A Prágai Magyar Hírlap azt írta az 1928. március 2-i számában, hogy Kosztolányi Dezső feleségével együtt felolvasóestekre készül Csehszlovákiába (Komáromba, Érsekújvárba, Pozsonyba, Losoncra, Rimaszombatba és Kassára). A körutat a helyi magyar diákegyesületek szervezik, Kosztolányiék pedig „az esték várható szép jövedelmét a kisebbségi magyar ifjúság céljaira ajánlották fel”.
Rágalom Kosztolányi ellen
Csakhogy emiatt a cseh és a szlovák sajtóban hecckampány indul ellene, a Národný denník, a Lidové noviny és más lapok irredenta uszítónak állítják be Kosztolányit, ezért a csehszlovák hatóságok indoklás nélkül betiltják a szlovákiai körutat.
„Ugyan mi a vétke Kosztolányi Dezsőnek? – kérdezte a Prágai Magyar Hírlap –, ugyan micsoda szörnyűségeket követhetett el a csehszlovák állam vagy a csehszlovák nép ellen, hogy nem szabad az előadói emelvényre lépnie? Egy kultúrkérdésből politikumot csináltak.” Megemlítették azt is, hogy éppen Kosztolányi volt a cseh–magyar szellemi közeledés első szorgalmazója, hiszen ő fordította magyarra Karel Čapek RUR című drámáját, márpedig ez volt Trianon óta az első cseh színdarab, amit magyar színpadon bemutattak (lett is némi botrány is a budapesti bemutatón). „Ugyan ki tett nagyobb szolgálatot a cseh kultúra terjedésének, Kosztolányi-e vagy pedig a Národný Denník szerkesztői?”
Egyes szlovák újságírók azt állították, hogy Kosztolányi korábban a szlovák népet becsmérelte. Ezt Kosztolányi kikérte magának, és a Prágai Magyar Hírlapban így válaszolt: „Felháborodással kell visszautasítanom azt a rágalmat, mely szerint én a szlovák népet gyűlölöm, s egy írásomban állítólag becsméreltem. Soha életemben egyetlen szót nem írtam semmiféle nép ellen. Szeretem a fajtámat, imádom a magyar nyelvet, mert ez az anyanyelvem, de kívüle még jónéhány nyelvet beszélek. Aki egy másik népet sérteget vagy lenéz, az tökkelütött.” A csehszlovák beutazási vízumot azonban a Kosztolányi házaspár nem kapta meg.
„Miért a kokain? Megvannak okaim.”
„A szent cseléd, a földre szállt kis szolgáló-angyal belopózik a szobába és legyilkolja az egész famíliát” – így vázolja föl egy interjúban Kosztolányi az Édes Anna kulcsjelenetét. A regényt a Nyugat közli folytatásokban 1926 őszén, s bár akadnak bírálói – egyes ítészek „csúnya pornográfiát” és „fülledt erkölcstelenséget” emlegettek –, azonnal könyvsiker lesz, és a következő néhány évben németül (Anna Édes), lengyelül (Grzech slodkiej Anny), olaszul (Anna Édes), franciául (Absolve, Domine), hollandul (Anna Édes), csehül (Služka) és angolul is (Wonder Maid) megjelent.
A regény írása közben Kosztolányi a katolikus temetési szertartás latin verseit mondogatta magában, hogy „megfelelő hangulatba kerüljön”. Voltak ilyen rigolyái. „Elsősorban és feltétlenül el kell szívnom naponta legalább negyven cigarettát, ha dolgozom. Erős cigarettákat. De ott áll még erre a célra az asztalomon tíz különféle színű üvegcse, különféle illatokkal. Vannak köztük modern francia parfümök és gyöngyvirág, szegfűszeg, kámfor illat, sőt lehet éther is. Ezeket az üvegeket szagolgatom, ha erősebb hangulatra van szükségem. Hol egyiket, hol másikat. Az Édes Anna című regényem írásánál például, a szerelmi fejezetnél a szegfűszegeset szagoltam, míg az utolsó fejezetnél, amelyikben a gyilkosság történik, az étheres üvegre került a sor” – válaszolta a Színházi Élet körkérdésére 1927 decemberében.
Az adrenalint nem a sportban kereste, hanem a serkentő- és ajzószerekben. Kokaint is fogyasztott, eleinte csak súlyos szénanáthája enyhítésére, később fájdalomcsillapításra is. Egy-egy utalással verseiben is találkozhatunk. „Miért a kokain? / Megvannak okaim.”
Mint a jégbehűtött pezsgő…
Kosztolányi kábítószerfüggőségéről Márai Sándor is beszélt a Furkó Zoltánnak adott időskori interjújában: „Sajnos tragédiákat is láttam az írók között. Egy ember, akit nagyon nagyra becsültem, Kosztolányi Dezső kokaintragédiáját. Az oka az volt, hogy Ádám, a fia skizofrén volt. Szép, helyes fiú volt. A felesége, Manyika is nagyon tehetséges nő volt. Kosztolányi a fia skizofréniáját nagyon rosszul tűrte. Szomszédok voltunk a Mikó utcában. Kínszenvedés volt az élete, s akkor egy lelkiismeretlen patikus adott neki, és elkezdett kokainozni.” Kosztolányi felesége, Harmos Ilona leírta memoárjában a jelenetet: férje épp a fürdőkádban ült, ő pedig a kulcsait kereste, amikor az egyik polcon, a könyvek mögé rejtve megtalálta a kábítószert. Ekkor állt össze számára a kép, hogy férje miért szaladt el néha reggelente (a gyógyszertárba), és miért volt nyugtalan a külföldi nyaralások alatt. „Ráeszméltem, hogy már nyolc-tíz év óta használhatja a szert” .
