Szegény Rózát színházi cselszövések miatt ötvenkét esztendős korában, méltatlanul korán nyugdíjba kényszerítették, és már csak ünnep volt számára egy-egy szereplés vidéken. De ez lehetővé tette számukra, hogy utazzanak. Kirándultak Itáliába és Párizsba, de Jókai Berlinbe egyedül utazott. Az utazások során szerzett élményei és közvetlen tapasztalatai a műveiben is visszaköszönnek. Ezekben az időkben a hazafias alkotó erőt kívánta fokozni alkotásaiban, de e mellett a harcos liberalizmus és a gyorsan iparosodó ország követelése jegyében harcot hirdetett az abszolutizmus reakciós szövetségesei ellen. A múlt ébresztését legragyogóbban A kőszívű ember fiai-ban viszi véghez, miközben érezhetően megszűnt az arisztokrácia iránti bizalma. A kékvérűek érzelmes vagy kigúnyolt díszletté váltak műveiben és már összetettebb hősábrázolás is tapasztalható.
Vívódás hűség és szerelem között
Mindeközben a magánéletük egyre borúsabb lett. A szerelmi idillek még a házasságuk egyensúlyát is felborulással fenyegették, miután mindenféle mendemonda keringett szerelmeiről. A hűség és a szerelem dilemmájával bizonyára sokat vívódott ekkortájt, de nyíltan egyikőjükről sem szólalt meg erről. Később, már felesége halála után, A lélekidomár című könyvének törékeny hősnőjéről tett egy-egy rejtjeles célzást: „Nincsenek hallucinációim. Szép asszonyok, tündér alakok álomképe már nem kísért. Alusznak már tenger alatti grottáikban…” Finoman mondva, ne hallgassuk el, Jókai a szerelmi életében sem horganyzott már le olyan tartósan, mint a Monarchia iránti hazaszeretetben…
De nemcsak a hűség és a szerelem dilemmájával vívódott ez időben, hanem azzal is: vajon megvalósíthatók-e általa vallott humanista eszméi egy modern, de nemzeti célokat kitűző tőkés életében? Tímár Mihály nevű regényhősének a jellemrajzában közelítette meg legjobban a kortárs realisták emberábrázolását. A kilencvenes évek végén azért még elvállalta a Magyar Békeegyesület elnökségét, és az Interparlamentáris Unió brüsszeli kongresszusán a fokozatos leszerelés mellett szólalt fel.
Irodalomtörténetírásunk is határkőnek szokta tekinteni 1882-őt, Arany János halálának évét. A két évtized találkozása Jókai számára is megannyi beszédes jelét hozta annak, hogy lezárult egy életszakasza. Politikai népszerűsége is fogyatkozott, újságírói kedve is megkopott, lapjai vagy idegen kézre kerültek, vagy megszűntek. Az Üstököst elajándékozta, Nemzet nevű újságja pedig jóvátehetetlenül lemaradt a maga néhány ezer előfizetőjével (Légrádyék Pesti Hírlap-ja még a harmincezerrel sem érte be!) Politikai temetésére Karcagon került sor, ahol a választáson Madarász tiszteletes úr a függetlenségi párti programjával aránylag könnyen legyőzte. Sokéves politikai pályája ezzel véget ért.(Pedig a költő mindig nagyon jól érezte magát a T. Ház folyosóján. Jobban, mint a következő nemzedék a New York palotában…)
Miután köztudott volt, hogy Erzsébet királyné lelkes is lelkes olvasója Jókainak, főhercegek kezdték hívogatni őt magukhoz. De őt nem a hatalmas uralkodócsalád legendás múltja vagy a magyar szent korona varázsa irányította oda, számára az ő jelenléte csak az egyik eszköz lehetett nagy tervének megvalósításához: eggyé szerette volna forrasztani a Duna-medencét a liberalizmus és a dualizmus jegyében, és majd ezek összekovácsolását álmodta meg: „Közösen a cárizmus ellen – a dinaszticizmus segítségével…” Terve, álma persze hamvába holt, ám azért az ő akkori intelmei mégis csak fontosnak bizonyultak a század vége felé…
Nem sokat törődött templomokkal
