Mazal volt az író utolsó éveinek legfontosabb tanúja, és 1989-től egészen 1997. február 3-án bekövetkezett haláláig nélkülözhetetlen segítőtársa. Portréját és pályaívét a Bohumil Hrabal zajos magánya című könyvben rajzolta meg, Szlalom a Parnasszusra című rendhagyó útikalauzában. Cseh- és Morvaország azon helyeire hívja az érdeklődőket, amelyek erősen kötődnek az író életútjához. Legutóbbi kötete, a Via Hrabal 2014-ben jelent meg. Dokumentumfilmje, az Egy nap Bohumil Hraballal ugyancsak meghitt barátságuk bizonyítéka.
Népes magyar olvasótábora mellett a lengyelek és a spanyolok szeretik a leginkább Hrabal műveit. Halála után negyed évszázaddal a cseh könyvpiacon mennyire van jelen?
Él. Nem tűnt el, mint sok más szerző. A fiatalok körében is nagyon népszerű, ők valami másvalamit találnak az írásaiban, mint amit mi keresünk. New Yorkban nemrég jelent meg A kisautó című novellája. A vékonyka kötet Hrabal lelkifurdalásáról szól, még abból az időből, amikor gyilkosnak érezte magát, mert végzett néhány kölyökmacskával. Később Kerskóban, a nyaralójában, már egy népes macskasereggel élt együtt.
Milyen állapotban volt Hrabal, amikor utoljára beszélt vele a prágai kórházban?
Három-négy nappal a halála előtt jártam nála. Akkor is, előtte is minden alkalommal búcsúzott. „Mindent megírtam, mindent elintéztem, mindent rendben hagyok magam után – mondta –, nem kívánok tovább maradni.” Élete utolsó két évében már folyton meg akart halni, csak nem tudta, hogyan. Ott állt a szakadék szélén, de valami még mindig visszatartotta. Hrabal úrnak komoly ízületi problémái voltak. Élete vége felé már alig tudott járni, minden lépés nehezére esett. Azzal védekezett a nemlétezés ellen, hogy minden reggel elbuszozott Prágából Kerskóba, a hétvégi házába. Ha fájt a feje, akkor is ment, mert várták a macskái. Meg kellett etetnie őket. Ezzel az indokkal tudott kikelni az ágyból. Egyszer panaszkodott, hogy szédül, rosszul érzi magát. Akkor maradjon otthon, mondtam, ne menjen sehova. „De ha most ágyban maradok – felelte –, akkor már soha ki nem kelek belőle.”
Elég sokáig feküdt a kórházban.
Tél volt, csúszósak voltak az utcák, ezért inkább inkább bent tartották. Egy régi tévé volt a szobájában. Működött úgy-ahogy, de programot váltani nem lehetett rajta. Elmentem a Sony céghez, hogy kölcsönözzenek neki egy vadonatúj készüléket. Örült nagyon. Leginkább amerikai filmeket nézett. Egyszer behívta magához a főorvos az irodájába. Töltött is neki valamit. Hrabal úr zavarba jött, de felhajtotta. Jiří Menzel mesélte később, aki a legtöbb Hrabal-regényt vitte filmre, hogy ő is vodkát vitt be neki, mert tudta, hogy annak örül a leginkább. A baráti köréből is mindenki vodkával kedveskedett neki. Megvártuk, míg megitta, majd megszabadítottuk az üres üvegtől. Volt, akitől narancsot, banánt, sajtot kapott. Hozzá sem nyúlt. Mindig felpakolva jöttem el tőle. „Jó lesz a gyerekeknek” – mondta. A kórházi ágyát már nem is nagyon hagyta el, csak szükség esetén. Később már a szobában sem járkált. Egész nap feküdt. Tudtuk, hogy közeledik a vég.
