– Mióta él Budaörsön és miként választotta ezt a várost otthonául?
1999. június-júliusa óta élek Budaörsön. Sajnos a szüleim korán meghaltak. Édesanyám 1992-ben, édesapám 1996-ban. Mivel hárman szeretjük egymást, fivérek, el kellett adnunk a hűvösvölgyi családi fészket, mert sem az együttlakást, sem egymás kifizetését nem tudtuk megoldani. Én a családommal – feleségemmel, Lovász Erzsébet Veronika festőművésszel és két gyermekünkkel, Pállal és Orsolya Máriával – akkor Budapesten laktam a VII. kerületben. Nehezen találtuk meg ezt a helyet. Zárójelben jegyzem meg, ez leginkább a feleségem érdeme, aki nagy türelemmel, kitartással és kiváló érzékkel kereste a legmegfelelőbb színteret életünk folytatásához. Amikor megtaláltuk jövendőbeli otthonunkat a budaörsi Öntő utcában, éreztük, jól választottunk, jól döntöttünk.
– Hogy érzi itt magát? Mi az, ami tetszik és mi az, amin változtatna?
Pest és Buda „csángóiként” a Hegyvidék alatt, Budaörs kertes övezetében új otthonra leltünk. Igazán megszerettük ezt a helyet, s ahogy erőnkből telik, műveljük is a kertünket, a kis „birtokunkat”. Ám egyre kevesebben vagyunk, akik fontosnak tartják a kertészkedést, a „gazdálkodást”. Riasztó, ahogy közvetlen környezetünkben is egyre-másra épülnek be a 300 négyszögöles telkek, akár egyszerre három emeletes családi házzal, és szinte széltől-szélig köveződnek le a zöld területek. Ezt nem volna szabad megengedni.
– Melyek életében azok a főbb állomások, amelyek fontosak voltak számára?
Sok apró, mégis jelentős életrajzi eseményt, helyszínt, szituációt tudnék felsorolni életemből, amelyek meghatározóak volt számomra. Szinte minden településnek, ahol gyerekfejjel, majd kamasz és felnőtt koromban rendszeresen megfordultam, illetve hosszabb időt töltöttem, kitörölhetetlen emlékmorzsáit őrzöm emlékezetemben, kiradírozhatatlan „írásjeleit” viselem személyiségemben. Almásfüzitő, a II. kerületi Remetekertváros és környéke, apám szülőfaluja Path a Duna Révkomárom alatti szlovákiai oldalán, anyám Vas megyei „alma matere” Pápoc, aztán később Pest VI., IV. és VII. kerülete, végül a jelenlegi, immár végleges otthonunk, Budaörs. De „szakmai” szempontból is hasonlóan kacifántos életutat jártam be, míg eljutottam az ELTE népművelés-történelem szakáig. Az érettségi után voltam dísznövénykertész tanuló, hivatalnoksegéd az Egyetemi Könyvtárban, majd két év sorkatonasági szolgálat következett Zalaegerszegen. Talán apám ’56-os múltja miatt nehezen vettek fel az egyetemre, már majdnem feladtam, de ötödszörre végre bebocsáttatást nyertem az intézmény falai közé, mégpedig annak levelező tagozatára. A rendszer szempontjából nézve sok „kétes”, „megbízhatatlan” egzisztenciával jártam egy évfolyamba. Többen neves emberekké váltak azóta.