Gyász sötétlett az évtized végén, de gyászt hozott már a közepe is: 1886. november 20-án egy váratlan tüdőgyulladás véget vetett Laborfalvy Róza életének. A betegápolástól legyengyült költő ekkor hónapokig tartó lelki válságba került. Álmatlanság gyötörte, hallucinációkkal vívódott még sokáig. Alkotó ereje kimerülésétől is rettegett. Így írt róla később: „Rám nézve nem csak szerető hitves volt, akit elvesztettem, hanem egész valóm kiegészítő része, ami az én jellememből hiányzott, az megvolt az övében. Ő volt lelkemben az acél… Fogok én még ezután is írni, de hévtelenül, sugártalanul…”. Fanyar, magányos hetek-hónapok jutottak osztályrészül Jókainak, ami megérlelte benne a második házasság tervét. Boldog sziget volt az életében az ezredéves ünnep előtti hat-hét esztendő, és hála folyamatos kerti munkájának meg mértékletes életmódjának, az évente visszatérő influenzákat kivéve, nem volt oka panaszra. A „Nagy Ismeretlennel” szembeni szorongását feloldotta a természetfölöttibe vetett hite, ez a vallásosság kísérte végig egész pályáján, és nem sokat törődött a templomokkal… Hiányzott belőle a nagy alkotók java részét jellemző keménység önmagával szemben. (Az az erő, ami a fiatal Bartókkal mindörökre félretétette a Kossuth-szimfóniát…)
1899. szeptember 17-én a Pesti Hírlap, s még jónéhány fővárosi laptársa, meglepő hírrel kedveskedett olvasóinak: „Dr. Jókai Mór főrendiházi tag és Nagy Bella színésznő a VI. kerületi Gyár utcai Anyakönyvi Hivatalban tegnap házasságot kötöttek.” Ötvennégy esztendő korkülönbség volt közöttük. Talán a házasságkötés nem történt volna meg, ha a Feszty család, nevelt lánya és annak férje, nem tették volna meg azt a lépést, hogy az író háta mögött az ő „pápijukat” elmebajosnak akarták nyilvánítani azért, hogy ne tudjon megnősülni. Belekergették az írót az ellenállásba. Rokonai, sok barátja is elfordult tőle, népszerűsége is megtépázódott. Elszállt az egy évtizeddel korábbi jubileumának hangulata. Csak néhány régebbi megértő barátja tartott ki hűségesen mellette.
Út hazafelé a Riviéráról…
Jókai és Bella szívből szerették egymást. Sokat utaztak külföldre, ahol nem csökkentette a költő iránti elismerést a második házasság. Ott voltak Párizsban a világkiállításon, ahol a francia írók díszlakomát adtak a tiszteletére. Ez a párizsi út derűt és biztonságot adott költőnknek, és ez megint tollat adott a kezébe. Hősi asszonyok jelennek meg regényeiben. Ám, ami a további pályaképet illeti, az már a testi-lelki hanyatlás lehangoló képe. Abbáziába utaztak, Siófokon töltötték a nyarat, és decemberben Nizzába mentek, ott teleltek. Ekkor könyvei kiadójának már levélben panaszkodott: „Én oly gyönge vagyok, hogy egész nap fekszem, csak dolgozni kelek fel…”. Szálló hírek is keringtek arról, hogy új környezete „ridegen és szeszélyesen” bánik az íróval. De ő elfordítva tekintetét a kétessé váló értékek meg a szétfosztó célok látványától, már csupán az élet maradék vigasztaló foltjait kereste írásaiban. Ekkor íródott a Sárga rózsa, A béka és így tovább az élet legvévéig…
A riviérai tavaszból áprilisban érkeztek vissza. Hálókocsi nélkül tették meg a haza vezető utat. A vonatfülke pamlagán nem ő, hanem Grószné, az anyósa feküdt… Mindent ő fizetett, nem voltak pénz híján és már voltak hálókocsik… Ez mindenképpen megalázó, erős pofon lehetett Jókainak. Durva válasz az ő nagy odaadására, szerelmére, ami számtalan Bellát magasztaló versében is kifejeződött. Érkezésük délutánján már Korányi professzort, a háziorvosát kellett hívatni. Mellhártyagyulladása lett. Halála napján még a Lőcsei fehér asszony-t kérte levenni a könyvespolcról… Stricker doktor aki mellette volt, orvosi pontossággal följegyezte: „Szívbénulás tüneményei közt este 9 óra 20 perckor Jókai Mór elhunyt.”
Csak töredékes emlékek maradtak ránk ennek a nagy embernek a napfoltjaiból. Ez a hosszú éltű, kalandos „pogány” – ahogy Mikszáth nevezte őt – , messze kimagaslik a század vulkánikus talajából kiemelkedő hegyormok háta mögül. Nem csupán művészi nagyszerűsége, hanem vitathatatlan emberi kiválóságai miatt is.
R. V.
(Vége)
(Címkép: Budapest, Jókai tér)
