Móricz Zsigmond nevezte őt pogánynak, aki a Jegyzetek a belső fejlődés történetéhez című esszéjében azt írta róla, hogy: „Még nem tudtam sem írni, sem olvasni, mikor már egy idegen fantázia belém hatolt, s megmérgezte a saját képzeletemet.” Később így vall Jókai regényköltészetének erejéről: „Zengő és nagy lélekkel sugárzott szét…valami csodálatos felemelő érzés volt ez, optimizmus az élettel szemben, igenlése mindannak ami jó és erőadó ebben a siralomvölgyben.” Hatása nem magyarázható csupán merész és leleményes meseszövésével. Költő volt: írásaiban ott lüktet és gyújt az egész élő és élettelen világ iránti rajongása. Amikor eltemették, sokan úgy vélték, hogy rövidesen írói öröksége is elenyészik, hiszen abban az időben erősödött az anektodizmus elleni tiltakozás, és erősödött a lélekelemzés is irodalmunkban. De Ady Endre már 1910-ben is a mesterre váró „biztos és isteni” reneszánszról beszélt és hamarosan be is következett az olvasók visszatérése hozzá.
Ég és föld között
Én akkor, amikor még az „átkosban” koptattam a gimnázium padjait, már a többiekkel együtt előre fanyalogtam Jókaitól, tudva a felsősöktől, hogy jövőre már Jókait is tanulunk majd irodalomórán, hiszen ő is benne van a kötelező olvasmányaink között. Irodalom tanárunk mentett meg bennünket. Ugyanis ő, nem az akkori tankönyvünkből tanította nekünk meg Jókait, hanem kitűnő lélektani érzékkel beavatott minket nemcsak Jókai írói tudásának és alkatának titkaiba, hanem valóban regényesnek tartott életrajzi mozzanataiba is. És mit tesz Isten? Megszerettette velünk Jókait! Ő nemcsak azt tanította meg nekünk, hogy Jókai 1825. február 18-án látta meg a napvilágot Révkomáromban, hanem belekukkanthattunk abba is, hogy az újszülöttet egy csodálatos családi-rokoni védőburok vette körül élete első két évtizedében. Ő lett a Jókay család szemefénye, aki szerencsére a legkisebb és a nélkülözést sem ismerte meg soha. De a sors ehelyett a halál közelségével és rémületével ismertette meg őt. Két öccse halt meg az ő születése előtt torokgyíkban, és amikor ez a végzetes idő eljött számára, őt is megfertőzte ugyanez a rémes betegség, ami valóban a halál legmélyebb vizének örvényébe taszította. Az orvosok már lemondtak róla. És akkor ő meghallotta, hogy egyikük fennhangon azt mondja: „Ez a fiúcska már nem él…” Kései naplójában írta ezt meg: „Iszonytató félelem fogott el…azt hiszik, halott vagyok és élve fognak eltemetni…”. De életben maradt. Ám ennek a sokknak súlyos következménye lett. Nem tudott már soha gyerek lenni, nem tudott játszani és örülni, állandóan tele volt félelemmel. És ez már csak akkor múlt el, amikor elkövetkezett az akkor közismert „pozsonyi gyerekcsere”, ahol a német szót tanulni cseréltek helyet egy időre a gyerekek. Öreg korában írta meg, hogy „akkor minden megváltozott bennem, felfrissült egész lényem és a kedélyem is ki lett cserélve.”