A diplomamunkám éppúgy szokatlan, mint besorolhatatlan „műfajú” volt abban az időben – Első világháborús katonaemlékek antropológiai és művészetszociológiai vizsgálata – hiszen több tudományág kereszteződött benne: a néprajz a történelemmel, a közművelődés a művészettörténettel, a neofolklór jelenségek a szubkulturális törekvésekkel, a tömegkultúra a magas művészettel… De már rendhagyó volt az a kiállítás is, amelyet szintén a diplomamunkám részeként a Gödöllői Művelődési Ház Galériájában rendezhettem meg 1984 tavaszán. Tudniillik a téma lényege, különlegessége és újszerűsége abban rejlett, hogy nem az első világháborús monumentumokkal, emlékművekkel, hanem azokkal a tárgyi és szellemi alkotásokkal foglalkozott, amelyeket nem a hivatásos művészek, hanem a „csukaszürke” bakák készítettek saját kezűleg a frontokon és a hadifogolytáborokban. Az akkoriban még épphogy megtűrt témám – gondoljunk csak bele, a Gulyás-testvérek körülbelül ugyanebben az időben forgatták tabudöntögető dokumentumfilmjüket az első világháborús veteránokkal! – Mezei Ottó művészettörténész segítségével 1987-ben könyv formájában is megjelent a Múzsák Közművelődési Kiadónál. Ám ekkor már másfél évi újpesti tanítás után a Szentendrei Ferenczy Múzeum kötelékében dolgoztam először helytörténészi, majd 1988-tól művészettörténészi beosztásban. De mielőtt átvettek volna a művészettörténeti osztályra egy szintén rendhagyó kiállítással búcsúztam előző hivatásomtól. Megrendeztem a Szentendre a millenniumtól az első világháborúig 1996–1914 című fotópanoptikummal átszőtt multimediális tárlatot, amelyhez egy gazdag képmelléklettel rendelkező általam szerkesztett írásos forrásgyűjteményt is sikerült megjelentetni. Ennek hozadékaként megkaptam életem első elismerését, Szentendre Város díszpecsétes emléklapját 1987 tavaszán.
Egy szó, mint száz, életem legszebb, legeseménydúsabb éveit tölthettem Szentendrén 1985-től 1998-ig. Kutatási területem a 20. századi kortárs képzőművészet lett, szorosabban a Szentendrei Grafikai Műhely, a Vajda Lajos Stúdió és a Marosvásárhelyi Műhely (közismert nevén a MAMŰ), mely témákat több kiadványban dolgoztam fel. Ugyanakkor a történethez tartozik az is, hogy a rendszerváltás után, de leginkább a „Bokros-csomag” idején, tehát körülbelül 1994-től kezdődően gyors lejtmenetben igen nehéz anyagi helyzetbe kerültünk. Festőművész feleségem éjszakánként hullámkarton dobozokat gyűjtött, hogy nappal elvigye a MÉH-be, én pedig minden hónap közepén kénytelen voltam előleget felvenni a munkahelyemen, hogy kihúzzuk a hó végéig, ami persze fából vaskarika, csöbörből vödörbe állapot volt. Nem kellett tehát sokat mérlegelnem, amikor Szemadám György megkeresett azzal az ajánlatával, hogy menjek el az általa frissen szervezett Vizuális Művészetek Szerkesztőségébe a Magyar Televízióhoz. Bár a döntés meghozatala sok álmatlan éjszakámba került, mert én akkor már szinte együtt lélegeztem Szentendrével. De nehéz volt megszoknom az új munkahelyemet is, a merőben más viselkedéskultúrát, a pörgős életformát, mégis rengeteget tanultam ezalatt a két és fél év alatt, a horizontom kitágult, számos új nevet, művészt, irányzatot, műfajt, helyszínt, értéket, feladatot ismertem meg. A magas fizetéssel járó jólét persze nem tartott sokáig. Az intézményt átszervezték, karcsúsították, s bár mi voltunk a „királyi televízió” egyik legkisebb szerkesztősége, mégis „lapátra kerültünk”. Én munkanélküli lettem, és elveszítettem a közalkalmazotti státuszomat is, bár még 2001-ben fél év erejéig sikerült megkapnom a szentendrei MűvészetMalom megüresedett képzőművészeti vezetőállását, de hamar összerúgtam a port az intézmény igazgatójával, aki vagy féltékenységből, vagy kényszerűségből teljesen ellehetetlenítette a munkámat azzal, hogy szinte minden segéderőtől megfosztott. Teljesen magamra maradtam, s már a hétvégéket is a Malomban töltöttem, hogy elláthassam a feladatomat, hát bedobtam a törölközőt, s megfogadtam, soha többé nem leszek más alkalmazottja. Ettől kezdve úgynevezett szellemi szabadfoglalkozású, azaz „szellemi szabad fuldokló” lettem. Sokat dolgoztam, írtam, és főleg pályázatokból éltem. Nagyon nehéz időszak volt, senkinek nem kívánom. 2010-ben azután váratlan lehetőségként megkaptam a Kortárs folyóirat képszerkesztői „állását”. Most nyugdíjasként is ugyanitt dolgozom a lap képzőművészeti rovatvezetőjeként. Szeretem ezt a hivatást. A Kortárs az egyik legszebb és legtartalmasabb országos irodalmi és művészeti folyóirattá nőtte ki magát, én pedig rendkívül örülök, és büszke vagyok rá, hogy részese lehettem, lehetek ennek.
