helyen, ahol eddig is voltunk, mindenki a helyén, hiszen keresztbe szervezni így is lehetne… ha már mindenáron változást akarnak, lehet azt megbeszélve, egyeztetve, ami amúgy még jó is lehet!
Simon Erika megismerhetett az eltelt évek alatt. Tudja jól, hogy én nem vagyok egy íróasztal mellett ücsörgő munkaerő, nekem szükségem van a kapcsolattartásra az emberekkel, a közösséggel. Mindig is önálló voltam, így tudtam sikeresen dolgozni.
Ismétlem, nyitott vagyok a változásokra, de nem ilyen módon, ahogy a velem szemben használt hangnemet sem tudom tolerálni.
Mint elmondta: a fent részletezett feladatai helyett kapna egy íróasztalt, ahol tovább dolgozhatna, de már egészen más feltételek mellett.
Egy asztal mögött egy zárt irodában, feszült légkörben lenne valamilyen feladatom és állítólag néha a Közösségi Házban is, amit ilyen formában számomra már – talán érthetően- egyenesen megalázónak érzek, érezhetek..
Szakmai életemben ez nekem nagy visszalépést jelent.
Olyan, mintha a munkámmal probléma lenne, és visszaminősítenek.
Ezek után jogos a kérdés. Ha eddig jól működött a Közösségi Ház – és ráadásul magas színvonalon – miért kellett azt átszervezni, ráadásul úgy, hogy a legilletékesebbel, Pintér T.Krisztinával nem egyeztettek előre erről. Tényként közölték vele az új felállást, amit ő természetesen nem tud elfogadni. Miért kellene elhagynia azt a munkahelyet, jelen esetben a Közösségi Házat, ahol mindent ő alakított ki, szervezte a programokat Budaörs lakosainak megelégedésére. Érthetetlen, hogy miért kell a Művelődési Házba költöznie, ráadásul felváltva szervezni programokat az újonnan a Közösségi Ház feladataira kinevezett munkatársakkal?
Krisztina megalázva érzi magát és ezek után jogos az elhatározása, hogy ilyen feltételekkel tovább nem vállalja a Jókai Mór Művelődési Házzal a közös munkát.
Major Edit