Munkarend és korai felkelés
Csupa emineciával teli bizonyítványt hozott haza 1837 nyarán a kis Móric, amikor egy újabb trauma érte: elveszítette az édesapját, akiről úgy írt később, hogy „soha nem ismertem olyan tökéletes embert, amilyen az apám volt…”. Serdülő korában – édesanyjával együtt – sok erős egyéniség jelent meg az életében, akiknek a hétköznapi életben szívesen alárendelte magát. Ezekben az években nemcsak a retorikát, a költészettant meg a logikát sajátította el, hetente háromszor lelkesen látogatta a Királyí Rajz Oskolát is. Remekül ment neki a rajz, és az idegen nyelvek tanulása is, sőt még a műszaki tárgyak tanulásába is belekóstolt: „Télen nyáron öt órakor ott voltam a tanáromnál. Három európai nyelvet tanultam meg két év alatt: franciát, angolt, olaszt.” Tartós alapozást kapott Vály nevű szeretett tanárától, akitől nemcsak a nyelvtanulást, hanem egy egész életen át fenntartott munkarendet, és még a korai felkelés rendjét is megköszönhette. Ezeket egész élete során betartotta: munkái zömét kora reggel, vagy kora délelőtt elvégezte, este vagy éjszaka soha nem dolgozott, színházba is csak későbbi felesége, Laborfalvy Róza visszavonulása utánig járt. „Tíz órakor már ágyban feküdtem s aludtam, mint a juhászbunda…”. Talán ezért is hiányzott művészetéből a töprengés, a magányba zártság, a félelemmel viaskodás, ő mindig kipihenten, lendületesen, jókedvűen ált hozzá a reggeli íráshoz – és ez meg is látszott művei összképén.
Jókai 16 évesen kiszabadult édesanyja és Vály uram szeretettömlöcéből, hogy a pápai kollégium diákja legyen, ahol szigorú előírások és két olyan tudós tanár vette körül, akiket liberális, függetlenségi gondolat vezérelt. Tanáraik nemcsak tanítóik voltak, hanem nevelőik is. Valóságos kis tudós társaság lettek, minden héten volt gyűlésük, ahol könyveket, komoly értekezéseket olvastak fel, és olyan diákok hallgathatták meg ezeket, mint Petőfi (akkor még Petrovics), Orlay Petrics Soma,
később festő és novellista, meg Kerkápoly Károly, a jövendő teoretikus pénzügyminisztere. A híres önképzőkör fennmaradt, jegyzőkönyvei (akkor még Móric) lendületes szellemi készülődését mutatják. Három elbeszélés mellett több költeményt nyújtott be, és fellépett bírálóként meg szavalóként is. A hangja mindig gyenge volt, és mellkasfájdalma miatt mindig tüdővészesnek gyanította magát… Ekkortájt, 1842 májusában jelent meg nyomtatásban Petőfi első verse, de Jókai
ekkor még nem látta idejét, hogy bekopogtasson a pesti szerkesztőségekbe. De amikor a kis társaság ismét versenyt hirdetett „három legjobb beszélyre”, Petőfié lett a balladai díj, Orlayé beszély terén az első, és Jókainak – egy ma már ismeretlen írásával – sikerült másodikként egy aranyat nyernie. Most érte az első irodalmi dicsőség és innen már egyes út vezetett az akadémiai pályadíj felé.
Petőfi ragaszkodása és kecskeméti életük
Mikor később találkozott Kecskeméten Petőfivel, nyomban megtalálták újra a közös hangot. Jókai remekül rajzolt, volt idő, amikor nagyon festész akart lenni. Orlay meg költő, és Petőfi színész. De az élet kicseréltette velük választott pályájukat: Orlay festő lett, Jókai költő, csak Petőfi ragaszkodott a színészethez. Jókai, elsőéves jogász létére – Petőfi befolyásolására is – , talán még többet forgatta Shakespeare-t, mint színész barátja. És hogy, hogy nem, tizenhat évesen vállalkozott egy dráma megírására is. A Zsidó fiú című szomorújátékát beküldte a Magyar Tudós Akadémia drámai pályázatára, ahol ezt az első művét dicsérettel tüntették ki. Kecskeméti tartózkodása és Petőfi gyújtó egyénisége mellett jót tett ennek a túlérzékeny, képzelődő, passzív kamasznak az alföldi táj és a nép. Később Kecskemétet „második szellemi szülővárosának” tartotta. Iskolatársaival sokfelé kóboroltak. „Megismertem a magyar fajt, eredeti sajátságában a pusztákon, a karámokban, a halásztanyán, összejöttem a pusztabírákkal, hadnagyokkal, akik betyárt üldöztek, megismerkedtem a nép észjárásával, dalaival, közmondásaikkal , kifogyhatatlan humorukkal, láttam birkaarcot, hallgattam népmeséket és láttam pusztai párbajokat.” Mindeközben képben volt a korabeli világ szépíróirói felöl és az igyekezett megismerni azok alkotásait is.
