Később, a komáromi mendemondákból Eötvös Károly kiderítette, hogy Domonkos Teréz, egy dúsgazdag gabonakereskedő lánya és legfiatalabb örököse lehetett Jókai nagy szerelme. (Ez az arany ember lett később Jókai Az Aranyember című regényének a modellje). A lányt és az ügyvédgyakornokot a vagyoni és társadalmi különbségek választották el örökre egymástól. Ez a konfliktus is hozzájárulhatott akkori írói válságához. Szabad idejét Petőfivel tölti, aki akkortájt nősült és egy szállást tartottak. Nem volt ideje sokáig keseredni, várta már az Életképeknél a Petőfivel való közös redakció, a szerkesztőségi robot.
A kezdet nem volt könnyű. Az írók, költők közül Arany és Tompa Vahot Imréhez voltak lekötve, és a régebbi munkatársak csak nehezen adtak kéziratot, a régebbi nagy nevek sokan már más lapokhoz kötődtek: szó szerint kézirathiányban szenvedtek. Novemberre megtalálta a baj orvoslását: ő maga írta az elárvult rovatokat: Mi hír Budán?, Külföldi Társasélet, Nemzeti Színház, és így tovább. Önti a karcolatokat, a glosszákat, a miniatűr bírálatokat, a politikai-társadalmi csipkelődéseket, és rá vár még az esztétikai ellenfelek, rivalizáló társlapok, pedáns fanyalgók megleckéztetése is. Szigorú szerkesztő: nemet mond az érzelgésre, a biedermeier németességekre, de sok irányban tartják nyitva a kapukat: „Ellenségünk csak az lehet, ami rút, gonosz és nemzetiségünk ellene”. Később bevallja: „Előbb-utóbb azért rá kellett jönnöm, hogy senki nem lehet egyszerre költő és szerkesztő…”.
1847 karácsonyán egy nyilatkozatot tett közzé az újságban, amelyben kijelentette, hogy „az újjászületett Földet nem a régi urai kormányozzák ezután, hanem a Fiatal Magyarország tagjaihoz hasonló fiatal értelmiségiek”. Ebből azonban azt még nem lehetett eldönteni, hogy 1848 estéjén hogyan képzelte az átalakulást: evolúció vagy revolúció útján? Ám a közelgő hónapok eseményei megadták a választ: Petőfi – Aranynak írt híres levelében – azok lapjának szánta az Életképeket, „akik valódi szabadelvűek, merészek, nagyot akarók, akik tetőtől talpig új ruhába akarták öltöztetni a hazát”.
Jókaitól messze állt a forradalmi terror gondolata, de március 15-ének ő is aktív szereplője lett, és ez nem hiányzott a fiatal szerkesztő egyetlen megmozdulásából sem. Ám áprilistól szeptemberig egyre nőtt a távolság Petőfi és Jókai között, amikor a magyar forradalom egyre inkább szabadságharccá kényszerült lenni, amit pusztán a radikalizmus kinyilalkoztatásával és módszereivel lehet folytatni. Emiatt már nem voltak jó barátok többé…
Vissza a szerelemhez…
Jókai látásból már ismerhette Laborfalvy Rózát, de közelebbi ismeretségük március 15-én este kezdődőtt, méghozzá a Nemzeti Színházban, az örömmámorban úszó Bánk Bán előadásán. Kibontakozó szerelmét a nyolc év korkülönbség nem zavarta, bár pontosan nem tudta. (Róza még az esküvőről szóló anyakönyvi bejegyzésben is huszonhat évesként szerepelt…). Petőfi nem örült ennek a szerelemnek, és feltételezhető, hogy ő küldözgetett Jókai édesanyjának bőséges tájékoztatást a dolgok állásáról, ami érthetően kiváltotta a család erős ellenzését. De amikor Jókai megtudta, hogy Rózának a tizenkét éves lánya egy nevelőotthonban él, Petőfi elérte célját. Kész volt lemondani nősülési szándékáról és hazamenni Komáromba. De aztán váratlanul eltűnt, és attól a naptól kezdve már Laborfalvy Róza uralkodott az akaratán. A rezerválist is megadta, és nyár végén már az oltár előtt álltak. A legfőbb ellenzők azonban nem békültek meg. Petőfi felmondta a barátságot „Laborfalvy Móricnak”. Ugyanazzal a hevességgel ellenezte Jókai döntését az édesanyja, aki inkább az életkori és az életszemléletbeli különbséget nehezményezte, és kizárta az örökségéből.
A konok anya és a szenvedélyes barát féltékenységgel határos módon féltették Jókait, azonban nem lett igazuk. Róza – kivált házasságuk első két évtizedében – jó írófeleségnek bizonyult. Nem csak férje életét és szabadságát védte meg sikerrel Haynau előtt, hanem szépségével, kedvességével életkedvet öntött belé, és nyugodt alkotói légkört teremtett számára. Jóval később, önéletírói vázlatában így ítélkezett: „Annak, hogy sokat dolgozom, az egyik oka hogy szeretek otthon lenni. S hogy még egyet megvalljak, még bírálóim legelsőjét is tisztelem asszonyomban. Az ő ítélete nekem orákulum.”