Amikor felesége szembesítette ezzel, Kosztolányi mosolyogva válaszolt a kádból: „Már úgyis abba akartam hagyni. Tedd el, Manyikám, zárd el, és vigyázz rám mostantól fogva. Légy mindig mellettem.” Levelet diktált feleségének, amelyben arra kéri a gyógyszerészt, hogy a jövőben akkor se adjon neki, ha térden állva könyörögne. Harmos Ilona visszaemlékezése szerint keserves napok, éjszakák következtek, Kosztolányi sírt, fenyegetőzött, orvost, mentőket követelt éjszakánként. Függőségét azonban jobban kordában tudta tartani, mint unokatestvére, a morfinizmusból kikeveredni nem tudó, önmagán kísérletező Csáth Géza. A kokain olyan, írta naplójába Kosztolányi, „mint a jégbehűtött pezsgő. Hűt és fűt. Utána a világ már a szegényház.”
1933-ban írta naplójába ezt is: „Nekem az egyetlen mondanivalóm, bármily kis tárgyat is sikerül megragadnom, az, hogy meghalok.”
Mi ez a piros?
Azon a nyáron vendégség volt náluk. A hipochonder Kosztolányi egyszer csak fölállt, és a fürdőszobába ment. Kisvártatva a feleségét is behívta. „Manyikám, gyere csak be egy pillanatra, nézd csak, mi ez a piros itt az ínyemen?” Manyika egy szilvamag alakú kis foltot látott. Másnap a fogorvos azt mondta, hogy „semmi az egész”, és kamillateás öblögetést ajánlott. A folt azonban nem múlt el, ezért több professzort is fölkeresett. Egyikük azt javasolta, hagyjon föl a dohányzással, de van, aki műtétet ajánlott, az érintett rész kivágását. 1933 karácsonyán a rosszindulatú nyálkahártyarák egyik legagresszívebb típusát állapították meg nála, de az akkor bevett orvosi gyakorlatnak megfelelően hamis leletet mutattak neki, és fedődiagnózisként jóindulatú daganatról beszéltek. Kosztolányi negyvennyolc éves volt ekkor. A kóros szövetet kiégették az állkapcsából, majd orvosai tanácsára kétszer is Stockholmba utazott rádiumbesugárzásra. Állapota javulni kezdett, fájdalmai mérséklődtek, meghízott, sokat dolgozott (ekkor írta meg a csodálatos Hajnali részegség című versét), 1935 nyárutóján pedig feleségével együtt a visegrádi újságíró-üdülőben pihent és „számolatlanul ugrotta a fejeseket a Dunába”.
Az utolsó szerelem
Itt és ekkor ismerkedett meg Radákovich Máriával és a találkozásból lángoló szerelem lett. Akárcsak Kosztolányinak, a nőnek is volt családja, és levelezésükben Füst Milán vállalta a közvetítő szerepét, hiszen a személyes találkozásukra ritkán volt alkalom. „Szerelmes vagyok magába úgy, ahogy ebben az életben nőbe még nem voltam szerelmes” – írta Kosztolányi, majd később, már tegeződve: „Rólad álmodoztam, ilyen tisztáról, ilyen jóról, ilyen fönségesről.” És végül: „Ha pedig meghalnék – amit nem akarok, mert élni szeretnék –, akkor te élj tovább, hogy ezen a hitvány földön te hordozd legalább a mi emlékeinket.” Amikor Mária megtudta, hogy Kosztolányi beteg, érzéseit ez csak fokozta. „Ha én tudnám, hogy tíz-húsz-harminc évig egyebet sem tehetnék, mint hogy Téged ápollak, éjjel-nappal, fáradsággal, soha nem pihenve, máshol pedig mindenem meglenne, amire vágynék – hangversenyek, utazások, pompa –, gondolkodás nélkül futnék, rohannék Hozzád. Elfogadnál ápolónőnek?” (Radákovich Mária Kosztolányi neki dedikált fordításkötetét a budapesti Központi Antikvárium 2019-ben 500 ezer forintos áron bocsájtotta árverésre, és végül 1,3 millió forintért kelt el.)
Kosztolányit természetesen nem Mária, hanem a felesége, Manyika ápolta, aki tudott férje titkos viszonyáról, de azt csak „múló tébolynak” tartotta. Pedig több volt annál, Kosztolányi hajlandó volt feladni a házasságát is. Felesége ekkor megfenyegette vetélytársát: ha még egyszer üzenni mer a férjének, akkor a nyílt utcán, gyermeke szeme láttára összeveri, vagy lelövi, mint valami veszett kutyát. Kosztolányi minden írását mindig a feleségének mutatta meg először, kivéve az életmű egyik csúcsának számító című versét, azt ugyanis nem a feleségéhez, hanem Radákovich Máriához írta, neki is olvasta föl 1935. szeptember 12-én, Mária névnapján.
