Dóra kíváncsian nyitotta fel a főnökének címzett díszes borítékot. Karácsonyi ünnepséggel egybekötött fogadás a Hiltonban! Istenem… – gondolta -, de jó lenne nekem is ott lennem! Még sosem volt ilyen rendezvényen. Elképzelte a fényesre glancolt álomszép autókat, ahogyan odasuhannak és leparkolnak a Hilton előtt. Már minden ünnepi díszben ragyog, a hotelportás elegáns mozdulattal kinyitja a kocsiajtót, majd kezét nyújtja, amíg kisegítik a kocsi bőrpárnáiból. Lágy mosoly, és belibben a kitáruló forgóajtón. Istenem, de szép is lenne! – sóhajtott.
Tele volt munkával. Félretette a díszes meghívót és lázasan dolgozni kezdett, de nem hagyta nyugodni a gondolat. El akar menni a fogadásra! Igen! Fel fogja hívni a meghívón lévő telefonszámot!
Várta a megfelelő pillanatot, és amikor már mindenki kiment az irodából, kezébe vette a telefont és tárcsázni kezdett. De a mikor bejött egy kollégája, gyorsan visszatette a kagylót a helyére, és munkája fölé hajolt. A kolléga szöszmötölt egy kicsit, elvitt egy dossziét, majd kiment a szobából. A csendbe hirtelen belehasított a telefon éles hangja.
-Erről a telefonszámról kerestek az előbb – mondta egy férfihang.
Dóra nagyot nyelt. Úristen, most mit mondjon?
-Ugye Ön hívott előbb? – kérdezte újra a hang a vonal másik végén. – Miben segíthetek?
-Valóban én hívtam, de gyorsan letettem mielőtt felvette volna…- rebegte Dóra.
– De hát miért? – hangzott a kérdés.
-Mert abban a pillanatban, amikor tárcsáztam, már meg is bántam… – hangzott Dóra vallomása.
-De hát miről van szó?
Hát jó, gondolta Dóra – most már mindegy. Úgy érezte, az lesz a legjobb, ha megmagyarázza a dolgot.
-A főnökömnek, Thal professzornak jött a meghívás az önök karácsonyi rendezvényére, és arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha én is ott lehetnék- mondta némi röstelkedéssel a hangjában. – Még soha nem voltam ilyen partin, A titkárnőjüket akartam megkeresni ez ügyben, és megrémültem, hogy egy férfi vette fel a kagylót – mondta Dóra.
-Hát csak ez a gond? Ha megmondja a nevét, küldök magának is meghívót. Jöjjön el, és mondja meg a főnökének, hogy magát is meghívták. Ott majd találkozunk. Minden jót addig is – mondta, és letette a kagylót.
Minden jót… Vajon mi lesz ebből? Jókora meglepetés lesz, ha a főnök meglát az ünnepségen, gondolta miközben újra a munkája fölé hajolt. A főnöknek rengeteg a munkája, talán nem is megy el az ünnepségre… De ha elmegy, a találkozás elkerülhetetlen, szőtte tovább gondolatait. Mit tegyen? Menni vagy maradni? Hirtelen egy remek ötlet pattant ki a fejéből: mi lenne, ha parókát vennék…
Délután ötkor minden iratot elpakolt. Főnöke még javában ült a számítógépe mellett és belemerült a munkájába. Dóra bedugta fejét az ajtónyíláson, és elköszönt. A professzor felemelte ősz fejét, valamit mormolt a foga között, fel nem nézett fel, csak a komputer képernyőjét nézte.
Dóra elővette az ajtókulcsot, mert főnöke kívánságára ilyenkor mindig be kellett zárnia az ajtót, hogy zavartalanul dolgozni tudjon. A zár kattant és Dóra leszaladt a lépcsőn. Kint már sötét volt. De most nem hazafelé vette az irányt, hanem felült egy buszra és beutazott a belvárosba.
A csillogó kirakatok már ünnepi díszben pompáztak, csupa-csupa karácsonyi csillogás. A sarkon megállt egy gesztenyesütő mellett. A sült gesztenye illatának sosem tudott ellenállni. Eszébe jutott egy csodálatos szép téli kirándulás Bécsbe, még házasságuk első éveiben. A férje vett egy zacskó marónit. Forró volt és finom. Egész úton azt rágcsálták és nagyon boldogok voltak.