– A művészetek közül az irodalom és a képzőművészet a kedves témája. Miben tudja ezeket kibontakoztatni?
Én hiszek a művészeti írás autonómiájában. Akkor vagyok igazán elégedett, ha egy-egy opusom képes arra, hogy vetekedjen a megszólaltatott, a bemutatott képzőművészeti alkotás vagy alkotások hangulatával, tartalmával, szellemiségével, stb. Ennek igazolására 1998-ban a performansz szerűen előadott megnyitószövegeimből összeállítottam egy olyan kötetet, amely azon túl, hogy az írásos megnyilatkozásoknak már-már sorsszerű, katartikus és kegyelmi szerepet szán, a szerepfelvevő, az alkotás szubjektumába, a teremtődés folyamatába, a művek mágneses terébe kerülő, helyezkedő, velük és általuk átlényegülő, átminősülő, megszemélyesítő, megszólaltató magatartásra helyezi a hangsúlyt. „Mert sokféleképpen viszonyulhatunk a képzőművészeti alkotásokhoz, a képek, a műtárgyak világához. Van, aki a pontos, a makulátlan leírásokat kedveli. Van, aki a messziről induló tudományos okfejtéseket és a körültekintő alapossággal felvezetett értelmezési kísérleteket részesíti előnyben. S akad olyan is, aki a könyörtelen »bíró«, a megalkuvást nem ismerő ítész szerepe felől közelít vizsgálandó témájához” – írtam a Pontos időrendben – Sorsfürkésző írott azonosulási kísérletek a képzőművészet világából című kötetem fülszövegében. Tehát bizonyos esetekben így függ össze nálam az irodalom a képzőművészet világával: szimbiózist alkotva. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne volnának tárgyszerűbben megfogalmazott tanulmányaim is egyben.
– Budaörsön mikor és hogyan kapcsolódott be a művészek világába?
Furcsa módon már 1991-ben átmenetileg kapcsolatba kerültem a várossal. Ugyanis Jovián György festőművész révén, aki abban az időben itt lakott, összehozta a város vezetőit a frissen újjáalakult egykori Marosvásárhelyi Műhely, rövidítve az eredetileg erdélyi illetékességű MAMŰ alkotóival, akik MA (születő) MŰ (vek) Társaság néven, a szentendrei „főnix” kiállításuk után másfél évvel (amelynek én voltam a kurátora, rendezője és animátora a Szentendrei Képtárban 1989–90-ben) épp itt, Budaörsön, a Lévai utca 34-ben alakult meg. Egy bemutatkozó tárlatot is rendeztünk a Jókai Mór Művelődési ház Galériájában. Az eredeti elképzelés az volt, hogy az egykori Horthy Vadászvilla területén a Törökugrató alatt egy maműs művésztelep is létesül. Azonban a romos épületegyüttes tisztázatlan tulajdonjogi viszonyai miatt ebből az elképzelésből nem lett semmi, s a Társaság 1994-ben áttette székhelyét Budapestre.