Mikszáth később „nagyfokú és férfiatlan” meghunyászkodással vádolta, hogy nem érzett elég bátorságot a nyíltságra. De Jókai javára írva, édesanyja éppen csonttörésben szenvedő lázas beteg volt, és így valamennyire érthető fia kitérése minden nyílt összetűzés elől. (A nyílt kiállás hiányáról tanúskodik második házasságának drámája, ezt azonban magyarázza az öreg korral együtt járó testi-lelki visszaesés szomorú törvényszerűsége.)
Jókainé Laborfalvi Róza egy 1848-as, Barabás Miklós készítette litográfián.
Kossuth-tal népfelkelőket toboroz
Szeptemberben és októberben viharos gyorsasággal követik egymást a reakció és a forradalmi hullám merész kezdeményezései: előbb vereség, aztán diadal… Komáromban izzóvá válik az ellentét a hazafias városi polgárok és a városparancsnok között, és szeptember 1-én veszélyes tűz harapózott el a városban, ami megkerülte az Erődöt, és szinte kizárólag a rendezettebb lakónegyedekben dühöngött. Az események Pesten és az Alföldön tartották, és Jókai Kossuth-tal együtt toborozza a népfelkelőket. Feltámadott tengert látott Jókai az Alföldön, akárcsak márciusban Pesten és érezte, hogy a nemzeti élni akarás egyelőre hátraszorít minden szociális indulatot.
A felébredés tehát egyelőre nem jelentett kiábrándulást számára, bár a Keserű hangok című írása közös elkeseredéséről is beszél. Jobb újságíró ekkor, mint regényíró, ezt erősen bizonyítja az akkor írt
Szomorú napok című műve. De nincsenek körülötte jó pajtások, munkatársakra sem igen tud szert tenni, és a lapja olvasóit is elborzasztja az apológikus kedély és a királyellenes hang. Be kell jelentenie: „Halódik a lap, leszállt négyszáz főre… a kiadó felmondott…”. Szinte egy időben elvesztette édesanyját, Petőfit, baráti társaságát, szívéhez nőtt munkakörét és jövedelmét. Két támasza maradt csak: a felesége és Nyáry Pál, aki nemsokára a Honvédelmi Bizottság tagja lett.
Rózát nem félemlítik és nem törik meg az események. Ám nem gondolja azt, hogy férjének a harctéren lenne a helye. (Úgy tudjuk, hogy Jókai teljes lélekkel beállt volna Debrecenben Vasvári szabadcsapatába, ha felesége kíméletlen erőszakkal vissza nem tartja.) Jókaira kivételes hatással volt Nyári, csodálta fáradhatatlan hadseregszervezését, gyakorlatiasságát, és azt is, hogy nem omlott le a világosi fegyverletétel előestéjén sem. Nyáry elhibázottnak tartotta az Ausztriától való elszakadást, és Jókai 1849-ben azt írja a Debreceni Közlönyben: „Mi még most is azt mondjuk, hogy nem akartuk a királyt trónjától megfosztani, hanem azt akartuk, hogy teljesítse kötelességét… Mi megtámadott alkotmányos jogainkat védeni fogtunk fegyvert, s mihelyt azok biztosítva leendnek, megszűnünk áldozni a nemzet vérével…”
A gyors segítség most is Debrecen…
Ha lett volna remény a főváros megvédésére, Jókai minden bizonnyal nem menekült volna, hiszen a Pesti Hírlap szerkesztése várt volna rá. De az ellenforradalom bosszúját egyikük sem akarta megvárni, és ezért a szolnoki vonattal azonnal Debrecenbe utaztak a rettentő hidegben. Abba a városba, amiből sok minden hiányzott, de viszont volt öntudatos parasztpolgársága. Jókai Debrecen című karcolatában írta: „Ez a város kőfalak nélkül, hadsereg nélkül, mégis szabadon, mindig a hazájához hűen, kitartón állt egyedül, mint egy független respublica…És hányszor fogadta be más városok menekülő népét… A reformáció hívei is itt találtak állandó menedéket…”. (Hozzáteszem: 1845-ben is oda menekült az egész akkori magyar kormány…)
Az ifjú házaspárnak egy darabig semmi jövedelme nem volt. Legfőbb tőkéjük az albérletük jól befűtött kemencéje volt, ahol főzni is lehetett, egy idő után már nem csak maguknak, mert jól fizető kosztosaik is akadtak. Cselédjük is lett, így nem kellett Jókainak többé a piacra járnia, bár később nagyon sokat jelentett neki regényei írása során az, hogy közelről megismerte a piac életét és jellegzetes figuráit. Aztán már várja az újság: Nyáry segítségével megindítja Esti Lapok címmel a
békepárt nagy vihart kavart orgánumát.
R. V.
(Következik a 3. rész)
Forrás: Jókai Mór életírói
(címkép: Jókai Adolf Dauthage fotóján (1872 vagy 1873))