A Tizek Társulata és egy szűkebb kör
1844 augusztusát mutatta a naptár, amikor Jókai a jogi főiskolát kitűnő eredménnyel elvégezve hazatért. A „jó calkulust” a költő egyszerre akarta megszerezni a regényírással és a joggyakorlással együtt, de miután letette az ügyvédi vizsgát, örökre búcsút mondott a jogászkodásnak. Ekkor már egy regénye és fél tucat rövidebb írása is megjelent, akadt már közülük olyan, ami az irodalmi világban szenzációsnak számított. Tiszteletdíjai sem voltak megvetőek, emiatt édesanyja támogatására sem nem szorult már rá, így aztán eldöntötte, hogy Pesten marad, és sikerült egyes lapoknál rovatvezetői feladatot kapnia. A fiatal író vitorláit Petőfi szenvedélyes buzdításai is hajtották, de Petőfi lelkét 1844-45-ben csak a pesszimizmus és a világgyűlölet hullámai borították. Szülei ekkortájt nyomorba jutottak, korábbi barátai közül többen elhagyták, a vaskalapos sajtó pedig hadjáratot indított ellene. Jókait maradt a leghűbb társa. Később, meghasonlottságán túljutva igyekezett rokonérzésű nemzedékének összegyűjtésére. Kialakult egy szűkebb kör, akik Petőfi verseinek felolvasására sűrűn eljártak, ők a Pilvax kávéházban gyűltek össze szép számmal. Petőfi társasága ekkortáj egy írói sztrájkot szervezett tíz, már valamennyi ismertséget szerzett fiatal tollforgatóval közösen a könyv-és lapkiadók kapzsi uralma ellen. Fórumot akart keresni a demokrata érzelmű fiatal tollforgatóknak úgy, hogy minden műfaj kapjon benne képviselőt. Ez volt a tízek társulata, akik egy saját közlönyt is ki akartak adni.
Frankenburg váratlan törekvése és váratlan előléptetésének története
Ez a törekvés azonban hamvába hullt, miután figyelmen kívül hagyták azt, hogy a lapok kiadásához engedélyek kellettek. A laptulajdonosoknak ugyanakkor szabadalmaik voltak, és gondoskodtak arról, hogy három szépirodalmi lapnál több ne legyen a placcon. Fogadalmukat, miszerint egy évig nem írnak sehova, azonban tartaniuk kellett. Petőfiék szerencséjére az Életképek nevű lap tulajdonosa, Frankenburg, épp 1844 őszén ajánlotta fel lapját a liberális ellenzéknek, és programjában nyíltan leszögezte fő elvét: „A magyart műveltté, a műveltséget magyarrá tenni, a polgári szabadságot társadalmi előnnyé változtatni…”. Végleges megoldást azonban az hozott, hogy Frankenburgot kiemelték és királyi udvari tanácsossá léptették elő, aki a kiadási jogot fenntartva Jókaira bízta a szerkesztést, 1847 nyarán. Máig is rejtély, hogyan követhetett el ilyen baklövést az Udvari Kancellária, hiszen ezzel a lépéssel éppen ennek a sok gondot okozó sajtóorgánumnak a megszüntetését akarta elérni Frankenburg váratlan előléptetésével…
(Folytatása következik)
R. V.
Forrás: Jókai Mór életírói