Megállt egy sütődob mellett. Vett öt darabot. és egyet megtisztított. A gesztenye forró, édeskés íze elomlott a szájában. Vidáman lépegetett közben, meg-meg állt a fényes kirakatok előtt. Mennyi szép finom holmi, gondolta. De
aztán sietősre fogta, hiszen nem a kirakatok nézegetése volt a célja. Egy paróka szaküzletet keresett. Úgy emlékezett, valahol a körúton kell lennie. Már elég régen bolyongott, mikor egy bérház udvarában végre rátalált.
Ahogy benyitott az ajtón, csengettyűk csilingeltek. Egy idős hölgy ült a pult mögött.
-Egy fekete parókát szeretnék – mondta Dóra.
-Tessék választani, itt vannak – mutatott a próbababák fejére a hölgy. – De önnek talán a vörös szín sokkal jobban állna – jegyezte meg halkanaz idős hölgy, és barátságos mosollyal leemelte a bábú fejéről a parókát.
Dóra letette a kalapját meg a kabátját. Gyönyörű szőke haját hátul összefogta, és a paróka alá préselte. Belenézett a tükörbe. Nem rossz, gondolta, és elmosolyodott.
-Talán ezt a másikat is próbálja meg – mondta az idős hölgy -, ez egy kicsit dúsabb és jobban illik önhöz.
Dóra engedelmesen a fejére húzta hát a másikat. Tagadhatatlanul jól állt neki.
-Ezt kérem, mondta – és kifizette a számlát.
Az öreg hölgy tűnődve nézett utána. Vajon minek ennek a lánynak egy fekete paróka, amikor olyan gyönyörű az eredeti haja? Fiatalság, bolondság, sóhajtotta, és becsukta az ajtót.
Dóra izgatottan gyömöszölte táskájába a kis csomagot és sietett hazafelé. Olyan sok gondja volt mostanában, lelkileg is fáradtnak, elgyötörtnek érezte magát. Jól esne egy kis lazítás, egy kis fény az életemben, gondolta.
Aztán elérkezett a nagy nap. Az irodában azt mondta, hogy sürgős elintéznivalója akadt, ezért egy nap szabadságot vett ki. Még mielőtt elment, gondosan kikészítette főnöke dossziéjában a másnapi teendőket és az esti meghívót is jól látható helyre tette.
-Viszlát, professzor úr – mosolygott be a nyitott ajtón. – Holnap után jövök újra. Azzal betette maga mögött az ajtót.
Isteni volt a szabadnap. Boldog volt. Sokáig kutatott a szekrényében, hogy mit vegyen fel. Vajon ilyen helyen, egy ilyen elegáns szállodában rendezett fogadáson mibe burkolják magukat a hölgyek? Idegesen kutatott tovább ruhái
között, mígnem ráakadt egy gyönyörű, fekete selyem nadrágra, és hozzá egy fekete, arany mintás tunikára. Igen ez jó lesz, gondolta. Egész nap sokat pihent és vitaminokat evett. Délután lefeküdt, hogy kialudja magát. Azt akarta, hogy nagyon szép legyen estére.
Már jócskán sötétedett mikor felébredt. Kiment a fürdőszobába, és miután aromafürdőt megfürdött és felöltözött. Istenien állt rajta a ruha. Szerencsére minden kelléke megvolt hozzá.
-Tulajdonképpen hová készülődsz? – kérdezte a férje. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy a felesége nélküle elmenjen valahová.
-Ja, nem mondtam? – válaszolt hanyagul Dóra. – Egy nagy fogadás lesz a Hiltonban, arra vagyok hivatalos. Még sosem voltam ilyen helyen, kicsit izgulok.
-És mivel mész? – kérdezte a férje.
-Kocsival, habár te is tudod, hogy sötétben nem szeretek vezetni. De hát előbb vagy utóbb ezt is meg kell tanulnom, nem igaz? – kérdezte, miközben belebújt a cipőjébe.
Férje a fotel mélyéről nézte feleségét. Milyen csinos még mindig – gondolta. Több mint húsz éves házasságuk alatt alig változott valamit. Féltékeny sosem volt rá. Menj csak és nagyon vigyázz magadra – mondta, amikor elbúcsúztak.
Körülbelül mikor jössz haza? – kérdezte még.
-Nem tudom. Még soha nem voltam ilyen rendezvényen. De igyekszem! -mondta Dóra, és az ajtóban búcsúzóul átölelte.
Lement a garázsba, beindította kocsit. Szép lassan kigördült az útra. Kint laktak a kertvárosban. Minden beépült az elmúlt húsz év alatt, de amikor ide költöztek, még alig volt egy-két kerttulajdonos körülöttük. Maguk tervezték és építették a házukat sokat gürcöltek, mire elkészült. Jó volt itt élniük.