Kosztolányi állapota egyre rosszabbodott, ezért 1936 februárjában harmadszor is Stockholmba utazott sugárkezelésre. Még volt ereje levelet írni Máriának – pedig akkor már fájdalmai enyhítésére egyfolytában morfint kért –, és ugyanabba a dupla borítékba Füst Milánéknak is írt néhány sort. „Édes Erzsim és Milánom, csak most írhatok, mert eddig ágyban feküdtem, tehetetlenül. Az igazság az, hogy az orvos nem tudja kizárni a folyamat rosszindulatú voltát, de azért azt reméli, hogy meggyógyíthat. Sokat szenvedek. Ha látnátok, sírnátok, még akkor is, ha sohase szerettetek volna. Máriának erről egy szót se. Csak a leveleimet adjátok át neki. Csókollak benneteket: Desiré.”
„Ugye nem halok meg?”
A Stockholmból hazaérkező barátot Füst Milánék várták a pályaudvaron és mélyen lesújtotta őket „az élőhalott, kábítószerekkel és fájdalomcsillapítókkal teletömött, önmaga árnyékaként” megjelenő Kosztolányi látványa. Kórházba került megint, megműtötték, de arca a műtét következtében elferdült. „Én már régen megöltelek volna téged, ha így láttalak volna szenvedni” – mondta a feleségének. Amikor Babitsék meglátogatták, a régi, mosolygós barát helyett egy kétségbeesett Kosztolányival találkoztak, aki „önuralom nélkül” zokogott…
Nyáron néhány hétre még hazaengedték. Felesége autóba ültette, és az összevagdalt költőt körbe vitette a városon, hogy még egyszer lássa „az életet”. Nem sokáig maradhatott otthon, mert a sugárkezelés utóhatásaként sipoly támadt a nyelőcsövében. Köhögött, fuldoklott, ezért vissza kellett szállítani a kórházba, ahol életmentő gégemetszést végeztek rajta. Beszélni már nem tudott többé, onnantól kezdve cetliken, papírlapokon kommunikált a környezetével.
A gégemetszés után meglátogatta őt édesanyja, aki Szabadkáról utazott fel Budapestre. Kosztolányi ezt írta neki egy papírra: „Te vagy a legáldottabb anya a világon.” Anyja igyekezett nem sírni, amikor fiát a párnák közt, sápadtan, pólyába bugyolált nyakkal, felpeckelt állal, gégecsővel meglátta. „Anyikám, ugye itt maradsz? Ugye nem halok meg?” Végig ezt mantrázta. Nyelni sem tudott már, az orrán keresztül táplálták folyékonyok étellel. Nyálkahártyái bedagadtak, kisebesedtek, a gumicsövet alig lehetett bevezetni az orrába. Felesége pépeket készített neki, szőlőlevet, madártejet, kávét, de az étkeztetés is kínszenvedés volt számára.
A csontig lesoványodott, műtétek sebeitől gyötrődő Kosztolányi már felülni sem tudott egyedül az ágyban, de még intézkedett, hogy hozzák be neki Arany János összes műveit és Shakespeare Hamletjét (meghozzá az 1904-es kiadású angol változatot). Rettegett a haláltól, de – ahogy agóniájának másik tanúja, Ascher Oszkár színész írta az „Utolsó szavak” című cikkében – végig megőrízte humorát és költői látásmódját. Amikor felesége azt kérdezte tőle, készíthet-e neki kevert port, Kosztolányi bólintott, és felírta egy cédulára: „Levert volt, kapott egy kevert port”, majd így köszönte meg: „gézcsókom”.
Félig ájult állapotban, a kórházi ágyon fekve írta segélykérő mondatait („Itt maradsz? Légy mellettem!” ,, vagy „Úgy szeretlek, jaj, ne menj el!”), de olykor csak egyetlen szót, morfint… Néha egy-egy órára jobban lett. És amikor megtudta, hogy Karinthy Frigyesnek agydaganata van, két nap, két éjjel egyfolytában csak zokogott. „Szeretnék még öt-tíz évig élni. Jaj, csak hazamehetnék. Hiszel-e a szerelmünkben?” Folyvást ezt kérdezgette a feleségétől, akitől azt kérte: „Majd írd meg Manyikám, hogy mennyit szenvedtem.”
Kosztolányi Dezső 1936. november 3-án, egy keddi napon halt meg, délelőtt 11 órakor, az Új Szent János Kórház fertőző sebészeti osztályán, ötvenegy évesen. A rádió az ő halálhírével kezdte a déli híreket. „Kosztolányi Dezső, a kiváló költő, ma délelőtt tizenegy órakor hosszú szenvedés után meghalt.”
R. V.
Forrás: Internet, könyvei és verseskönyvei, memoárok, életrajzok, visszaemlékezések, levelek stb.
