Az alábbi történetet egy amerikai idős hölgy mesélte el nekem. A Liszt Ferenc repülőtéren ismerkedtünk meg, miközben vártunk a beszállásra. A véletlen úgy hozta, hogy egymás mellé szólt a jegyünk. Nagyon kellemes beszélgetőtársnak bizonyult, nagyon jól beszélt magyarul és a hosszú utazás során elmesélte hogyan került Amerikába. Szülei 1956-ban hagyták el Magyarországot, ő akkor volt kilenc éves.
Tisztán emlékszem azokra a napokra. Anyukámtól sokat hallottam a háborúról, amit ők 1945-ben Budán a lakásukban és az óvóhelyen élték át. A háború utáni évek Magyarországán sok-sok igazságtalanság történt, így szüleimmel is. Tőlük a megélhetést jelentő papírüzletüket államosították majd 1951-ben a lakásukból is kitelepítették őket, ugyan úgy, mint a német ajkúakat, a svábokat is. Mint osztályidegeneket kitelepítették őket,ami azt jelentette,hogy Budapestet el kellett hagyniuk és mindösszesen 50 kg súlyhatárig vihették magukkal a legszükségesebb holmijukat a hivatalból kijelölt kényszerlakhelyükre, amelyet csak rendőri engedéllyel hagyhattak el. A többi értéküket a lakásban kellett hagyniuk. Ők Borsod -Abaúj -Zemplén megye egyik falujában kaptak egy szobát egy vidéki kúriában, amely a tulajdonosainak is, – Gróf. Máriássy Ödönnek és családjának- kényszerlakhelyül szolgált. Rajtuk és rajtunk kívül oda lett kitelepítve, még négy család. Persze nekem, ez nem okozott gondot csak nem értettem miért jöttünk el Pestről és miért lakunk most másutt. Akkor én négy éves voltam. Két és fél év múlva Nagy Imre miniszterelnök amnesztiáját követően jöhettünk el onnan, de csak Pest környékére szólt a rendőrségi engedély. Szüleimnek nem volt semmi megélhetési lehetősége, A személyazonossági igazolványukba bebélyegezték, hogy „Osztályidegen” Ezzel a bejegyzéssel szinte lehetetlen volt munkát kapni. Ezért anyukának idegen asszonyok saját nevükre szereztek munkát, a Háziiparban, ahol kötött kesztyűket varrt össze. Ebből volt annyi pénzük hogy az albérletet ki tudták fizetni. Egy szobánk volt, amin keresztül átjártak a háziak. Ott nőttem fel és onnan jártam iskolába. Majd édesanyám testvérei anyagi segítségével egy olyan bérleménybe mentünk, ahol a szobán kívül volt konyha és kamra is. Ez nagy előre lépés volt számunkra. Ami velünk történt csak egy volt a sok száz magyar közül. A forradalom napjaiban szüleim esténként a Szabad Európa rádiót próbálták hallgatni, máig is emlékszem az éter különös hangjaira. A magyar adón mindig a Liszt Ferenc: Magyar rapszódiáját játszották, valamint Beethoven Egmont nyitányát, de híreket nem hallottunk. Hazaszerető emberek voltak, mégis amikor 1956 novemberében egy rövid időre e lehetőség nyílt arra, hogy elhagyják az országot, megtették. Sok magyar család tette ugyanezt.
Budapesten óriási harcok folytak. Mesélték, hogy fiatal fiúk, gyerekek benzines palackokat dobálnak a házak tetejéről az orosz tankokra. Sok volt a halott a sebesült. Édesapám egyik alkalommal bement a városba de hiába vártuk haza. Majd hajnal felé egy autóbusz állt meg a házunk előtt. Apám szállt ki belőle és egy férfi. Bejöttek a kapun, addigra anyám már rohant elé. Csomagoljunk, mert megyünk Ausztriába-mondta apám. Ezzel az autóbusszal átvisznek bennünket a határon,amely akkor még szabadon átjárható volt, de mint hallottuk, később már nem. Anyám nem akart menni, hiszen nemrégen veszítették el mindenüket. Újra kezdeni az ismeretlenben, képtelenségnek tűnt. De indulni kellett, beszálltunk a buszba és elindultunk a határ felé. Ködös őszi idő volt és minden nagyon szomorú. A buszon legalább tízen voltak még rajtunk kívül. Mindannyian átértünk és Bécs mellett egy táborban voltunk két hónapot, majd mivel nekünk voltak rokonaink Amerikában- oda kértük a letelepedést. Én ott folytattam az iskolát, majd egyetemet végeztem és férjhez mentem. Van két lányom és két unokám, mind amerikai állampolgárok. Édesanyám mindig magyarul beszélt hozzám, apám is, így az angolt mellett magyarul is beszélek.Odakint beilleszkedtünk és biztonságban élhettünk. Nekem inkább otthonom Amerika, de hazám az Magyarország. Édesanyám sokat énekelt nekem szép magyar nótákat és dalokat, de különösen, ami mindig könnyekig meghat:
„Oly távol messze van hazám Csak még, még egyszer láthatnám
Az égbolt felhő vén Hold szellő Mind róla mond mesét csupán Holdfényes májusok muskátlis ablakok hozzátok száll minden álmom Ott ahol él anyám ott van az én hazám ott lennék boldog csupán”
Tudja drágám, fordult hozzám, az én szívem sosem lett amerikai csakis magyar. Én magyar vagyok! Azért jövök haza, hogy láthassam azt, amit anyám és apám látott még itt hajdanán. Azóta már idegen földben nyugszanak mindketten. Nem hinnék el a hatalmas változást, ami azóta itt történt.
A beszélgetésünket a pilóta információja szakította meg. Készülődni kezdtünk a leszálláshoz. Landolt a gép Gyors búcsút vettünk egymástól. Őt már várta a családja. Siettünk a csomagokhoz, mindenki figyelte hol az ő bőröndje. A nagy kavarodásban már alig láttuk egymás, majd eltűnt a szemem elől.
Szomorú lettem a történettől és megértettem miért van az, hogy akárhová megyünk a nagyvilágban, egyszer csak megszólít egy ember: Jó napot! Én is magyar vagyok.
Major Edit