A városban csúcsforgalom volt, szinte csak lépésben tudott előre jutni. Bekapcsolta a rádiót, valami amerikai bluest játszottak. Szerette ezt a zenét.
Végre felért a Várba, mindent lekapcsolt, a kéziféket behúzta. Bezárta az ajtót és elindult felfelé a macskaköveken.
Az utcákon már világítottak a kandeláberek és lassan hullani kezdett a hó. Meggyorsította lépteit, mert nem akarta, hogy átázzon a cipője. Mély lélegzetet
vett és magabiztosan lépett be a portárs által kitárt ajtón. Bent kellemes meleg fogadta, Lágy elegancia volt mindenütt.
Egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet. Nem bámészkodott, mégis mindent látott. A hallban süppedő fotelek, előttük asztalok, az asztalok végén meleg sárga fényű lámpák. Elsétált a recepció előtt, olyan otthonosan, mintha mindig ezt tette volna. A hal végében egy üvegfal mögül látni lehetett az egész várost. A Parlamentet, a hidakat. Igy még sosem látta a várost. Gyönyörű volt a lassú hóesésben. Az egyik sarokban már ott állt feldíszítve a hatalmas karácsonyfa, sok picike apró égőcskékkel. Semmi más dísze nem volt, csupán az apró villanyégők. A lenyűgözte a látvány.
Sok vendége volt a szállodának. Valószínűleg megérkeztek a külföldiek is, akik itt fogják tölteni a karácsonyt és a szilvesztert. Elegáns bundákban gyönyörű asszonyok és urak, bőröndökkel, kis kézitáskással. A recepciónál gyors intézkedés, és már villant a kulcs a kézben és eltűntek a lift irányában. Istenem, sóhajtotta- milyen más ez élet!
Hangos beszélgető társaság robogott el mellette. Utánuk nézett. Igen, ők is a Beatrix terem felé tartanak. Ők is a fogadásra meghívott vendégek lehetnek. Most kezdte csak hatalmába keríteni a bizonytalanság és a szorongás. Legszívesebben sarkon fordult volna. Tulajdonképpen, mit keres itt? Minek kelle kierőszakolnia a meghívást! Legalább lenne itt valaki ismerős…
Egy újabb társaság érkezett. Csupa férfiak – gondolta. Már majdnem elhaladtak mellette, amikor az egyik férfi hozzálépett és megszólította:
– Kezeit csókolom!
Dóra elképedt. Ki ez az idegen, aki megszólította őt? Nem is ismerem- gondolta
-Hát nem emlékszik? – mosolygott a férfi barátságosan
-Nem, nem emlékszem – mondta Dóra zavart mosollyal.
A férfi folytatta.
-Tavaly együtt szilvesztereztünk a Hotel Claudiusban. Nagyon szép volt már akkor is, de most talán még szebb, mint egy évvel ezelőtt – nézett Dóra szemeibe, majd finoman szájához emelte kezét és alig érezhetően megcsókolta.
Dóra elképedve nézett az idegenre, de ahogy jobban megnézte, valóban derengeni kezdett neki az elmúlt szilveszter. Ez az ember ott ült az asztaluknál egy hölgy társaságában. Már akkor elhalmozta bókokkal, nem zavartatta magát, hogy Dóra férje is ott ült mellettük. Sokáig csengtek a fülében ennek a férfinak a szavai. Szilveszter volt, talán nem is egészen tiszta fejjel beszélt, de csupa hízelgőt mondott, és valahol a szíve mélyén talált is. Ki nem szereti hallani a dicsérő szavakat? A hízelgés mindenkinek jól esik… Dóra elvörösödve kapta el a kezét.
-Igen – mondta zavartan, – Már emlékszem, ott ült velünk egy asztalnál. A feleségével volt ott, ugye? – kérdezte.
– Igen- válaszolta a férfi. – Ön hogy kerül ide? – faggatta tovább.
És akkor Dóra elmesélte a történetet.
-Hát ez nem lehet igaz! – kiáltott fel a férfi.
-Tudja, hogy kivel beszélt telefonon? Velem!
Hangosan felnevetett.
-Hát ez nem lehet igaz! – mondta még egyszer, és barátságosan belekarolt az asszonyba.
Dóra elképedt. Ez tényleg hihetetlen – gondolta, majd könnyedén felnevetett
-Magával beszéltem? – kérdezte meglepetten. – Maga az Investit Tradeways- cégnél dolgozik? És mit csinál ott? Talán csak nem maga az igazgató? – mondta nevetve.