Ám ideköltözésünk után szinte azonnal kerestük a kapcsolatot a helyi és környékbeli képzőművészekkel. Legelőször Gvárdián Ferenc „szobrászembert” és feleségét, Böbét, azaz G. Horváth Erzsébet restaurátort ismertük meg, s aztán jöttek a többiek, Alföldi László, Kovács László (1944–2006) – akinek a halála után feldolgoztam a hagyatékát a www.hommage.hu oldalon –, majd Szarka Tamás, P. Boros Ilona, Hadik Gyula (1925–2013) és sorolhatnám a neveket.
– Mit tudhatunk meg az Értékhalászat c. kötetéről? Gondolt arra, hogy Budaörsön is legyen könyvbemutatója, pl. a könyvtárban?
Az Értékhalászat című kötetem, amely a Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó gondozásában és az MMA támogatásával jelent meg az ősszel, a 2013 és 2020 között keletkezett írásaim gyűjteménye, s ilyen értelemben folytatása a két előző kötetemnek. Gondolok itt a Szétguruló üveggolyókban – Tanulmányok, esszék, művészportrék, kiállítás-megnyitók, beszélgetések a vizuális kultúra és a kortárs képzőművészet tárgyköréből (1979–2004) és A látható és a láthatatlan – Művészeti írások 2004–2013) című előző két kötetemre. A három könyv összterjedelme alig kevesebb, mint 2000 oldal, színes képmellékletekkel és szövegvégi szürkeárnyalatos reprodukciókkal. Reménykedem benne, hogy az utókor számára sem lesznek közömbösek ezek az írások. Az Értékhalászat esetleg egy budaörsi helyszínen történő könyvbemutatójáról még nem volt időm gondolkodni.
– Legutóbb az Art Sacra rendezvényen találkozhattak Önnel a budaörsiek.
Valóban. Már a hatodik Ars Sacra témájú kiállításunkat rendezzük meg a helyi Zichy major puritán terében, de mire ez a riport megjelenik, talán a tárlat már be is zárt. A késztetés Olescher Tamás hitvalló képzőművésztől ered, aki idén szeptember 14-én sajnos eltávozott az élők sorából, s aki 2012-től kezdődően bevont engem az általa vezetett Vízivárosi Galéria hasonló témájú kiállításainak „szervezésébe”, s felkért, hogy nyissam is meg ezeket a tárlatokat. A „Közeledjetek…” hívószó ötletét is ő adta, amikor barátommal, és szervezőtársammal, Gvárdián Ferenccel 2015-ben meghívtuk őt az első Ars Sacra rendezvényünkre. A teljes idézet egyébként Szent Jakab apostoltól származik, és így szól: „Közeledjetek az Istenhez, s majd ő is közeledik hozzátok. Mossátok tisztára kezeteket, bűnösök, és tisztítsátok meg szíveteket, megosztott lelkűek.” (Szent Jakab apostol levele, 4, 8.) De érdekességként azt is meg kell jegyezzem, hogy Olescher Tamás 1976–77-ben művészeti vezetőként is tevékenykedett a Budaörsi Művelődési Házban. Emlékét szeretettel őrizzük.
– Mit jelent számára a vallás, a hit?
Római katolikus vallású hívő ember vagyok, de az örökségül kapott hit valódi visszaszerzése, megtartása és kiteljesítése nem egyszerű feladat a mai, kísértésekkel teli, elpogányosodó világunkban. Úgy érzem, hogy írásaim sokszor a Szentlélek sugallatára születnek, talán ezek az én felszakadó, Istenhez szóló, lappangó „imáim”. Az Ars Sacra kiállításokat is ezért szervezem: szeretnék közeledni az Istenhez, és másokat is közelebb hozni ehhez a titokhoz, s akkor majd Ő is közeledik hozzánk…
Fotó: Novotny Tihamér
s.k.
Az Art Sacra kiállítás csütörtökig látható a Zichy majorban.