Egy idő után el kellett volna hagynia a kórházat…
Két hónapig feküdt ott, majd felmerült a kérdés: hogyan tovább, mi lesz ezután? Otthon legyen, egyes egyedül? Nem! Idősek otthona? Nem! Rehabilitációs intézet? Nem! Hát akkor? Kereste a megoldást, hogyan lépjen ki a földi életből. És megtalálta. Ha most nem ugrok ki, akkor soha, ezt gondolhatta. Gyors elhatározás lehetett, hiszen csak alsónadrág és trikó volt rajta, amikor kiugrott a kórház ötödik emeletéről. Pisztolya nem volt, főbe lőni nem tudta magát. Megmérgezni sem. Mivel? Inkább kivetette magát a szobája ablakán.
A főorvos tudta, hogy öngyilkosság történt, de úgy tálalta az ügyet a Cseh Távirati Iroda munkatársának, hogy Hrabal úr galambokat etetett, hirtelen elszédülhetett, kihajolt, és kizuhant az ablakból. Gyártott egy legendát.
A rendőrségi vizsgálatban az áll, hogy nem történt erőszak, senki nem lökte ki őt, baleset áldozata lett. Pedig öngyilkosság volt. De nézzük a főorvos szemszögéből a dolgokat. Attól tartva, hogy esetleg rossz fényt vet rá és a kórházra, ha kiderül, hogy híres páciense végzett magával, kitalálta ezt a bugyuta történetet. Pedig a galambok fel sem tudtak repülni az ötödik emelet magasságába. Voltam ott többször, sosem láttam galambokat. A történet után két nappal konferenciára utazott a főorvos úr Amerikába, és addig le kellett zárni az ügyet. Le is zárták azzal, hogy szerencsétlenség történt. Hivatalosan egészen 2020-ig volt érvényben ez a hamis történet. A főorvos úr akkor mondta ki az igazságot, hogy a nagy cseh író öngyilkosságot követett el. És mint közölte, Hrabal úr neki is mondta is, hogy ezt fogja tenni.
Lélekben tehát készült rá…
Már otthon, a libeňi lakás erkélyén állva is ezt tervezgette. Mesélte egyszer mellettem ülve a kocsiban, hogy nemrég az utolsó pillanatban gondolta meg magát, amikor rájött, hogy az erkélye pontosan a ház főbejárata felett van, és ha rázuhanna valakire, az az illető életét is kioltaná, ezért ezt a lehetőséget tehát elvetette. Aztán kitalálta, hogy könyveket rak stószba a szobaablak elé, és a könyvekről fog elrugaszkodni. Be is hordott egy csomó könyvet, de amikor nagy nehezen felmászott rájuk, lezuhant, hanyatt esett, beütötte a szemét, és jókora monoklija lett. Onnantól fogva már nem volt számomra humoros ez az egész. Egyértelművé vált, hogy csak idő kérdése, mikor fogja újra elszánni magát. A főorvos úr a történtek után azt is nyilatkozta az egyik lapnak, hogy Hrabal úr kihajította az ablakon a tévékészülékét, hogy lássa, hogy zuhan, hogy puffan. Ezt én totális hülyeségnek tartom. A készülék ugyanis túl nagy és túl nehéz is volt ahhoz, hogy elbírja és odacipelje az ablakhoz. A kórház sajnos nem javított Hrabal úr állapotán. Talán egy pszichológus segíthetett volna rajta. De erre nem került sor.
Ez a kórházi legenda végül is önnön döntésétől, bátorságától fosztotta meg.
És ez még ma él a köztudatban. Születésének 100. évfordulójára kiadtak egy emlékérmet. Tudja, mit ábrázol? Hrabal urat, a galambokkal.
A kerskói macskasereg is elválaszthatatlan az egyéniségétől.
Ez a másik legenda róla. Őt már a polnái és a nymburki sörgyárban is, ahol felnőtt, macskák vették körül. Kerskóban kóbor macskák várták. Kettőt-hármat a sajátjának érzett az évek során, a többi cserélődött. Amint leszállt a prágai buszról, már körbe is vették őt. Tudták, hogy hozza a finom halkonzervet. A hétvégéket rendszerint nála töltötték, vasárnap pedig, ha utazott vissza, árvái szinte dühösen, számon kérően néztek rá, hogy már megint elmész?! Kérdeztem tőle párszor már a kórházban, hogy vigyem-e el kocsival megnézni, mi van a macskákkal, de akkor már semmi nem érdekelte. „Majd egy jólelkű erdész megtalálja őket és elintézi” – mondta. – Puskával.” Két hete voltam a sírjánál. Tele van macskaszobrocskákkal. Ha egy idegen állna meg a sírja előtt, aki sosem hallotta a nevét, azt hihetné, hogy egy híres macskaidomár fekszik a sírban..