-De igen a cég igazgatója vagyok. Egy zürichi cég alapította ezt a magyarországi vállalatot, aminek én vagyok az ügyvezetője. Apám barátja 56-ban disszidált és Svájcban telepedett le. Nagyon jól menő üzletember, apámmal azóta is baráti levelezésben vannak. Egyszer írt a nagy tervéről, hogy idehaza egy céget szeretne alapítani, de megbízható emberekre lenne szüksége. Így terelődött rám a figyelem és a választás.
Dóra nem akart hinni a fülének. Ilyen nincs, csak a mesében. Alig öt perce hogy szinte megbánva tettét, el akart menekülni innen, most meg itt áll, egy amúgy igen csinos fiatalemberrel, akiről kiderül, hogy vele beszélt a telefonon, ö volt
az, aki meghívta erre a fogadásra. Ez nem lehet véletlen! – mondták nevetve egymásnak.
Beléptek a terembe. Az ügyvezetőt, mint a fogadás rendezőjét, mindenki sietve üdvözölte. A terem pompásan volt felkészítve. Sok-sok kerek asztal rózsaszínű damaszttal terítve, körülöttük bordó magas támlás bársonyszékek. Az asztalon gyertyák, és névjegykártyák mindenütt. A terem végében volt felállítva a svédasztal, mely roskadozó pompában várakozott a sokaság támadására. Dóra az ügyvezetővel lépett a terembe, akit barátságos mosollyal üdvözöltek. Megnyugvással látta, hogy rajta kívül még van egy-két nő is a társaságban. Végiglépdeltek a termen és leültek egy asztalhoz. Többen már ültek, de volt, akik álldogáltak és beszélgettek.
-Ne haragudjon – hajolt hozzá a férfi -, nekem most üdvözölnöm kell az érkezőket. Maga csak nézelődjön és próbáljon a társasággal szót váltani
Az asztaluknál egy asszony ült egy úrral. Az asszony barátságosan mosolygott Dórára, majd megszólította.
-Ugye most van itt először-?
-Igen. Már lett volna többször is alkalmam, de még sosem használtam ki a meghívásokat – mondta Dóra és elvörösödött saját hazugságán.
-Melyik céget képviseli? – kérdezett tovább az asszony.
-Hogy melyiket?- hökkent meg Dóra. Erre a kérdésre nem számított. – A Hungaryan Ltd.- nél dolgozom, a főnököm Thal professzor úr – válaszolta.
-Óh -, nyomott el egy halk meglepetést az asszony. – Ez az egyik legnagyobb cégünk ebben a szakmában. A professzor úr nemzetközileg elismert szaktekintél, – folytatta tovább.
Igen, igen- helyeselt Dóra, – és a világ egyik legjobb főnöke.
-Nagyon örülök, hogy így gondolja – mondta a nő, és elmosolyodott. Én is annak tartom.
-Dóra tágra meresztette a szemét. Talán ismeri őt ?
-Hogyne ismerném- válaszolta az asszony -, őt mindenki ismeri. és már mindenki őt várta.
Dóra alatt süllyedni kezdett a talaj. Még csak ez kellett nekem, gondolta, és most minden pillanatban itt lehet…
Az asszony továbbra is, nagyon kedvesen csevegett tovább, és így lassan feloldódott Dóra feszültsége.
-Jöjjön drágám, menjünk és mi is együnk valamit – mondta -, mielőtt ez a hadsereg mindent felfal. Jöjjön, csak jöjjön – karolt belé. Elsétáltak a svédasztalig. Tányért vettek a kezükbe és kutató szemmel vizsgálgatták, ízlelték a sok finomságot. A legfinomabb volt a töltött uborka, de volt borjú-java, lazac, sok-sok zöldségféle, és a legfinomabb édességek halmaza. Megpakolt tányérokkal tértek vissza az asztalukhoz.
-Mit iszunk? – kérdezte az asszony. – Talán szereti a bort, vagy inkább kérjünk gyümölcslevet?
-Inkább gyümölcslevet iszom – mondta Dóra -, kocsival vagyok.
-Ugyan, én is azzal jöttem! De azért én fogok bort inni, és azt tanácsolom, igyon maga is drágám! Nem árt meg egy pohárkával! Igaz?
-Hát jó, iszom én is – mondta Dóra beleegyezőn.
– Akkor melyiket rendeljük?
-A szürkebarátot, azt nagyon szeretem.
Ekkor eszébe jutottak a férjével eltöltött szép napok. Még fiatal házasok voltak, és amikor elmentek vendéglőbe vacsorázni, általában ezt a bort itták. Nagyon belefacsarodott a szívébe valami rossz érzés. Maradt volna odahaza, nem éri meg az egész – gondolta. De már késő volt megbánni, nyakig benne volt a pácban, hiszen a főnöke minden percben beléphet az ajtón.
-Elnézést – mondta -, mindjárt jövök, csak felfrissítem a sminkemet.
-Menjen csak, drágám, addig megrendelem az italt.
Mikor Dóra később visszatért a társasághoz, alig figyeltek rá. Mindenki el volt foglalva a sok finomság dézsmálásával. Aztán egyszerre csak csönd lett. Mindenki az ajtó felé nézett. Megérkezett a professzor úr, mondták többen.
Dóra ott állt a többiek között, de igyekezett takarásban maradni. A professzor üdvözölte a társaságot, mindenkinek kellemes ünnepeket kívánt. Minden asztalhoz odament, sokan elé jöttek. Kisebb ünneplés alakult ki.
Aztán Thal professzor helyet keresett magának. Pontosan annál az asztalnál foglalt helyet, ahol Dóra ült. Mélyen meghajolt és a Dóra mellett ülő hölgyhöz fordult.
-Korábban érkeztél, mint gondoltam! Kerestelek, de már nem voltál odahaza – fordult az asszony felé. Azzal leült a mellette lévő székre. Dóra nem kapott levegőt. Rém kínos és kellemetlen helyzetbe került. De hiszen ez a bájos asszony a főnök felesége!- sikoltott fel magában.
A professzor mosolygott mindenkire, Dórára is, de a tekintete nem árult el semmi meglepetést, amikor ránézett. Közömbösen társalgott, beszélgetett, evett, ivott. Dórához azonban nem szólt.
Dóra feloldódott, úgy gondolta talán a fekete haj felismerhetetlenné teszi őt.
Este tíz óra felé fogyni kezdett a társaság, így ő is elköszönt.
-Isten vele drágám – fordult hozzá az asszony. . Még biztosan találkozunk!
Dóra elköszönt. Megkereste a ruhatárat. Éppen a kabátját vette fel, amikor hozzálépett az ügyvezető igazgató.
-Már elmegy?
-Nagyon késő lesz, mire hazaérek és a férjem már biztosan izgul egy kicsit.
-Holnap, ha megengedi felhívom. Sok mondanivalóm van önnek – mondta a férfi, miközben felsegítette Dóra kabátját, majd kezet csókolt, és Dóra már kint is volt az éjszakában. Megkereste a kocsiját. A motor azonnal indult. A hóesés már abbamaradt, de így is elég nehéz volt kitolatni a csúszós úton.
Hazaért. Az ismerős kanyar után jobbra fel a lejtőn. Megérkezett.
-Milyen volt?- kérdezte a férje.
-Nagyon jól sikerült! De tudod, nem is olyan nagy ügy ez az egész. Csak amíg az ember nem éri el a vágyait, addig van benne valami izgató.
Kiment a fürdőszobába, lemosta sminkjét és vett egy jó meleg fürdőt. Belebújt a pizsamájába és az ágy puha párnáiba fúrta fejét.
Másnap kissé remegő gyomorral ment dolgozni. Főnöke még nem volt bent csak tíz óra körül nyitott be az ajtón.
-Jó reggelt- mondta Dóra felé fordulva.
-Jó reggel professzor úr.
– valami fontos mára? – kérdezte főnöke.
-Sok elintéznivaló irat jött!
Felkapta az aláírandó mappát és belépett a főnöke szobájába. .
-Milyen csinos ma! – fordult felé a professzor.
-Köszönöm – fogadta a bókot Dóra. Valami gyanúsat vélt felfedezni a dicséretben- A főnöke öt év alatt még egyszer sem tette a külsejére megjegyzést.
-Engedje meg , hogy elmondjam – fordult Dóra felé a professzor, – a szőke haj magának sokkal jobban áll, mint a fekete.
Dóra a döbbenettől szinte megnémult.
-Hát megismert a professzor úr?- kérdezte.
A professzor ráemelte ibolyakék szemeit.
-Hát persze, hogy megismertem! Feltételezi rólam, hogy nem jó a szemem?- Az még hála Isten jól működik! De hát miért nem szólt nekem, hogy szeretne eljönni a rendezvényre? Mindig tudtam, hogy maga előtt, nincs lehetetlen – mondta a professzor mosolyogva.
Azzal mindketten az irataik fölé hajoltak…
Major Edit