Az a hat év, amit Bohumil Hrabal közelében töltött, mennyire befolyásolja a mai életét?
Kulcsom volt a lakásába, szerződéseket írtam alá helyette és szinte naponta gondolok rá. Álmaimban is megjelenik néha. Beszél hozzám. Mélyen él az emlékeimben. Itt van velem. Nem vagyok fetisiszta, de ereklyeként őrzöm néhány személyes dolgát. A kis kalapját, amelyet méretre varrtak neki a világhírű Čekan cégnél. A hátizsákját. Az ollóját, amellyel a szövegeit „szerkesztette”. Több, géppel írt kézirata van nálam. Meg néhány jegyzetfüzete. Nekem van a legnagyobb fényképgyűjteményem róla. Az első képétől az utolsóig, mind én készítettem.
Sajnálta ő valaha, hogy nem született gyermeke? Vagy nem is vágytak utódra a feleségével?
Nem lehetett gyerekük. Eliškát, akit ő Pepsiként emleget az írásaiban, 1945-ben, tizennyolc éves korában megerőszakolták az orosz katonák. Ezt nem sokan tudják. Nekem elmesélte. Azt szokta mondani: „Azért írok, mert nincsenek gyermekeim.” Szerette a gyerkőcöket. Az Arany Tigris sörözőben nem egyszer hívott ki a mosdóba, hogy pénzt nyomjon a kezembe. „Fogadja el, maga családos ember!” – mondta. Ő azzal sem foglalkozott, hogy íróként milyen rangja van világban. Tudott róla, de soha nem dicsekedett vele. Azt sem szerette, ha valaki mesternek szólította. „Mester az, aki tud cipőt varrni, vagy tetőt javítani” – mondta.
Nem értékelte túl magát. Az írásra úgy tekintett, mint egy önmagával folytatott párbeszédre. „Kényszerből írok – állította –, nehogy leugorjak egy szikláról.” Egész életében attól szenvedett, hogy nem kívánt gyerek volt. Bűnösnek érezte magát, amiért a világra jött. Nem tudott belenyugodni. Az is zavarta, hogy mivel nem tanult az iskolában, mindenkitől ugyanazt a kérdést kapta: „Mi lesz így belőled?” Még idős fejjel is gyakran feltette magának ezt a kérdést. „Mi lesz belőlem?” Hát nem ez a közép-európai értelmiségiek legnagyobb vívódása ma is? Az Osztrák–Magyar Monarchia idején született, megélt két világháborút, több rendszerváltást, protektorátust, kommunizmust. Ez éppen elég. Könnyű azonosulni az élettörténetével, mert sok zuhanás van benne. A buddhizmus és a taoizmus tanai szerint élt. Ha lezuhantál, állj fel! Fel is állt mindig. Csak a legvégén nem, a kórház udvarán…
És még valami…
Prága szívében, kőhajításnyira az Arany Tigristől, a Montmartre kávézóban beszélgettünk Tomáš Mazallal, ahol egykor Kafka mellett Hašek, Egon Erwin Kisch és Max Brod is gyakori vendég volt. Hrabal gyakran idézte Kafkát, de nem járt ide. Ő a sörözők királya volt. „Szakrális kapcsolata volt a sörrel”, mondja Tomáš Mazal. Limonádé helyett kiskorától kezdve ezt itta. Apja szoktatta rá, aki mindennap kancsóban hordta haza a frissen csapolt sört.
És még egy utolsó mondat, amit önmagáról írt…
„Életem… olyannak tetszett, mintha valaki mással esett volna meg (…) Csakhogy ehhez az életregényhez kizárólag nekem volt kulcsom, életem tanúja én magam voltam, még ha az én utam elejét és végét is újra, meg újra belnőtte a gaz.”
(Szabó G. Gergő)
Közreadta: R. V.
